Délmagyarország, 1994. szeptember (84. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-24 / 224. szám

14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. SZEPT. 24. Kovács Zoltán versei kazincz' mikor semmi nem segített életét mondta hogy raknák már másba (e/be, ahogy határfolyókat hivni volt szokás bizonyos tájon), ne csak magának fájjon (nevetett eleget a Fáyon, hogy csak maga, csak az epik tehetne eleget: minek? és: minek?), ne csak ilyen halált, istenek, de legalább annyit, mennyi sor lehet valahány rövidre szabott sors felett Csokonai A boldogság egy nyári hűvös este és epreskosárban heverő könyv lugasba ömlesztve, pázsit, rajta fekvő borosüveg, (dugóról ítélve - mely periszkópként felmered -) bontatlan, akárcsak a boldogság az örjftő jázminszagban, hol az ember nem látja a saját árnyékát, ezért a lugasban próbálkozik, odaköt a tőhöz és a sóhajtozása keltette renyhe légmozgással próbál elűzni magától túlságos reményeket, félelmet folyton hasadó hajnaltól, másnapos csirkecombtól (mert hát bármily hűvös az éj...); támaszkodik tehát egy fűszálnak kilenckor pí em, akár egy kilencven fokkal elferdült fakír és várja a dermesztő virágillat hogy felszálljon (a fűben mégsem fekszik senki, nőalakban letaposott aljnövényzet sejtet csak valaha volt testet vagy olyasfajta óriáslábnyomot: otthagyott löttyedt combok és deréktáji úszógumik, egy gomb, ott a köldöknél, az arcon álarc vagy mégis férfi), föl, legalább homlokmagasságig, (gy csak gázol az ember a besürüsödött pollenlekvárban és nem látszik ki lugasból, kosárból, boldogságból; bontatlan föle alatt az álmodó tej. captain Barcsay orczymonológja előtted sok a szent és fgy nincs egy sem én folyton bizonykodom és ebbe unnak bele mások, rohannak hozzád a barátság elmar egymástól minket hiába levelezünk, bár ha bárki kíváncsi kettőnkről tudásra vágyik majd elmatat, leveleink közül válogat 'a két barát', a két istenverte barát kikből az utókor csinál egyenlő hangokat rangkórterembe zárva gégétlen levelezés, laponkénti üZenőfüzet ragacsba mártva föntmarad (ezt, a föntieket már lefelé lebegve sorolom eléd; lásd itt újra működni látszék a beszéd ha ily monológba fojtva is, elfele) - úgy kezdem majd, hogy előtted sok a szent de aztán a második premissza kimarad könnyítve paradox konklúziót; másra nem, csak ez premissza pótlására készül készülődik a levél, de a tüzugró cigány karikáján kialudt a láng, fgy meg veselkedni... Vecsernyés Imre Ének Látod, egy vers is lehet váratlan, holott egyszerre szól mindkettőnkben, csak épp én from, ebben az időben, amfg ölelget téged a paplan. Szépen szálltam feléd valami zöldben, amikor szíven ütött ez a hajnal, s birkóztam egy nevezhetetlen bajjal, mi legyűrhet, mint a hó, olyan könnyen. Emlékszel, drága, hogyan énekeltem? Ha volna teste, seb nyílna a dalon, bűnöd egy hajlatban áll meredten, mint bordáim között a fájdalom. Mire fölébredsz, a számban a versem, mivé lettem, mondd, mivé, szerelmem? E

gyáltalán mi az, hogy ponyva? Ha pontos definíciót akarunk, akkor először is a Magyar értelmező kéziszótárral célszerű néhány kargyakorlatot végezni, amely szerint a ponyva értéktelen, általában kalandos tárgyú, igénytelen külsejű, olcsó (?) prózairodalom. A ponyvát másképpen lektűrnek is szokás nevezni, ez a szó, szintén az értelmező szótár szerint, szórakoztató irodalmat jelent. Az Idegen szavak szótára szerint a lektűr „szórakoztató, könnyű szépirodalmi mű." Vagyis úgy tűnik, a két fogalom mégsem ugyanaz. A köztudatban persze összeforrtak, mégpedig leginkább „ponyva" gyűjtőnév alatt. Hiába írja egy kiadó valamely szerzőről a könyv hátlapján, hogy például „Amerika legolvasottabb lektűrírója", vagy hogy: „A szerző e művével hónapokig vezette a New York Times bestsellerlistáját", sokan csak legyintenek: „Á, szóval ponyva." Merthogy a „bestseller" szó is ilyesfajta értelmezésre talált