Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-27 / 200. szám

SPle^á/n ia TÁRSASÁG KULTÚRA • IFJÚSÁG • BŰNÜGY • SPORT __ « Ki tudja, meddig fújhatod Majorettek a gyulai vetélkedőn. (Fotó: Kerekes István) Még volt madzagvasút. Lassan, de biztosan haladt. Télen a; utasok maguk tüzeltek a személykocsiba állított kályhában, nyáron pedig be kellett tartani a közlekedésbiztonsági főszabályt: „Menet közben virágot szedni tilos!" Vagy harminc éve Tótkomlós és Kunágota közt kóboroltam a kisvonattal, keresztül a búzaföldeken, a hajnali mezőkön. Valami fánál megállt, majd indult a szerelvény, s pár perc múlva három férfiút láttam a fa alatt megjelenni, egy egészen különös zenekart. Egy hegedűs és két trombitás integetett a vonat után, de az nem állt meg. A fekete kalapos, zsakettbe öltözött malacbanda bánatosan lépkedett a sínek között, fújták a trombitát, a hegedűs húzta. Sokáig mentünk Igy, olykor behallatszott a vagonba, ahogy a hegedű húrjai éhesen nyihognak, a trombitákon csillogott a napfény, a két réz hangszer boldogan röfögött, visítozott: „Jfíf, a-na-pocs-kaaa! Jflí! Jflf! Böff." Nagy Bandó András Cirkuszt minden áron? Valószínűleg Stowassertrombitát fújt a két füstös képű réti örömzenész. Ilyet hozott magával Szent István napján Gyulára, a IV. Nemzetközi Tűzoltózenekari Fesztiválra a hóóoscsépányi tűzoltózenekar. A falusi fúvósok talán örökre lekésik a vonatot, ha a gyulai tűzoltóság 1988-ban nem éleszti föl e hagyományokat, s nem rendezi meg kétévenként a bandák találkozóját. A hódoscsépányiak kottát nem olvasnak. A hallás után játszó zenekarban egy kóválygó basszus szól, mindenki a dallamot fújja, második szólam nincs. Igazi régi paraszt rezesbanda, a maguk mondják zsenik. A népdalokat megindulósítják, hozzátesznek különféle cikornyákat. Egy új folklorizáció művelői akkor is, amikor Ábrahám Pál operettjéből könnyedén népdalt faragnak. Nagy hagyományt őriznek, az országban sincs sok hasonló, de FelsőMagyarországon egyedüli Ózd-Hódoscsépány rezesbandája. Stowasser úr pedig, a hangszereik készítője budai mester volt. Műhelye a második világháború körül fejezte be a gyártást. Vagy ötven éve bezárt a bolt, ahol a Stowasser-trombitákat árulták. A maguk idejében semmivel se voltak rosszabbak az osztrák és a cseh hangszereknél. A hódoscsépányiaknak azonban most is nagyon jók. Csak az a baj, mondja a vezetőjük, a hatvanhat éves Hajdú Dezső, hogy falun az emberiség nagy része kedvetlen. Nem látnak a jövőbe! Keveset mulat a nép. Nincs az a szomszédolás, ami azelőtt volt. És ha megkérdezzük Dezső bácsit afelől, hogy mikor változott táncrend, azt válaszolja, hogy akkor, amikor a mélába Is. zőgazdaság menetét átalakították. Kábé harmincmillió forint érték ment föl a színpadra, amikor a norvég tűzoltók egyik zenekara nekikészült, hogy a Békés megyei Gyulán is bemutassa, mit tud. Nem kellett különösebben zeneértőnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük, micsoda különbség a hangzásban, ha egy banda megengedheti magának, hogy első osztályú hangszereken játsszon. El is vitték a fődíjat Skandináviába. Rögtön utánuk viszont szegediek következtek a rangsorban. Amint azt már kikürtöltük, nagydíjat kaptak a kiskundorozsmai önkéntes tűzoltók fúvósai - akik korántsem olyan gazdagok, mint norvég kollégáik. Kovács Attila, a dorozsmaiak karmestere a kebelbeli lányok-asszonyok ügyes kezét dicsérte, ők varrják a zenekar egyenruháira a karjelzéseket, maguk készítik a válllapokat. Néha leesik innenonnan egy kis alapítványi támogatás. A dorozsmaitól kaptak az idén tizenötezer forintot. A szegedi polgármesteri hivatal is kitartóan biztatja a hagyományápolókat: pályázzanak minden(Fotó: Hárs László) hova, írják