Délmagyarország, 1994. október (84. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

12 JAMBUS SZOMBAT, 1994. OKT. 8. Podmaniczky Szilárd A jó hallásról Akinek nagyon jó a hallá­sa, az nagyon sokszor a szemével áll hadilábon. Mert a nagyon jó hallással rendelkező emberek többet használják a hallásukat, mint a látásukat, és ez még rá is tesz egy lapáttal a látásuk romlására. Szinte vakon közlekednek a jó hallásúak, és mivel lezárják maguk előtt a színekre zilált külvilágot, hallásukat okol­ják azért, hogy a tévé előtt ülve elalszanak. A némafil­mek idején a jó hallásúak soha nem némafilmet néz­tek, mert a felhangosított belső zajokkal nagyon is jól aláfestették a filmet. Ma már minden némafilm archívu­mok zaját juttatja eszébe a jó hallású embereknek. Amikor mozgó autók között nagy magabiztossággal sé­táló, átkelő embert pillan­tunk meg, aki látszólag el­gondolkodott egy-két dol­gon, akkor biztosak lehe­tünk benne, hogy csak felszínesen gondolkodott el, mert közben a megfontolt gondolkodáshoz szükséges energiának és koncentrá­ciónak többszörösét fordítja hallásának csiszolására, s a látszólag elméjült arc inkább annak kifejezője, hogy az illető izgalmasan figyeli azt a közlekedési játékot, amelyben hallásával vesz részt. Ehhez a játékhoz legalább annyira szükség van a tökéletesen és olykor reflexmozdulatok sorozatán kifejlődött hallásra, mint a szerencsére. Hiszen akinek jó a hallása, az még tisztáb­ban van azzal, hogy az érzékszervek sokszor íTiéiy csalódás okozói, mint az, aki látásában bízva halad előre. A hallási csalódás komoly tragédiához is ve­zethet, kéz- vagy lábtörés­hez, s aki ezt elszenvedi, az a második ilyen esetben már nem a hallását fogja hibáztatni, hanem rátalál egy mélyebb összefüg­gésre, amely a világ és közte fönnálló viszony téves megítélésén, téves model­lezésén nyugszik. Tehát a jó hallású emberek tragé­diák sorozatának átélésén jutnak el a helyes megér­tésnek arra a fokára, ahová csak a hangok és zörejek folyamatos átértékelése vezetheti őket, s amely fo­kon túl már elenyészik az evilági erkölcstan, s átveszi helyét egy túlfűtött kondíciók nélküli világ, amelyben az első hatalom, az észre­vétlen és szelíd önuralom. A jó hallású embereknek leg­nagyobb ellensége az úgy­nevezett Doppler-effektus. A Doppler-effektus lénye­gében azon alapszik, hogy egy mozgó test hangját egészen más hangnak hall még a jó hallású ember is, s az eközben bekövetkezett tragédia vagy tragédiák sorozata ugyan elgondol­kodtatja a jó hallású embert, de az önmegismerés szaka­datlan folyosóján nem ád kapaszkodót. Frank György Pópity Richárd Éji borostyánok Kapcsolatok (Olgának) Mint évmilliókig száguldott sugár az első pillantásig, vak szivem a létörvényből úgy nyílott ki, s ha dzsungel színeit suttogja a pánsíp, hideg hegyekre föl, úgy sóhajt bennem immár égi s földi erő, mert hiába minden hiába, s ha köd szirmába foszlik is a szerelem virága, alkony a vérnek nem parancsol. Salmon Ella katonadal káposztás belekben nyikorogva nyikkan a csöndes halál megtépázottan szalutálunk s fahasábokba botlunk közben érezzük torzsája a seggünkbe nyomakodik kalimpálva szaladunk recésen peckesen simitolnak a körmök agyalágyultan loccsanunk a ganéjban szitál az őrtorony homokja hajunk simára kopott az őszben mint egy bőrsimaságü görögdinnye amely meg is reccsen igen megreccsen a mozaikkockás bohócruhák fénytelen szövetein gatyásan matatunk a sikongató tányérsapkák műanyag betétjei /mögött katonai szerteszállók akarunk vágyunk /vakaródzgatunk lenni. Egyedül kezdetben mindent gondolni el epigonálni óvatlanul meghatva valakitől akinek már van tele szekrénye füzetekkel Pingpongozni a strandon meg központozni tudnék én