Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-16 / 165. szám

A hét híre Lopják a Samarákat A Hódmezővásárhe­lyi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztálya la­punkhoz eljuttatott köz­leményében felhívja a Lada Samara sze­mélygépkocsival ren­delkező tulajdonosok figyelmét arra, hogy az utóbbi időben a város területéről több ilyen típusú autót tulajdo­nítottak el ismeretlen tettesek. A lopások kö­rülményei szervezett­ségre utalnak, a gép­kocsikat feltehetően vi­dékre vagy külföldre szállítják. „A felderítés érdekében célszerű a KARC típusú készülék beszereltetése a sze­mélygépkocsikba" ­írja a közlemény. A ka­pitányság adatai sze­rint a megye más vá­rosaiban is lopják a Samarákat. B. A. Nagy Bandó András Túszdráma T isztelt Olvasóm bizo­nyára kívülről fújja már a történetet - Pesten történt, amit most hallottunk (végre nem Szegeden történik min­dig ilyen és ehhez hasonló történet!) -, mely szerint bi­zonyos Velkei István orszá­gos csúcsot futott az ámok kategóriában. Velkei - vállig fölfegyverezve - a Hűvös­völgyben - már akkor sejt­hető volt, hogy előbb-utóbb hűvösölni fog! - leintette Deák István taxiját, s vég­célként a hármashatár-he­gyi vitorlázór.epteret mondta be. Ám - átlagutastól szo­katlan módon a sofőr fejé­hez emelte Parabellum pisztolyát, s mindössze annyit kért, hogy lépjen kap­csolatba a rendőrséggel. Föltételezem, Deák magától is ezzel próbálkozott volna, amennyiben Velkei egészen mást kérve emelte volna a fejéhez a stukkert. Nos, a taxis eleget tett a kérésnek, ami abszolút ter­mészetes, és nincs benne semmi szégyellnivaló, a ta­xisok különben is harcedzett emberek, a Fővárosban személyszállító kisiparos­kodni nem életbiztosítás. Én sem tettem volna másképp, sőt... (Aligha kell röstellked­nem, amikor leírom, hogy én a reptér helyett - mit le­het tudni! - egy gyorstisztító szalonba hajtottam volna, első a tisztaság!) Mint azt a híradásokból megtudtuk, összejött a kap­csolat a rendőrséggel, sőt, az ámokfutást rendőri fel­ügyelet és biztosítás mellett hajthatta végre, illetve amíg ámokfuthatott, rajta tartották a rendőrök a szemüket, az­tán pedig az egyiket be­csukták, a másikkal pedig a célzógömbbe néztek, aztán meghúzták a ravaszt. Vei­keit kilőtték a Hegyalja út és a Sashegyi út keresztező­désénél, itt tehát megsza­kadt az ismerd meg Buda­pestet akció. A túszejtés és ámokfutás előzményét tudjuk: élettár­sát és kisgyermekét tanú­ként hallgatta ki a rendőr­ség, s Velkei mindössze annyit kért, hogy engedjék ki őket, mert ha nem, a fegyverét használja. Hülye helyzet, végtére is a tanúkat nem szokta bekaszlizni a rendőrség, legtöbbször úgy végzik, hogy megköszönik a fáradozásukat, aláíratják velük az általuk elmondottak jegyzőkönyvét, aztán me­hetnek, szabadláb. Nekünk, akik nem ülhe­tünk ott személyesen a vei­keik mellett, akik nem élhet­jük át testközelből a fejhez tartott Parabellum hatását, akik soha nem állunk abban a bankban sort, ahol éppen fejüket harisnyával takaró gengszterek rabolnak, akik nem vagyunk részesei egy pénzszállító autó és kísérői kilövésének, akik véletlen sem utazunk a nagy vonat­rablások álomvonatán, akik a sors szeszélye folytán so­ha nem lehetünk még csak tanúk sem egy apagyilkos­ságnál, egy darabolós em­berölésnél, akik mindössze tévékrimiken keresztül kap­hatjuk meg napi betevő iz­galmunkat, szóval nekünk ­még élő és viruló - földi ha­ladóknak valóságos cseme­ge, csámcsognivalóan kelle­mes adalék volt eme túsz­drámához az a magnófelvé­tel, melyet a Magyar Rádió közt szolgáló riportere, László Judit készített, beül­ve egy másik Főtaxi taxiba. Azóta a magnófelvétel már nyomtatásban is megjelent, de itt és most kell bocsána­tot kérnem az újságolvasók­tól, amiért valótlansággal traktálták őket. A magnó­felvétel elkészült ugyan, s nagyjából stimmel az ámok­futás útvonala is, sőt, a be­szélgetés is majdnem hogy igaz, mégis bocsánatot kell kérnem a sajtó nevében, mert alapvető tévedés tör­tént a túszejtés okát illető­en. A bocsánatkérés mellé most közlöm a magnófel­vétel azon részeit, mely ­immár hitelesen - mutatja a túszejtés és lövöldözés iga­zi okát. Rendőr: Velkei, hall en­gem? Vételen vagyok. Velkei: Hallom hát! Én is vétlen vagyok! Rendőr: Azt kérjük öntől, szálljon ki a taxiból, fizesse ki a fuvardijat, kérjen szám­lát a VIII. kerületi Rendőrka­pitányság nevére, hagyja az ülésen a fegyvert, a lőszert és a gránátokat, tolja