Délmagyarország, 1994. szeptember (84. évfolyam, 204-229. szám)

1994-09-03 / 206. szám

12 JAMBUS SZOMBAT, 1994. SZEPT. 3. Vecsernyés Imre Kegyetlen Ez a szerelem az ötödik évszak, egymásra zuhant az idő és a tó. Sóvárgás a puszta tény, hogy hull a hó, és nem vagy itt és árad a vérszag. Egymásra zuhant az idő és a tó, ez a szerelem az ötödik évszak. És nem vagy itt és árad a vérszag, sóvárgás a puszta tény, hogy hull a hó. Kegyetlen robog feléd az életem, forró bársonyt zabál ez a mozdony, s ki látja, mit felejt a síneken? Tudod, áll a vers fölött egy torony, odáig hajltja föl fájdalmát a táj: errefelé lánggal locsolják a fát. Lengyel Zoltán Útikalauz 1. Földeák Szar van a szélvédőn. Kis testek, kis lelkek sara. Köpetnyi halál ez, oda se nézek, ezek muslincák az éjben, ami itt: remények alkonya. Földek, átjárók és utak vasból lenn, sörök, kártyák, száradó földek fenn, rádnéz egy anyuka: ha maradsz: autóbusz, templom, iskola. Több ez, több élet: jön mindig a délután, megáll a busz, hozna még egy kismamát, de látod alkonyul, szép házakban szép párnák: egy család, meg még egy család - piszkos cipők, néha elszabadult kutyák... Egyszer megáll az idő, mert lelkektől szaros a szélvédő, mert jó lenne idejönni, nézni egy presszó kékfoltos oldalát, vizet, rongyot, semmit kérni, vagy elnézést a világ fölött, vagy az út angyalát! Tavasztok. Süt a nap és mi pont zuhanunk. Egy emberrel szerdán és vasárnap találkozom, ma kedd van. Egyfajta vízi jármű az alkotás. Kell-e beleszőni oroszlánt? Vagy Isten tesz egy testcselt? Vagy: itt hogy írják a zománcot, c-vel? Ne fagassam?... Életem minden nevezetes történetét meg szoktam írni BARÁTAIMnak. Ez mutatja, hogy idegenek közt nőttem fel. De azt is vegyük tudomásul, hogy a szépség híre e ritka vagyon. Például a 36-os sír: férficsontváz, koporsós, a nyak alatt ezüst csörgőgombbal, melynek alsó fele össze van roncsolva. Az üveg hatalmasan felzúg és fénybe borul. A hőst megelőzi a neve. Mire visszatértem, a kazuárfenyők már eltűntek a városból. Az én fantáziám után épült a ház, s így enyém. Vigyázz! Jól vagyok. A papok hideg ellen öltözködnek, tehát az én Podmaniczky Szilárd—Solymosi Bálint A helyzet kalapácsa ruháim nem lesznek kész karácsonyra. Inkább levelet írok kedvesemnek, kitöltőm gyöngybetűkkel a nyomtatványok üres rubrikáit és közben brazíliai négerszámokat dúdolok. Az üveg hatalmasan felzúg és fénybe borul. Éppen fél órával ezelőtt bajom törtnt. Két perc múlva láthatatlan lett, elutazott. Mit jelent ez. Én határozottan emlékszem, hogy a két utolsónak egyforma színű nadrágja volt. (A gyanakodóknak szabad gondolniok, amit akarnak.) Egy emberrel hétfőn és csütörtökön szoktam találkozni, tegyük föl, ma kedd van. Jó időnek kellett eltelnie, mire tudtára jöttem, a vékony lemezekből préselt díszek alá sokkal puhább bőrt tettek. Az ablakomból esetleg tengeri a kilátás. Villogva nő, emelkedik, s már kész. hogy s mint?... Miért nem keres senki? Kellő időben éppen jólesne. Hol a szekerce? Engem? (A katolikus temetés ennek poláris ellentéte.) Vagy karomat valami kocsmában vesztettem volna el. Vagy még csak most érkeztem a hajóval, mert előre küldtek a városba. Vagy; azt kérdem, ki ez a gyöngéd és szíves, bár derék vitéz/lovag/? Amit valaha nyelvünkön írtak, hozzáteszem, mulattató dolog. Vége a (s)mafumeira árnyékában mondott meséknek; se majom, se oroszlán, se nyúl, se teknősbéka. (A két utolsó mint díszítőelem marad meg.) Ezeknek nincs semmi haszna. Ez sem használ(t). Az üveg hatalmasan felzúg és fénybe borul. Látván, hogy a tizenkét arany megvilágíthatatlan, bejelentem, hogy nem csinálok semmit titkon. De kell-e itt egyáltalán segíteni? (Csak súgva hívj, s a kocsiról leveszem tüstént a kincsesládát.) Ez, azt hiszi, roppant feladat. Nem. Fél. Fél öt. Géniusz szökell a földre. Azazhogy jakobinus barátom választóvíz lesz 1 cm átmérőjű széles keretben. De csak ő. ő az, aki megérkezik valahová és nem talál mást. Osztozom vele. Folyton kergeti két kis úriember. A fákra egy ideje többen is panaszkodnak. Senki sem mozdul s mégis óriásivá nő a vihar. A rigó egyszercsak fölrepül a bokorból és fölhorzsolja az ötszörösen vagy hatszorosan tágra