is ha nem töröm össze a kezem még pingpongozni meg központozni rendesen Ezért csak és másmilyen vonalak futnak valami olyasmiről van szó amikor nincs hallgatás helyette nem lehet egyáltalán beszélni róla szavakkal néha Szépekkel mint például BODZA az illata meg felhők és pirostetős házak a távolban arra spontán lírai sorok amiktől megnyugszom Klisé felmegyünk a szobába bele kissé belegépelünk tiszta fehérbe papírba persze ha nem bírja tovább a kéz már Érzékien összefűzve a lapok megtelnek a Kapcsolattal ami már kezdettől lehetetlen Petri Vereb Gábor Mozi az egyik utcalámpa zümmög a sikátorban a sötétben egy fehérkesztyűs nemtudomki letesz egy bőröndöt talpig feketében ráncos tükörnyakkendőjében látod évtizedekkel később élő arcod nikotintól sárga vetítővászon koromsötét hirtelen felparázslik egy cigaretta vége Bányász J. István Hasmen Rakovics Klára rajza I lyen nincs. Csak a mo­ziban, valami francia vígjátékban. És ott marha jókat lehet röhögni, de itt élesben megy, sőt duplán élesben, úgyhogy semmi hangulatom vihorászni. Ugyanis firnyák módon csi­kar a hasam. Időnként önfe­ledten morajlik egy sort, s hozzá kísérőnek periodiku­san zuborog. Aki evett már gyanútlanul romlott tartár­mártást, tudja, miről van szó. Persze ennyi még nem okozna különösebb problé­mát. Még az sem, hogy a városban, dolgaim intézése közben szállt rám a baj. Hisz valami megoldás min­dig adódik. Az már viszont gond, hogy a postán érte el tetőfokát, ahová pénzt ki­venni tértem be, aképpen tervezve és időzítve, hogy a zsozsót még bőven lesz időm fölvenni, utána pedig szép nyugodtan átbattyogok a szemközti közbudiba, lepengetem a néninek a be­lépőt, türelmesen, mint aki­nek nem sürgős, kidekko­lom a nyugtát is, aztán magányomban teszem, amit tennem kell. De hát a baj akkor jön, ha már eleve van épp elég, és többre már igazán nem számit az em­ber, és míg a tervezés egy hasznos tevékenység, a végeredmény többnyire úgyis bizonytalan és folytat­hatnám, de minek. A lényeg, hogy éppen sorra kerültem volna, mikor a bejárati csapóajtó nyik­kanva kivágódott és három álarcos alak toporzékolt be rajta (libasorban), egyik kezükben stukkert, a másik­ban pedig rikító, csicsás, egyszóval ízléstelen színű sporttáskát lóbálva. Elkezd­tek hisztériázni meg ordi­bálni, hogy ne mozduljon senki, mert akkor nem lesz balhé, meg juteszükbe fel a kezekkel, meghogy elsősor­ba' ide a lóvét, meg effélé­ket. Tökre úgy csináltak, mint akik most itt frankón kipucolják a kasszát. Na ja, gondoltam, miközben sors­társaimmal együtt a falhoz csoszogtam egy erőteljes felszólítás nyomán, de med­dig fog ez itten tartani? Egy csomó dolgom van még, arról nem is beszélve, hogy nekem záros határidőn be­lül, ami már percekben ne­hezen mérhető, a szemközti buliban kell lennem. Ki kéne kéredzkedni, agyaltam für­gén, mire a hasam egyetér­tően morrantott egy nótá­nyjt, produkcióját néhány, vihar idején szokásos hul-' lámveréssel tetőzve. Csak a katarzissal várjál még kicsi bendő, gasztronóm élveze­teim legnemesebb erszé­nye, becézgettem kétségbe­esve. V állam fölött hátrapislan­tottam, s a helyzetet mérlegelve, bölcsen elve­tettem a kéredzkedés lenge ötletét. A hasam rögvest tiltakozni kezdett, hogy szégyelljem magam, nem erről volt szó, hogy egy pitiáner szószegő vagyok, méla pipogya alak, bezzeg, amikor a romlott tartárt kellett beszlopálni, akkor bírt csattogni az ádámcsutkám, de nem baj, neki így is jó, vessek magamra, meg majd egy pillantást a Levi's nácim szárára úgy húsz másod­perc múlva, ennyi időt ad, utána meg jöhet az özön­akármi, de jobb lesz, ha minél előbb kitalálok valamit azzal a másodlagos szer­vemmel, ott fönn a fejem­ben, mert már csak tizenhét másodpercem