nálunk, pedig annyit jelent: a legjobban eladható. És bizony a híres amerikai bestsellerlistákon nem csak „bestsellerek" szerepelnek. Ha ezen dolgok ismeretében továbbra is a „ponyva" szónál, mint gyűjtőfogalomnál maradunk, akkor fölvetődik a kérdés, hogy vajon ponyvaíró-e például Rejtő Zoltán Csaba Ponyvákról írok folyton Jenő, Raymond Chandler, vagy éppen Stephen King? Szórakoztató, könnyű olvasmány-e Irwin Shaw, vagy Remarque? Mert e szerzők műveiről több helyütt is írják: szórakoztató irodalom. De vajon az-e a „Csontbrigád" Rejtőtől, az-e Chandler bármely írása, vagy a „Ragyogás" Kingtől, az „Oroszlánkölykök" Shaw-tól, vagy a „Három bajtárs" Remarque-tól? Esetleg átmenetet képeznének az úgynevezett lektűr műfaj és a szépirodalom között? Miért? Talán mert olyan a nyelvezetük, olyanok a stíluseszközeik, úgy formálják a figuráikat, mintha..., de mégsem? És ha így van, akkor átmenet-e McBain, Forsyth, le Carré? Ha sikerült eléggé összekuszálnom a szálakat, akkor itt abba is hagyom, és meg se próbálom kibogozni őket, mivel úgysem lehet igazságot tenni e témában. Az viszont biztos, hogy az emberek nagy része már olvasott valamit a föntebb említett szerzők valamelyikétől. És ha tetszett a mű, akkor összevadászták innen-onnan az író többi regényét is, vagyis ezek szerint lektűrfogyasztókká váltak. A lektűr elég régóta jelen van a világirodalomban ahhoz, hogy részévé váljon annak. A lektűr divatos műfaj lett, fölfutott. Milliók olvassák világszerte, talán nincs is olyan ember, aki legalább eggyen át ne rágta volna magát. A népszerűség magyarázata egyszerűnek és elcsépeltnek tűnik. Századunk rohanó életformája, meg a kimerültség, a stressz, az olyan dolgok iránti igény, amelyek pihentetik és szórakoztatják az embert, amelyek nem kényszerítik magvas gondolatok megemésztésére, amelyek kirántják a szürke hétköznapokból stb. Az egyik ilyen dolog pedig éppen az irodalom lazábbik oldala. Mert azt el kell ismerni, hogy létezik egy lazábbik oldal, de hogy hol a határ szépirodalom és lektűr között... Talán nem is célszerű e határt élesen meghúzni. Nem célszerű egyegy szerzőt vagy művet szigorúan beskatulyázni valamelyik kategóriába vagy netán kicsapni a rideg határmezsgyére, hiszen mint minden teljesítmény, így az irodalmi is ingadozó, a szerzők gyakran kalandoznak el ide vagy oda, és a döntő szót úgyis az olvasó fogja kimondani, attól függően, hogy neki mit jelentett az adott mű. A lektűrkedvelők megtalálják saját olvasmányaikban azokat a dolgokat, amelyeket ők maguk értékesnek gondolnak. Ezt tőlünk nyugatabbra már régen fölismerték, ezért ott már régóta elismerik azon szerzőket, akik széles tömegeknek nyújtanak olvasnivalót, akiket a közönség jó írónak tekint, és már rég nem irigykednek rájuk, vagy ha irigykednek is, akkor legalább nem mutatják. Bizonyára elgondolkodtak már azon is, hogy vajon az-e a jó író, akit csak a kritikusok, meg az irodalomtudósok, netán a kiadója tart annak, vagy az-e, akit az olvasók jó írónak ítélnek? N

em lehet tehát nem odafigyelni az úgynevezett „népszerű" szerzőkre. A lektűrök világa érdekes és színes, talán kissé hivalkodó is, mint a könyvborítók, amelyek e műfajt jellemzik. De ez a színes forgatag nem rosszat akar, hanem valami pluszt, valami mást adni, és ez jó. No ezért írok folyton „ponyvákról." „Feszes, jó illatú, illedelmesen duruzsoló, vastag pénztárcájú emberek ülnek szinte teljesen némán a fantasztikusan fölszerelt, csillogó, vadi újnak tűnő színházteremben. De nemcsak a színház épülete volt hibátlanul fölépítve (valószínűleg a közelmúltban), hanem maga a város is. Tükör, üveg, fém, beton. A XX. század legridegebb építőanyagai. Mintha az emberek is ezekből az anyagokból lettek volna. A színpadon Csáth Géza csodálatos, ellentmondásos világa jelenik meg Nagy József groteszk-abszurd stílusában. Minden olyan emberi. Mégis, mintha kísérleti