Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-01 / 152. szám

PÉNTEK, 1994. JÚL. L. I RIPORT 7 Jugoszlávia naponta vesz leckét a túlélésből. A békés, boldog titói korszakban fölhalmozott értékek, a házak, a hatalmas hirdetőtáblák, az egyre funkciótlanabb áruházak: díszletei egy drámának, amelyben mindenki a saját sorsának főszerepét játssza. Ha nem ismernénk a dramaturgiát, ha nem olvastuk volna e mű első felvonását, azt hihetnénk, ebben a játékban minden rendben van. A buszok közlekednek, az iskolaudvarokat ricsaj veri föl, az irodákban még mindig elegáns hölgyek és urak dolgoznak, az éttermekben szól a zene, és az előételként tálalt hideg sonkák között élénken vigyorog a paradicsom. m Kis-Jugoszlávia - szegedi szemmel Bevezetés a túlélés technolégiájába • Csak az a sok kannás ember ne lenne. Csak a bankok előtt ne állnának utcahosszat sorban a nyugdíjra várók, csak ez a teljesen hétköznapi dollármárka-újdfnár cserebere ne lenne ilyen automatikus és természetes. Jugoszlávia dacol az embargóval, s valahol jól is van ez így. Egy ország - még ha iszo-' nyű bűnök is terhelik közös lelkiismeretét - élni akar. Nem hagy űrt maga utón, nem teremt kijavfthatatlan zűrzavart, és főleg nem hódol be. Ebben az országban minden arról a szertelen, felelőtlen, erős és romantikus befeléfordulásról szól, amit a régi jugoszláv csapatsportágakban láthattunk oly' sokszor, amikor a szakállas fekete legények zseniális lustaságát elképesztően lezser szakmai nagyság váltotta fel - egyik pillanatról a másikra. Valóban meglepő, hogy az embargó harmadik évében itt még kinyitnak az üzletek, sót Európa egyik legnagyobb vásárában, a belgrádiban, több tízezer négyzetméteren a jugoszláv ipar állít ki - önmagának. A mai Jugoszlávia megértéséhez álljon itt egy történet. A belgrádi vásár műszaki igazgatója, Jovan Popovics két kitűnő pálinka között bevezetett a túlélés technológiájába. Két nagy fia a téli szénszünetben az iskola helyett Szegedre járt át. A fivérek kaptak egy kis tőkét a családi kasszából, természetesen szigorúan üzleti alapon, azaz egy hónapra, 20 százalékos kamattal. Amikor csak tehették, buszra szálltak, és egy hatalmas dózis Coca-Cola nagyágyúval tértek haza. Egy hónap alatt fejenként ezer márkát kerestek egy olyan országban, ahol a többség 300 márkás fizetést sem talál a borítékban. Ez az az összeg, amiből vacogva és éhezve még életben lehet maradni. A fogyasztás viszont - legyen az a zöldségpiacon vagy egy preszszóban - szinte változatlan a nagyvárosokban, mert a szerbek a többi kelet-európai nemzethez hasonlóan megtanulták az úgy sírok, hogy megmaradjak technikáját. A belgrádi vásáron kiállító kisiparosok és szerszámgépgyártók is azt mondják, hogy a Nyugattól vásárolt 4-5 éves technológiával még évekig szinten lehet tartani jó néhány szektorát a termelésnek. Különben is: az olaj az amerikaiak szemlehunyásával csorog be Romániából, áramot a háborús ellenség, Hon'átország ad, a kishatárforgalomból pedig nemzeti kiskereskedelmi áruházlánc képződött mindazok számára, akik nyitott szemmel járják Kelet-Európa utcáit. A belgrádi vásár igazgatója, Szinisa Zárícs sztoikus nyugalommal kerüli ki az embargóra vonatkozó kérdéseket. (Jó, hogy mindketten tudjuk, Jugoszlávia 1993-ban 3 milliárd dolláros exportot valósított meg - szakértő közgazdászok véleménye szerint.) Ez egy tény, amivel, ki tudja, meddig kell számolni, de az is biztos, hogy a helyzet nem tarthat örökké. Az infrastruktúra, a szakértelem viszont marad, készen áll a polgári bevetésre. Alinak a hatalmas csarnokok, működik az információs rendszer, és színtiszta jugoszláv tőkének ad helyet a New York-i székhelyű világkereskedelmi központ belgrádi épülete: zajlik az emelt szintű túlélés. Csonka Gábor, a szegedi vásár igazgatója azért jött ide, mert tudja, hogy ha régióban gondolkodunk, akkor a szomszédokkal