Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

10 ÜNNEP DÉLMAGYARORSZÁG Egy vereség diadala Beszélgetés 1956-ról és a nemzetközi kormánypolitikáiéi Molnár Miklós történésszel WKtMMKMtiMKMMMtiMMMMKMHMMMMMM Molnár Miklós 1918-ban született Budapesten. 1957-től Genfben él. 1963-tól a Genfi Egyetem professzora. Fiatalon újságíró, többek között A Reggel és a Nemzet munkatársa. 1940 és 1944 között katona, 1944 októberében katonaszökevény. Folytatja 2Z Újságírást a Szabad Szónál, majd a Szabad Népnél, ahonnan 1950-üC!) Rákosi személyes fellépésére „a párt vonalától való elhajlás" ffiiá-í fegyelmivel elbocsátják. Később, 1950 végén állást kap az akkor induló Irodalmi Újságnál. Az első Nagy Imre-kormány idején, az Irodalmi Újság felelős szerkesztőjévé nevezik ki. Akár az egész szerkesztőség, Nagy Imre hfveként ő is részt vesz az írók és újságírók sztálinizmus ellenes mozgalmában. Nagy Imre bukásakor - 1955 elején ismét elbocsátják. Tovább dolgozik, mint újságíró és irodalomtörténet-kutató. A forradalom alatt ő írja a „Válasz a Pravdának" című cikket 1957 elején számos barátjának letartóztatása után Svájcba menekül. 1963-ban a Genfi Egyetem professzorává nevezik ki. 1991-től a Magyar Tudományos Akadémia nagydoktora. Jalta sxalleiiiS • Molnár professzor úr, szeretném, ha az 1956-os magyar forradalom időszakának nemzetközi politikai történéseiről beszélgetnénk. Különösen azokról, amelyek közvetett vagy (még) rejtett hatással lehettek a magyarországi eseményekre és a velük kapcsolatos külföldi ténykedésekre. ön egyik előadásában megemlítette, hogy a nyugati közvélemény, még a baloldali nem-kommunista közvélemény is egyöntetű támogatással fogadta a magyar forradalmat. Ebben az interjúban azt szeretném, ha a nemzetközi kormánypolitika magatartási formáiról beszélne. Rátérünk majd az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína és az ENSZ magatartására, a Szuezi-válság hatásaira és a lengyel „megoldásra"; előbb azonban egy fontos előzményről kérem a véleményét. Ön szerint mennyire gyökerezik a Jaltai egyezményben -Z 1956-os amerikai passzív magatartás Magyarországgal szemben. Ügy értem, volt-e írott kötelezettsége Washingtonnak arra, hogy több mint 10 év után is betartsa a jaltai felosztást? - Ennek a kérdésnek van egy egyszerű és egy bonyolult oldala. Az egyszerű, ami dokumentumokból mutatható ki, az, hogy Jaltában nem osztották fel a világot a szuperhatalmak. Ez legenda. Elterjedt és él a köztudatban, hogy Jaltában a három nagyhatalom vezetője úgy osztozott, ahogy egykor VI. Sándor pápa osztotta el az Újvilágot a spanyolok és a portugálok között. Ilyenfajta világfelosztás a jaltai kongresszus dokumentumaiban nem fedezhető fel, és mint történész teljesen kizártnak tartom, hogy bármilyen hasonló titkos egyezmény előkerül majd. Ellenben, a dolog másik oldala az, hogy a legenda mégiscsak elterjedt. 1956 kapcsán is emlegetik, s néha én is szóba hozom, de sokkal óvatosabban. Nem Jaltai egyezményként, hanem a Jaltai egyezmény szellemeként. Külön dolog a közismert Jaltai egyezmény, amely felosztásról nem beszél, és külön a jaltai alkudozás szelleme. Ebben az alkudozásban nem a világot osztották fel országonként, hanem kijelölték azokat az elveket - és részben konkrét lépéseket is amelyek a három fél szerint egy háború utáni stabil állapotot teremthetnek. Mármost, ha felosztási egyezmény nem volt is, az mégis érvényesült, szavak nélkül. Hallgatólagosan, mondom, de ez nem teljesen (gy van. Az egyezmény egyik pontjában konkrétum is szerepel, mégpedig Lengyelországot illetően. Lengyelország különösen fontos volt a Szovjetuniónak, ugyanakkor pedig a győztes szövetségesek oldalán állt; nem volt háborús vesztes. De a szovjet politika egyrészt úgynevezett „történelmi jogon", másrészt stratégiai okokból követelte a lengyel érdekszférát. A lengyel kérdésben teljesen Sztálin álláspontja érvényesült, a szövetségesek Lengyelország kárára olyan engedményeket tettek a Szovjetuniónak, aminek eredményeként a győztes hatalmakkal együtt küzdő Lengyelországot ugyanúgy megszállták