be az ülés alá az ágyúkat, a raké­tákat pedig tegyék be a cso­magtartóba. Rovancsolják le a taxis kollégával, hogy utólag se lehessenek elszá­molási gondjaik! Taxis: Biztos úr! Az a ké­rése a kedves utasnak, hogy azonnal álljanak le a minket követő rendőrkocsik, mert ha nem, akkor vagy egy járókelőt lő le, vagy a hozzá legközelebb eső ta­xisofőrt és az én vagyok. Rendőr: Jól értettem? Önöket rendőrautó követi? Kérem, Velkei úr, nyugodjon meg, azonnal intézkedek, s rádión megkeresik, ki az a hülye, már elnézést, ki az a hülye, aki önöket üldözi. Le fognak állni. Hallották amit mondtam? Vételen vagyok. Velkei: Igen, hallottuk, egyelőre vétlen vagyok én is. De ha nem teszik meg, amit kértem, nem sokáig maradok vétlen! Vagy meg­teszik amit mondtam, vagy azonnal lövöldözni kezdek! Rendőr: István, Pistám, ne cirkuszoljon már! Meg­tesszük, amit kért, csak szálljon már ki a taxiból! Le­gyen szíves megnyugodni, le fognak állni. Háromkor te­lefonálhat, s meglátja, min­den úgy lesz, ahogy kérte! Velkei: Biztos? Nem csapnak be megint? Rendőr: Mérget vehet rá! Taxis: Az isten áldja meg magukat, hadd tudjam már meg én is, hogy mi ez, alku­dozás?! Rendőr: Velkei úr azzal fenyegetőzik, hogy... (EKKOR LŐTTÉK LE VELKEIT, AKI MÉG BEFE­JEZTE A RENDŐR MON­DATÁT:) Velkei: ... lőni fogok, ha hazaengedik a feleségem!... A hét fotója Legel a szem f Ló nélkül a Lófara Ez egy szép párosítás. A föld gyü­mölcse odalentről, egy kis szénhid­rogén, fentről a fű, tehénszájban. Em­ber egy szál se. Pedig minden a mi malmunkra hajtja a „vizet". Hát igen, még csak az hiányzik, hogy legyőzzük a természetet..., mert akkor mi magunk mehetünk legelni. (Fotó: Révész Róbert) P. Sz. TÁRSASÁG • KULTÚRA • IFJÚSÁG • BÚNÜGY • SPORT Hosszú útra indult a világháborús lovas szobor láthattuk, hogy eléggé meg­viselt állapotban van), majd újra bronzba öntik. Azt is megtudtuk, hogy mindez nem olcsó mulatság, az ön­kormányzat a költségvetés­ből vállalta a szobor felújítá­sát, s erre a célra 1 millió 400 ezer forintot különített el, ám ez nem elegendő a teljes rendbe tételhez. Meg kell várni a következő költ­ségvetési határozatot, ami­kor ismét áldozhatnak e cél­ra a városi büdzséből. Ad­digra legalább elkészülnek a mesterek a legfontosabb felújítási munkálatokkal. Hogy mikor kerül vissza eredeti helyére a szobor? Ez elsősorban az anyagiak függvénye. A mostani szá­mítások szerint - legkésőbb egy év múlva. K. F. Levegőben a lovas és paripája... (Fotó: Révész Róbert) Előbb csak kisebb csoportok figyelték a téren történteket, majd egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, hogy szemtanuja legyen a „történelmi pillanatnak", ahogyan egy járókelő nevezte a lovasszobor eltávolítását. Több, mint ötven évig ugyanis nem „bántották" a világháborús emlékművet, s ez is lett a baj, mert az idő megtette a magáét... me láttára, 10.57-kor bizton­ságosan „landolt" a kis te­herautón, amely Pestre szállította. Nagybaczoni Nagy Vil­mos, akkori honvédelmi mi­niszter avatta fel Gách Ist­ván és Turáni Kovács Imre alkotását 1943. május 9-én - az első világháborús lovas szobrot. A bronzszobor több, mint fél évszázadot posztolt a helyén és hirdet­te, hogy: „A m.kir. honvéd huszárezred, a m. kir. 3. népfelkelő huszárosztály és dicső halottainak emlékére". A szegediek számára vi­szont csak egyszerűen Ló­fara volt, ez a kifejezés, el­nevezés ragadt meg a köz­tudatban, mint a város egyik jellegzetes helymeghatáro­zó tere - a szoborral együtt. Tegnaptól tehát már csak a talpazat van a helyén, a lovas „elindult" hosszú útjá­ra: Budapestre, Galambos Sándor bronzöntő mester műhelyébe, ah'ol restaurál­ják (tegnap közelebbről megszemlélve az alkotást, Nos, tegnap délelőtt úgy 10 óra tájban látott neki egy kis brigád, hogy az emelő­daru számára lehetővé te­gye a szobor leemelését. Nem volt könnyű, mert vas­tag drótköteleket kellett a bronztalpazat alá helyezni, s úgy „rákötni" a lóra és lo­vasara a csomót, hogy a le­emelésnél ne történjék sem­mi malőr. Dicséretükre le­gyen mondva, az ott tüstén­kedő munkások szinte re­kordidő alatt elvégezték a munkát. Délelőtt 10.43-kor már az utolsó drótkötél is a helyére került, kezdődött az egyensúlyozás: ellenőrizték: jó helyre rakták-e a kötele­ket, nem billen-e ki a több­mázsás bronzszobor. Min­dent rendben találtak, így 10.54-kor megmozdult a hu­szár és lassan, többszáz szegedi kíváncsiskodó sze-

Next

/
Oldalképek
Tartalom