nyitott toroköblítőtubust. Kell, hogy legyen valamilyen bizonyossága a mandulának az esthajnalcsillagban, a havas szélben és a hosszú-hosszú éjszakákban. - A készülő ruha gondolata egészen megbolondított. Képzeld csak, ott áll és mosolyog. (1990. kb.) Éppen nem volt semmi dolgom, ráértem. Úgy ültem hát a téren, a platánfák alatt a padon, mint akinek semmi dolga nincsen és éppen ráér. Kapucínert rágva. Az emberek hol jobbról, hol balról mászkáltak bele a látóterembe, haladtak át fókuszán, majd tűntek el sorra. Jólesett volna egy capuccino, forró. Egy kapucnis pasas közeledett a hólyagos aszfalton, kezében bőrszíjjal, a végén pincsivel. A pincsi általában nem egy szép fajta (gondoltam), de ez kifejezetten ronda volt. Lassú sétájukat megszakítva, a Bányász J. István Kaupuacok (töltött kapucni) pincsi egyszer csak megállt. Leeresztette a farát, a farkát föl, és mint egy szőrös fogkrémtubus, meleg kupacot nyomott a járdára. A kapucnis pasas majd szétpukkadt bárgyú örömében, könnyes szemekkel, dicsérőleg paskolta meg a pincsi deformatív fejét, majd elővett egy papírzsebkendőt. Eeez, igen (gondoltam), de aztán mégsem. Mert miután óvatosan kitörölgette a pincsi fenekét, a zsebkendőt a fűbe hajította. Továbbindultak. Ekkor ért oda a kötött sapkás fickó. Megállt. Elgondolkozva nézte egy darabig a füvet. Azután lehajolt, a papírzsebkendővel ügyesen felszedte a kupacot és pincsiék után eredt. Utolérve őket a zsebkendőt és tartalmát vígan a kapucniba szórta, majd a pasas mellé lépve kedélyesen hátba vágta, hogy de szép kutyája van magának öregem, nem eladó? Ó dehogy, vigyorgott mélán a kapucnis és gyönyörködve nézte ebét. Még akkor is rázott a röhögés, amikor a rendőr rám szólt, hogy keljek fel a pad alól, mert erősen rontom a városképet. Fejem rázva, továbbra is kacarászva álltam fel, leporoltam a ruhám s igazítottam helyre helyre kis kötött sapkám. Zoltán Csaba A kolostor Rakovics Klára grafikája HMM S

űrű köd gomolygott lefelé a domboldalon. Körbezárta a dús fenyvest, csak a fák csúcsai látszottak ki belőle, törzsük a domboldallal együtt elveszett a bizonytalan szürkeség mélyén. Ahogy egyre inkább őszbe fordult az idő, ez a jelenség mind gyakoribbá vált, télire pedig állandó párába burkolózott a Kolostordomb. Emberfia ilyenkor már nem merészkedett föl. Beszéltek néhány szerencsétlenről, akik napokig bolyongtak körbe-körbe a sűrű ködben, fától fáig, amíg összeestek és ott pusztultak az illatos fenyőavaron. Mert az eltévedt ember, ha nincs biztosan kitűzhető útiránya, akkor egy nagy kör körül kezd körbejárni, amely fogva tartja mindhalálig. Az öreg Ben számára a köd áthatolhatatlannak tűnt. Fogalma sem volt róla, hogy hol jár, mert ha tudja, hogy a Kolostordombon botorkál, akkor bizonyára pánikba esik és visszafordul, amíg még teheti. Cingár teste görbe fabotra támaszkodott, ennek ellenére veszélyesen megingott minden lépésnél. Kopott, vastag bőrzekéje belső zsebéből egy fapipa hosszú szára kandikált ki, ós minduntalan meglegyintette szederjes orrát, amely alatt dús, gondosan pödrött bajusz díszelgett. Bent egyáltalán nem zavarta e csekély kényelmetlenség, mivel részeg volt, mint a csap. Bal kezében félig telt palackot lóbált, és időnként bele is kortyolt, bár a kortyok fele inkább szó szerint a gallérja mögé került, mint feneketlen gigájába. A részegeket általában különös szerencse vezérli útjukon. A baj elkerüli, mert tán tiszteli őket, mint ahogy az indiánok tisztelik az elmeháborodottakat. Az öreg Ben is akadály nélkül botorkált fölfelé a domboldalon. Érezte, hogy nehezére esik a járás, de ezt a rozspálinka hatásának tudta be. Rövidesen elérte a dombtetőt, ahol értetlenül pislogva nézett körül. Szemei előtt forgott ugyan a látvány, de azt tisztán ki tudta venni, hogy idefönt a köd jóval ritkább, ellátni akár tíz lábnyira is. Fa egy szál se, a helyükre épült a kolostor. Vaskos falait egykoron nagy kőtömbökből emelték, mégis kikezdte őket az idő. Az épület teteje már régóta hiányzott, csak a korhadt, szúette mestergerendák látszottak még. Néhányan tudni vélték, hogy egy titokzatos szerzetesrend lakta a kolostort, de már sok éve elhagyták, és soha többé nem tértek