a szovjetek, mint a mindvégig ellenük harcoló Magyarországot. Ráadásul a lublini bizottságból alakult kormány, s ez kommunista ellenőrzés alá került. Tudjuk: a határok kérdésében már jóval előbb megszületett a megállapodás; úgy szokták mondani: odébbtolták Lengyelországot, keleten levágtak egy nagy darabot és a németek kárára Pomerániában és Sziléziában kárpótolták. Ennek fejében Sztálin megígérte, hogy Görögországhoz nem nyúl, s a Szovjetuniónak Olaszországban sem volt szava a politika alakításában. De még azt sem mondhatjuk, hogy Jalta szelleme Jaltában született. A jaltai tanácskozást megelőző év októberében Churchill Sztálinnál járt Moszkvában. Churchill tisztán látó reálpolitikus volt, tudta, hogy úgyis a hadi erőviszonyok döntik majd el Európa sorsát. Ekkor a szovjet hadsereg már mélyen benn járt Európában. Churchill százalékarányos érdekzóna felosztási megegyezést javasolt Sztálinnak - ez az a .Jifres" papírdarabka, amelyre felírták, hogy kinek, melyik részen, milyen százalékban jutna befolyás. Nos, miután tettünk egy vargabetűt, a kérdésére végső soron azt válaszolhatom, hogy bár dokumentumokban rögzített jaltai felosztás nem volt, Jalta szelleme közrejátszott abban, hogy a Nyugat a Szovjetunió érdekterületének tekintette Magyarországot 1956-ban. Amerika fedezetlen csekkje • 1948-tól kezdve a hidegháború éveiben az amerikai propaganda igen biztató nyilatkozatokat tett KeletEurópa felé. Ezzel azt a látszatot keltette, hogy az Egyesült Államok - ha nem is kezdeményez - talán megragadná az alkalmat, amikor megmozdul a tömeg. Az Egyesült Államok passzív politikája 1956-ban végül nagy kiábrándulást keltett Magyarországon. Kifejtené, hogyan lett az ígérgetésből tétlenség? - Az amerikai külpolitikai kormánypropagandának általában két véglete van: a teljes elzárkózás vagy a messianizmus. 1948-ban egy győztes háború után várható volt, hogy a washingtoni magatartásban az elnyomással szembeni nagy misszióvállalás kerekedik felül az izolacionizmuson. A „segítség Kelet-Európa rab népeinek felszabadításához" jelszó alatt elhangzott nyilatkozatok 1948tól kezdve még többet is sugalltak, mint biztatást. Ha nem voltak is lázítóak, bizonyos reményekre feljogosítottak arra az esetre, amikor „eljön a nap". E jelszavaknak azonban valójában inkább ahhoz volt közük, hogy az Egyesült Államok milyennek látta önmagát világvezető szerepében. Egyszerre szolgáltak bel- és külpolitikai célokat, s szerintem a belpolitikaiak voltak a fontosabbak. Nem a külföldnek szóltak ezek a misszilis nyilatkozatok, hanem nagyon is az amerikai választópolgárnak. így ment ez 1953ig; mert Sztálin halálával a dolog némileg megváltozott. Miközben Eisenhower a felszabadításról szónokolt, egyre inkább a világhatalmi egyensúly fenntartása kezdte érdekelni. A külvilág felé elhangzó nyilatkozatok megőrizték jelszavaikat, ám a politikában megindult egy akkor még eléggé gyenge, de már kiolvasható igyekezet arra, hogy az előnytelen hidegháborún túljutva valamiféle modus vivendit, egymás mellett élési módot lehessen találni. Eisenhower akárcsak katonaként, megfontolt, türelmes férfi volt, vagyis nem tartozott a lángpallossal verekedő szovjetellenes politikusok közé; a sors különös játéka, hogy ez a szerep éppen mellé jutott, külügyminiszterének, Dullesnek, aki viszont a „felszabadító", a nemzeteknek reményt hozó Amerika egyik fő szószólója volt. Nos, ha a felszabadító propaganda reményt szült Magyarországon, 1953 után a békés nyilatkozatok is bizakodást keltettek. Az emberek azt hihették, Amerika célja változatlan maradt, csak éppen más, eredményesebb módot talált elérésére. Ez a remény azonban már megalapozottabbnak tűnt, mint a háborús felszabadítás „fedezetlen csekkje". Valamiféle korlátozott önállósági vágy lebegett a szovjet tömb népei előtt, sőt, még semleges zónákról is beszéltek. Csakhogy hiába járta Eisenhower a békés együttélési utat, ha ennek politikája kezdettől a status quo hallgatólagos elismerésén alapult. Ezenkívül, bármennyire különbözött Eisenhower és Dulles, mindketten tudták, hogy