a leveleket, ne sajnálják a bélyegre valót. És ha lesz egyszer pénz is, juttatni fog a nagyszerű bandának. Igaz, ilyen polgármesteri juttatás még egyszer se fordult elő, de a biztatás is nagyon jólesik. Gyula se volna Magyarországon, ha a fúvósfesztivál napjaira nem hoztak volna össze egy ellenrendezvényt a Szent Istvánnapi hétvégén. A gyulai és környékbeli vállalkozók megrendezték a Gyula Expót. Ami a jó hangzású név ellenére nem volt több egy közepesen snassz kirakodóvásárnál. Sátrak a vár tövében, pecsenyék, zsfrszag. Spárgával elkerítve harminc-negyven éves Zetorok álldogáltak, hogy a gyerekek rájuk ülve, a technikával ismerkedjenek. Nem a jövő század technikájával, hanem a kimúlttal, azzal, amivel remélhetőleg már sose kell találkozniuk. Ha csak nem a következő gyulai expón. Na és persze, tombola, vasárnap késő este meg a sorsolás. Amikor már majdnem mindenki hazament, s egy elárvult színésznő búgta bele a fekete éjszakába, hogy a kétszázharmincötöske nyerte a köcsögöt. Hol a kétszázharmincötöske? Merre jár? Hogy a nyakukon maradt nyereményeket mivel szállították el, az kérdés. A Zetorokkal biztos nem, mert hétfőn reggel még elcsíptem, amint a technika működésképtelen csodáit jó erőst' egymás után kötve, a tetthelyről elhúzkodták. Húzd, ki tudja meddig húzhatod... Pontosabban fújd, hiszen nem vonósok, hanem fúvósok találkoztak a szép napokon, amelyeken a húzós-vonósok is exponálták magukat. Zelei Miklós Nem szeretnék ünneprontó lenni, valószínűleg mégis az leszek. Igaz, legtöbb ünnepünket el sem kell rontani, ami el tud romlani, az úgyis elromlik. Murphy. Itt van például augusztus huszadika, mely tulajdonképpen az Alkotmány, meg az új kenyér ünnepe, eközben talán épp a kenyérről esik a legkevesebb szó. A kenyérről akkor beszéltünk utoljára, amikor néhányan azt állították, hogy Hornék háromhatvanas kenyeret ígértek a választópolgároknak, ami természetesen szemenszedett hazugság, sajnos! Mellesleg Pécsen egy közelmúltban kinyitott pékség csak azért is háromhatvanért adta a nyitás napján a kenyeret! (Itt a megoldás: ugyanilyen reklámfogással naponta kell pékséget nyitni, s máris megvan - háromhatvanért a mindennapi kenyerünk!) Ugyancsak mellékesen jegyzem meg - ha már szóba hoztam a kenyeret -, számomra nagyobb örömöt jelent az, hogy ennyiféle kenyérből válogathatunk, akár magasabb áron, mintha a hajdani lapos veknikből kaphatnék csupán, mondjuk némileg alacsonyabb áron. Szóval a mindennapi kenyér ritkábban került szóba, mint a tűzijáték, azaz a cirkusz. Az utóbbi napokbap sokszor hozták szóba, hiszen úgy látszott, elmarad. Az expo sorsára jut, következetesen. Végül csak öszszejött a pénz, akadtak szponzorok, akik a zsebükbe nyúltak, mert nem kenyér a kenyér, ha nincs meg mellé a cirkusz. Bevallom, sem hajdani vidékiként, sem ideiglenes fővárosiként nem láttam még a húszadikai tűzijátékot, pedig biztosan nagyon szép lehet. Fellőnek a sötét égbolt felé különféle tölteteket, melyek épp akkor robbannak apró darabokra, amikor a legmagasabban vannak, s millió csillagként hullanak alá, az egymás lábán topogó nézősereg legnagyobb örömére. Biztosan van „hűha!", meg „az anyját!", talán még az is elhangzik, hogy „még ilyet!", de el tudok kepzelni egy-két „gyönyörű!"