maradt. Tutira vettem, hogy nem tréfál, az ilyesmit megérzi az ember, hát gondolkodás nélkül sarkon fordultam, s határozott, nyugodt léptek­kel a kijárat felé indultam, híján egyéb valamirevaló ötletnek. Ahogy elhaladtam az őr­ködő bankrabló mellett, odaszóltam neki, hogy mindjárt jövök, csak elme­gyek a klotyóra, és folytat­tam utam az ajtó felé. A bandita nagyszerűen meg­lepődhetett, mert nem szólt semmit, szinte láttam, ahogy utánam fordul és buta vonásai ostobává gyűrődnek, mint egy kukába pöccintett papírgalacsin. Már csak négy méterre volt az ajtó és tizenhárom a másodperc, mikor a zsivány magára lelt. Felüvöltött és ezzel egy időben egy elzú­gó golyó szele lebegtette meg laska bal fülemet. Ti­zenegy másodperc, úgy­hogy behúztam a nyakam, s mint egy csámpás jegyel­lenőr a bliccelő után, el­kezdtem vágtázni, csak sok­kal gyorsabban. A követke­ző lövés a falióra belsejét tárta fel, a harmadik az ajtófélfából tépett ki jókora darabot. Na, rosszarcú, gondoltam, ha te olyan rosszul lődözöl, mint ami­lyen jól én most futok, akkor sehol nem leszel. Nem éppen komótosan loholtam tovább, kilenc másodperc, épp odaértem a csapóaj­tóhoz, mikor egy újabb lö­vés kivitte belőle az üveget, fene a kezedet, kancsi per­nahajder, még a végén megvágom magamat. Ki­rúgtam az ajtót, hét másod­perc, egy lövés a másik üveget is rapityára törte, le a lépcsőn, át egy babakocsi fölött, bele egy földre tett szatyorba, éppen el a villa­mos előtt, a másik oldalon replay, a vezető csörgetett, mint ahogy senki, ne csö­rögjé', kicsiny agyú, mert megsértelek, bazi magas a pad, a korlát és ez a trabcsi is, de nincs az az akadály, amit le ne győznék, hiszen három másodperc. Megállj, te pucok pocak, egy hóna­pig natúr szójával tömlek majd, így kibabrálni velem, szinte úszók a levegőben a virágtartók fölött, félre nyamvadt biciklisták, ráérő­sen sétálgató naplopók, mert jövök, hogy ne menjen el a hasam, röpülnek szana a nyugták, a wc-papirok, ahogy berontok az ajtón, két másodperc, bankrablás, lihegem a néninek, ez nem a bank, reagálja le kapás­ból, okosan, még jó, de ezt már bentről mondom, aztán magamra rántom az ajtót, egy másodpero, a további­akat nem részletezem, de nyugi, időn belül voltam. Fütyörészve mosom ke­zeim, cimpáimmal vígan kalimpálva ballagok kifelé, a néni sehol, semmi hivatás tudat, szögezem le, egy kis látnivalóért felelőtlenül el­hagyja a posztját, bejnye, pénzt szórok a tálkájába, szolgáltatásért ennyire jo­gosan nem fizettem még soha. Kint nagy a tolongás, a járőrkocsik dögösen sré­gen, féloldalt fenn a járdán, hajszálra mint a filmekben, szerintem ezek gyakorolják ezt, de hát tőlem gyerekek azt csináltok, amit akartok. A néni feltűnik az össze­csődült tömegből, egy ciklámen színű wc-kefével kecsesen rámmutat, tucat­nyi lukas elejű mordály fordul felém harciasan, másodjára tíz percen belül, sok lesz ez srácok, azon­kívül kurtán elbaltáztátok az eksönt, mert a hunyó nem én vagyok, de erre nem kíváncsiak, fölemelem a kezeimet, ebből izomláz lesz, és meg kellett volna törölni a kezemet, mert a víz az ingem alá csurog, és azt nem szeretem. Többen rámvetik magukat, csattan a bilincs, én türelmes vagyok, és a hasam hálásan piheg, más meg nem számít, ártatlan sorsom oldalán úgyis győzedelmeskedik majd az igazság, csak budi legyen mindig a közelben. Épp betuszkolnának az egyik kocsiba, mikor végre megszólal a postán az a dög riasztó, mindenki arra fordul, a három betyár pont kikocog az épületből, da­gadnak a pakkok, senki nem ért semmit, de ez már nem az én gondom, hát jó lenne, ha valaki lematatná a csuklómról ezt a vackot immár, köhécselem bele a szótlanságba a végszót, khm, khm.

Next

/
Oldalképek
Tartalom