az Egyesült Államoknak sem a hidegháború, sem - még kevésbé - egy háborús kaland nem érdeke. Az amerikai közvélemény talán soha, de 1956-ban biztosan nem fogadott volna el háborús politikát. A jelszavak azonban kifelé egyáltalán nem fejeződtek be 1953 után, hiszen közismert, hogy a Szabad Európa Rádió amelyik ugyan nem volt kormányszerv, de az amerikai állam szubvenciójából élt — még a forradalom alatt is hangoztatta őket. A rádió propagandája majdnem az uszításig ment; további harcra buzdította a magyarokat. A tízmilliós magyarságot a 200 milliós Szovjetunióval szemben! Ráadásul a Szabad Európa nem egy általános szabadságharcra buzdított a külföldi agresszorral szemben, hanem egyes műsoraiban még Nagy Imre ellen is uszított: Moszkva trójai falovának nevezte a miniszterelnököt. • Az Egyesült Államoknak volt-e valamilyen titkos kezdeményezése a szovjetek felé? - Nem tudok ilyesmiről. Egyetlen erőteljesebb diplomáciai lépés, egyetlen közvetítési kísérlet sem történt, ami megmutatta volna, hogy az amerikaiak támogatják Nagy Imre kormányát. Éppenséggel, amikor Budapest az utolsó kétségbeesett kísérletet tette a Nyugat felé, és Nagy Imre kinyilvánította Magyarország semlegességét, az amerikai kormánynak mintha csökkent volna az érdeklődése. A magyar kormány, ráeszmélve, hogy az amerikaiakra, mint szövetségesre nem számíthat, éppen azért nyilvánította ki az ország semlegességét, hogy a szovjetek ne kezelhessék úgy, mint az Egyesült Államok lehetséges szövetségesét. • Beszélnek egy amerikai szenátori javaslatról, amely felvetette, hogy az Egyesült Államok kormánya dolgozzon ki politikai beavatkozási tervet Magyarországgal kapcsolatban. Mi lett ennek a sorsa? - A National Security Council, az amerikai nemzetbiztonsági tanács 1956-ban a válság alatt, és még a szovjet bevonulás után is több ülésen foglalkozott a magyar forradalommal. (Természetesen napirenden volt a szuezikérdés is, de erről később.) A legelső ülés október 26-án zajlott le; ezen Harold Stassen szenátor nem is beavatkozási tervet, ennél sokkal szerényebbet javasolt: azt, hogy egy kis létszámú különbizottság javaslatokat dolgozzon ki a magyar ügy megsegítésére. Persze egy szenátor, főként aki tagja az amerikai nemzetbiztonsági tanácsnak, tudja, hogy nem ugrathatja háborúba az országot; ennyire nem volt ő harcias, csak egy energikus politika azonnali kidolgozását vetette fel. Mármost, erről aztán többé nem is volt szó. Úgyszólván teljesen elfelejtődött. Talán Dulles külügyminiszter egyik másnapi beszédében tett rá egy halvány célzást, de aztán levették a napirendről. Az amerikai politika október 27-től kezdve teljesen passzív irányt .vett. A különböző forrásokból nyert információk azt mutatják, hogy a felelős amerikai körök vagy képtelenek voltak a magyar ügyben szóba főhető cselekvési módozatok árnyalására, vagy szándékosan zárkóztak be a „háború vagy tétlenség" képtelen alternatívájába. Háború vagy • Térjünk át a Szovjetunióra, de maradjunk még a két hatalom kapcsolatánál! Volt néhány nap október végén, amíg a szovjetek egyáltalán nem lehettek biztosak az amerikai álláspontban. Ezalatt tartottak-e attól, hogy Amerika háborús csapásra készül? - Nos, erről csak véleményem lehet, ismereteim kevésbé. Eisenhower emlékirataiban ír ugyan a dologról, de utólag. Az utólagosról pedig tudjuk, hogy alakít még a dolgokon. Eisenhower azt fija, a háború lehetőségét azonnal el kellett vetniük, mert világkonfliktust robbanthatott volna ki. S egy teljesen gyermeteg érvet is felhoz, hogy a háború amiatt sem lenne megvalósítható, mert a csapatokat Franciaországon kellene átszállítani — ami azt mutatja, hogy még a térképre se nézett rá. Nos, az amerikai felelős politikusok részéről a katonai konfliktus lehetőségét azonnal elhárították. Persze, szovjet részről is tarthattak az összeütközéstől, dehát egy nagyhatalom mindig figyelembe veszi a lehetséges politikai forgatókönyvek kidolgozásában a legrosszabbat is. Bárhogy történt is, az amerikai döntés nagy terhet vehetett le a szovjetek válláról, amikor kiderült, hogy