-t és „fantasztikusig is. Abból lehet tudni, hogy vége, amikor a tűzijáték idejére lezárt területen is megindul a forgalom. Szép lehet, gyönyörű szép. Csak éppen semmi értelme, haszonról nem is beszélve. Mindezt azért mondom ki kategorikusan, mert ha egyszer az expóra azért mondott nemet a kormány, mert ráfizetéses, magyarán sokkal többe kerül, mint amennyi profitot hoz, akkor is határozottabbak lehettek volna a honatyák. De gyávák! Féltek! Attól tartottak, hogy megvadul a nép, s azt fogja mondani, Iám-Iám, ezek is ígértek fűt-fát, jólétet, pozitív változásokat, válságból kivezető utat, miegymást, és közben egy nyavalyás tűzijátékot sem képesek csinálni! Pedig ha már ilyen ez az élet, amilyen, legalább ezen az estén, csak egyetlen órára, de igenis legyen szép, legyen gyönyörűséges! Mert ha valamiért érdemes ma még élni, az a tűzijáték, a gyerekek jövője, meg a Lagzi Lajcsi! Mért, van még valami? Na ugye! Érdekes, a tűzijátékot sem az ellenzék, sem a kormányzók nem ellenezték. Nem csaptak össze pro és kontra, nem érveltek ellene és mellette, egyszerűen csak szó volt róla, hogy esetleg elmarad, mert nincs rá pénz. Nem állítom, hogy népszavazással kellett volna eldönteni, hogy legyen-e tűzijáték vagy sem, de talán nem ártott volna végiggondolni, van-e olyan hely, ahol nagyobb haszonnal költhették volna el. A nép pedig szavazás nélkül is megértően fogadta volna. (Gondolom.) No persze magam is tisztában vagyok vele, ennél nagyobb összegek is kerültek már elpocsékolásra. Amibe a tűzijáték kerül, semmiség, főleg így, hogy szponzorálják. De ha már újra szóba hoztam a szponzorálást, csak megjegyzem: az ilyen ügyekhez mindig kerül pénz, mindig található szponzor. A nehézségek, a gondok-bajok, a súlyos esetek meg csak topognak egy helyben, megoldatlanul, szponzorok, egyáltalán: pénz nélkül. Gondolom, a tisztelt Olvasónak is föltűnt, hogy úgy néz ki - az államnak is zsebébe kell nyúlnia, mert a Forma-1 ráfizetéses volt. Tessék?? Miről van szó? Hogy egy vállalkozó nem rizikózik, hanem állami garanciát kér arra az esetre, ha nem jön be a lóvé? És ezt egykoron valakik aláírták, mert avval fenyegettek minket, hogy ha mi nem rendezünk Forma-1-et, akkor mennek egy házzal tovább, Argentína, Kína és Japán is két kézzel kapna a Forma-1-es cirkusz után. Nem azért mondom, ezen sem voltam még - gondolom, nem emiatt ráfizetéses! -, de ha rajtam múlna, azt mondanám, ha annyira akarják, vigyék. Megvagyunk nélküle. Az a pár száz millió, amit most ki kell csengetni, máshol nagyon is elkelne. (Lufi!) Frank Tamás - illetékes úr - azt mondja, „ekkora figyelmet és reklámot jelentő rendezvényekért az államnak is áldoznia kell." Álljon meg a menet! Azon túl, hogy a világ tudja, hogy ez a Budapest Nagydíj, más reklámot ez az ország nemigen kap. Még a Nagydíj elnevezése is egy cigaretta márka! (Nem magyar!) Csak azt ne tessék mondani, hogy a világ most Mogyoród nevét visszhangozza, s millió turista vette a fejébe, hogy ha törik, ha szakad, jövőre Mogyoródon, vagy valahol friáshol, de Magyarországon tölt el néhány hetet! Mondtam, nem szeretnék ünneprontó lenni. Jó, hogy volt tűzijáték, jó, hogy van Forma-1, s talán az expo is jó lett volna. De ha egyszer ebben a családban csak a kenyérre futja, akkor egy időre felejtsük el a lufikat. A sörhasú szépség Megnyugodhat minden nő, aki öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik, mert nem tűnik oly tökéletesnek, mint a divatlapok sugallta szépségideál. A Vogue magazin következő, októberi számából majd kiderül, hogy a szépségükkel, alakjukkal napi 25 ezer dollárt kereső szupermodellek éppoly elégedetlenek külsejükkel, mint a szeplőit rejtegetni próbáló szomszéd kislány. A 28 éves Cindy Crawford hájasnak véli combját - évi 5 millió dolláros jövedelméből persze bizonyára telik vékonyító kezelésre -, és panaszolja a jobb kezén lévő duzzadást is. Elégedetlen jobb oldali profiljával és azzal is, hogy csuklóinak kerülete nem azonos. Christy Turlington bevallotta a Vogue-nak, hogy ha a tükörbe néz, akkor egy sörhasú nőt lát, és túl nagy a keze és a A hét fotója Jus primae noctis? Avagy: esküvőn a polgármester.