egereket néznének bölcs, nagy tekintélyű tudósok üvegkalitkán keresztül, egy kutatóintézet mondjuk 5-ös számú laboratóriumában. Az öröm is éppen csak akkora, amennyit az egérke érdemel, ha megoldja rászabott feladatát. Később a „tudósok" hada vacsora közben csendes elégedettséggel nyugtázta a kutatóintézet szükségességét. Eindhoven, Eindhoven..." A részlet Bicskei István írásából való, mely az Ex Symposion legutóbbi számában jelent meg. A szöveget a JEL színház Németalföldön tett turnéja ihlette, melynek alcímét kölcsönöztem írásom címének. Bicskei e részletben arról az üvegkalitkáról beszél, melyet a „művelt Nyugat" épített a keletiek köré, hogy steril körülmények között maradhasson akkor is, amikor kényszerűségből vizsgálatokat kell végeztetni az emlegetett kisegérrel. Bicskei példázata nem egyszerűen felfedi azt az idiotizmust, ami jellemzője minden makulátlan vizsgálódásnak, hanem utal arra az öniróniára is, aminek köszönhetően a háborúban közvetlenül érintettek képesek még beszélni érzéseikről. Ha már ez sincs, törvényszerűen átcsapnak az érzelmek a gyűlölet szférájába, s nem egy alkalommal Szincsok György Makulátlan üvegkalitkák » « !-9 n 1994. ••• |»ONÍO M ir<MÍiil<Mii míivmcl filozófia n-flrvió a balkáni elméletírók saját nemzetüket utálják a legféktelenebbül. A veszprémi központú, ám vajdaságiakat tömörítő lap ebben a számban kísérletet tesz arra, hogy megértesse a volt Jugoszlávia területén dúló háború fő indítékait olyan olvasókkal, akik értetlenül állnak a tények előtt. Mindezt az irodalom, a művészet és néhány esetben a filozófia segítségével. A lapot számtalan támadás érte a magyar értelmiség részéről akkor, amikor első magyarországi jelentkezésük alkalmából az erotikát választották témául. A szerkesztők nem akartak azonnal emigrálásuk után kézenfekvő aktualitásokkal jelentkezni. Azóta azonban egyre többször tesznek kísérletet arra, hogy megértsenek, megértessenek valamit abból, ami egykori hazájukban történt. Sajnos, a magyar közvélemény ilyen tekintetben nagyon is rokon a nyugatival: leegyszerűsít, sterilizál, elhárít, s nem egyszer félreértelmez. Nagyon fontos, hogy leírják, s néhányan elolvassák azokat az egyébként evidens dolgokat, hogy például a szerbek erőfölényének törvényszerű következménye, hogy az agresszió az ő nevükhöz fűződik jórészt, s nem tennének másként hasonló helyzetben a muzulmánok, vagy a horvátok sem. Azt is jóleső érzéssel olvastam e lapban, hogy megemlítik az úgynevezett népi-urbánus ellentétet a boszniai szerbek között, mely azt eredményezte, hogy több ezer szarajevói szerb szenved, éhezik és elvérzik a „vidéki" szerbek őrülete miatt. Akár egy ENSZ-jelentés ez a majd 130 oldal, mégsem hiszem, hogy bármi változna az események megítélésében és főleg menetében Magyarországon, vagy bárhol máshol. Persze nem is ez a feladata egy művészeti folyóiratnak. Az Ex Symposion csak dokumentálhatja az őrületet, ám semmit sem tehet ellene. Éppen olyan helyzetben léteznek hazájukon kívül, mint a JEL színház. A számot nagyrészt az ő Woyzeck-előadásukról készült képek illusztrálják. Sáros, megkötözött emberek néznek vissza ránk bugyuta arckifejezéssel. A képek azt sugallják: az emberek csak saját tetteiket igazolhatják, mások cselekedeteit csak eljátszhatják, vagy leírhatják. Nehéz egy üvegkalitkában bármit is tenni. A megfigyelés alatt lévő egyedeknek sokkal áttételesebben kell eljátszaniuk érzéseiket, mint a szabadon mozgóknak. Akkor is el kell hitetniük szemlélőikkel azt, hogy van értelme a megfigyelésnek, amikor ők maguk már nem hisznek benne. Esetleg sarat kell tapasztaniuk saját testükre, hogy elhitessék, a tisztaság nem egyenlő azzal a sterlitással. melyet a külvilág definiált. Egyetlen reményük, hogy egyszer valaki komolyan veszi őket, s a sarat valóban sárnak, a kötelet valóban kötélnek, az üvegkalitkát pedig igazi börtönnek véli.