Eisenhower semmiképp nem kezd akciót. • Teller Ede professzor e lapnak nemrég azt nyilatkozta, hogy 1956-ban az amerikai álláspont azért volt ilyen óvatos, mert atomháborútól tarthattak. Mekkora volt ebben az évben az az atomháborús veszély, amit a magyar események okoztak? - Teller professzornak igaza van: az amerikaiak tarthattak az atomháborútól. De túlzott volna, ha azt mondja: komolyan tartaniuk is kellett volna tőle. Magyarország ugyebár kis ország, nem tengeri hatalom, és a háborút a vesztesek oldalán fejezte be. Hogy ennek az országnak a felszabadítása érdekében az Egyesült Államok egyetlen atombombát is ledobjon, én ezt tökéletesen kizártnak tartom. Sokkal inkább, mint az esetleges fenyegető tengeri, majd szárazföldi flottatüntetéseket. Mert legfeljebb eddig mehettek volna el. Ráadásul az, hogy ők elsőként kezdeményezzék... De megfordítva is! Éppilyen abszurdnak hangzik, hogy a Szovjetunió ledobjon egy atombombát, avégett, hogy elejét vegye egy amerikai beavatkozásnak Magyarországop. • Mennyi időre szakadtak meg a szovjet-amerikai kapcsolatok 1956-ban a magyar események miatt? - Egy percre sem. A viszony megmaradt, sőt a véglegesnek tekinthető amerikai álláspontot, miszerint a Szovjetuniónak nem kell félni, mert Magyarország nem amerikai szövetséges, maga az Egyesült Államok moszkvai nagykövete. Charles Bohlen adta át a szovjeteknek. Egy kis machiavellizmus • 1956. október 30-án a moszkvai rádióban elhangzott egy nyilatkozat, amely a „Szovjetunió és a népi demokráciák viszonyának újrarendezéséről" szólt. A kommüniké nagy bizakodást keltett Budapesten, hiszen több pontja tárgyalási alapul szolgálhatott a szovjet csapatkivonáshoz. Mit gondol, a Szovjetuniónak ezzel az enyhülést sugalló nyilatkozattal egyszerűen csak az átejtés lehetett a célja, vagy pedig valóban komoly kezdeményezés feküdt Hruscsov asztalán? - Első válaszom, mert a tisztesség ezt követeli meg: nem tudom. Ehhez a szovjet politikai bizottság üléseinek irataihoz kellene hozzájutni, amelyekbe - bár a kutatás már lényegesen szabadabb - még egyetlen kutató sem tekinthetett be. Tudni tehát nem tudhatjuk. De gondolkodjunk csak. Puszta cselnek nehéz elképzelni. Cselezni egy rövid nyilatkozatban, egy diplomáciai táviratban, a párt lapjának egy cikkében szoktak. Nem ilyen nivón, mint ez a kommüniké. Csupán cselnek sok lett volna, hogy kihozzanak egy igen súlyos megállapításokat és következtetéseket tartalmazó dokumentumot. Nem mintha a Szovjetunió valamikor is visszariadt volna a machiavellizmustól, de ilyen színvonalon már elképesztő lenne. Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy mindaz, ami ebben a terjedelmes iratban van, mely az akkori magyar lapokban másfél oldalt foglalt el, és nemcsak Magyarországra, de az egész szovjet táborra kitért, hogy mindaz készpénznek Vehető. Nem valószínű, hogy egy átgondolt új politikának lett volna az alapvetése. Azt hiszem, inkább amolyan próbaléggömb volt a dolog, amelyet feleresztettek, és egyben veszni is hagyták. Kétségtelen, és ennyiben csel volt a dologban, hogy a kibocsátás egyik célja Magyarország és Lengyelország megnyugtatása volt, és azt fejezte ki: ne hozzatok túlságosan robbanékony döntéseket, hiszen mi hajlandók vagyunk bármiről tárgyalni. És váóban, ez egy vegyes javaslat volt, s egyes pontjairól a Szovjetunió esetleg hajlandó lett volna tárgyalni. Két ilyen pontot említsünk meg. Egy: a szovjet csapatokat ideiglenesen kivonják Magyarországról — és pro forma ez meg is indult, hiszen Budapestet kiürítették, s lassan-lassan megindultak vidékről is kifelé. Hogy a valóságban mi történt, arról még szót ejtünk. A másik tárgyalható kérdés a Varsói paktumban való részvétel lehetett volna. Természetesen nem az, hogy Magyarország egyoldalúan kiléphet - csupán helyzetének újratárgyalása. Ezt a fikciót, vagy talán korábbi valóságos szándékot a Szovjetunió fenntartotta egészen november 3-ig. A megállapodás szerint mindkét félnek két bizottságot kellett kijelölnie; egy katonait a kivonulásra és egy másikat a politikai kértlések megválaszolására. A