vissza. Talán valami rossz űzte el őket, amely bevette magát a falak közé, a domboldalt pedig ősztől tavaszig sűrű ködbe burkolta. Ben áttántorgott a kolostor egykori kapuján. Odabent már csaknem teljesen sötét volt, mert bár a tető hiányzott, a falak leárnyékolták a kinti alkonyat kevéske fényét. Ben nagyon fáradt volt. Botorkált még egy ideig a falak között, aztán egyszer csak elhagyta az ereje, összerogyott és azonmód mély álomba merült. * Hangok. Előbb katonás, határozott léptek koppanása, amely több erős férfitől származott. Aztán a fáklyák halk sercegése, és valami furcsa, halk nyöszörgés. Ben kinyitotta a szemét, és kis híján fölordított rémületében. Fáklyák fénye világította meg a kolostor központi termének belsejét. A terem már nem romos volt. A tetőzete teljesen ép, a színes freskók úgy pompáztak, mintha az ismeretlen mester csak pár napja fejezte volna be művét. A márványpadló ahelyett, hogy töredezett, fakó lett volna, fényesen ragyogott. A terem közepén nyolc alak állt fekete csuhában, mely a fejüket is takarta. A terem mennyezetének közepéről, egy vaskampóról kötél függött alá, melynek végére hurkot kötöttek. Két csuhás egy megviselt, kilencedik férfit tartott, aki láthatóan alig állt a lábán. Ő is fekete csuhát viselt, de a többiekével ellentétben az övé szakadozott volt, vértől mocskos, és látni engedte viselőjének arcát, melyet zúzódások borítottak, szörnyű kínzásokról árulkodva. > Ben a fából készült, gazdagon díszített oltár mellett lapult. A homályos sarokból belátta az egész termet, ám őt csak akkor vehették volna észre, ha néhány lépésnyire megközelítik. Ekkor újabb csuhás lépett a terembe. A többiek alázatosan meghajtották magukat. A megkínzott férfit durván a padlóra lökték. A csuhás megállt a földön térdeplő férfi előtt, és hátratolta fejéről a csuklyát. Ben ősz hajkoronát látott, de az arcot nem figyelhette meg, mivel a férfi háttal állt neki. Az ősz hajú érces, zengő hangon szólalt meg: - ítélethozatalra gyűltünk össze, testvéreim! Ez az ember, aki fölött most ítélkezünk, megszentségtelenítette templomunkat, megsértette szektánk szigorú rendjét! Bűne, amit elkövetett, nem nyerhet bocsánatot, ezért büntetése: halál! Az utolsó szóra, mintha csak parancs lett volna, még egy szerzetes lépett a terembe. A kezében tálcát tartott, amelyen egy vastag falú fatégely gőzölgött, mellette hosszú nyelű, félgömb alakú kanál és egy kicsiny, hegyes kés feküdt. Ben méginkább összehúzta magát a sarokban, és egész testében reszketve figyelte az elkövetkező szörnyűségeket. Négy csuhás a földre szorította a megkínzott férfit, akinek torkából rekedt ordítás tört elő. Az ősz hajú szerzetes kezébe fogta a tégelyt és a kanalat, majd a halálraítélt fejéhez guggolt, még mindig háttal Bennek. A kanalat megmerítette a tégelyben, majd a gőzölgő folyadékot a halálraítélt fülébe öntötte. Ben becsukta a szemét, és borzadva elfordította a fejét. Nem látta, amikor a szerencsétlen férfi másik fülét is teletöltik forró ólommal, aztán a hegyes késsel elveszik a szeme világát. A férfi addigra már elveszítette az eszméletét, mert egy hang sem jött ki a torkán többé. Mire Ben legközelebb odanézett, az ítélet végrehajtatott. A férfi a kötél végén-függött, a szemgödreiből csorgó vér végigfolyt az arcán és a mellkasán. A csuhások rendezett sorban kivonultak a teremből, otthagyva áldozatukat a terem közepén lógva. * A hideg ellenére kitartóan csivitelt egy madár, amikor Ben magához tért. Kijózanodott már, de feje még kóválygott, nehezére esett a fölállás. Amikor a szörnyű éjszaka emlékétől megborzadva körbepillantott, nem látott mást, csak romos falakat, melyeknek teteje sűrű párába veszett. Az elüszkösödött, lezuhanással fenyegető födémgerendákat is csak sejteni lehetett. Ben kellemetlen hidegrázással küszködve a botjára támaszkodott, és a kijárat felé indult. Alakja rövidesen elhalványult a sűrű ködben. Élete végéig megmaradt abban a hitében, hogy szörnyű álmot látott. Pedig ha beljebb megy, a terem közepe felé, és fölpillant az öreg gerendákra, láthatott volna ott egy kampót, melyről zúzmara borította kötélcsonk lógott. Késsel elmetszett végét régen kirojtolta már az idő.