még akkor is szót kell ejteni, ha a háttérben túl nagy a csatazaj. A szegedi Vidia tündökléséből és bukásából sokat lehet tanulni. Ez a hatalmas kereskedőcég a bevásárlóturizmusra építette várát, s díszként már bankot is álmodott belé, amikor a polgárháború szele kipenderítette helyéből az épület sarokköveit. Az aláhulló törmelék csak egy üzletet temetett maga alá, az üzleti logikát nem. A szegedi vásárnak, és magának Szeged városának, az embargó után az elsők között kell lennie. Erről győznek meg a Mars térre szervezett soppingjáratok, a vásári kerítésnek döntött krumpliszsákok, az egymásra halmozott üdítős rekeszek, a Papagáj áruházban föl-föllobbanó tolongás, a budapesti székhellyel bejegyzett, színtiszta szerb tőkével működő társaságok, de még a jugoszláv-makedón határon sorakozó több kilométernyi kamion is. A szegedi vásárigazgatóval Újvidék, Belgrád és a makedón Szkopje vásárát látogattuk meg. Ahogy a Szegedre érkező holland képed el a mi életünk, számára váratlanul magasnak bizonyuló szintjéről, úgy mi is meglepve, sőt irigykedve nézegettük, méregettük a modern kiállítási csarnokokat, az adminisztráció irodáit, és a vásárcsinálás szakmai logikáját kiszolgáló infrastruktúrát. Szása Andrejeviccsel, az újvidéki vásár fiatal igazgatójával fél szavakból is megértettük egymást. Számára is egyértelmű, hogy a kereskedelem és ezáltal a termelés élénkítése elképzelhetetlen egy erős, piacszervezésre is kész vásári centrum nélkül. Ezeket a központokat pedig - a regionális együttműködés jegyében - össze kell kötni, hogy kiegészíthessék, fölerősíthessék egymást. A belgrádi vásárigazgató szerint Szeged, Temesvár, Újvidék. Belgrád és Szkopje egymás természetes szövetségesei. A Nyugattal való együttműködés életbe vágó kérdés, a régió szerves fejlődése viszont korkövetelmény. Megmondom őszintén, amikor a belgrádi kereskedelmi attasénkra gondoltam, magam elé képzeltem egy légüres térben mozgó, dologtalan embert, ám amikor Závoczky Péter néhány mondat erejéig beavatott a munkakörébe, beláttam: épp a frontvonalak, az embargós határok mögött van csak igazán dologidő. Mert a legfontosabb kérdés itt és most az, hogy mi lesz akkor, ha... Tehát mi lesz a békében, mi lesz az embargó után? Szeged számára ez a legfontosabb kérdések egyike. •lusztus Imre - kényszerszünettel fi Fotó: Nagy László • Folytatódott az orvosper A szülésznő: látta is, meg nem is Dr. Kiss Judit egy évvel ezelőtt a szegedi egyetem klinikáján szülte meg gyermekét, aki sajnálatos módon testi és szellemi fogyatékos lett. A doktornő szerint ennek oka abban keresendő, hogy vákuumos módszert alkalmaztak nála a császármetszés helyett, holott ez utóbbira frásos utasítás is volt a kórlapon. Tízmillió forint kártérítést követel. A tárgyalás tegnap folytatódott a szülésznő meghallgatásával. Táborosi Ildikó - aki egyébként február óta már nem alkalmazottja az egyetemnek, Németországban dolgozik vallomását nagy érdeklődés előzte meg, ugyanis a felperes szerint ő kijelentette, hogy a szülést levezető orvos felelős a dolgokért, mivel valóban császármetszést készttettek élő. A btró feltette a nagy kérdést a tanúnak: Valóban látott-e bejegyzést dr. Kiss Judit kórlapján? - Nem is tudom, nem emlékezem biztosan, talán, régen volt - hangzott a válasz. Dr. Both Ödön ekkor, immár másodjára, felhívta a szülésznő figyelmét a hamis tanúzás következményeire. Erre Táborosi Ildikó kibökte: - A betétlapon ott szerepelt, hogy „sectioval végzendő". Ez magyarul császármetszést jelent. Nem emlékezett, hogy kézzel vagy géppel írták-e, arra sem, hogy kicsoda, de arra igen, hogy latin kifejezést használtak és még más befrás is volt ott, csak egy év távlatából nem tudott rá válaszolni, hogy mi. Az elmondottakat jegyzőkönyvbe rögzítették, majd a bíró próbálta részleteket is megismerni. A tanún egyre inkább elhatalmasodott a memóriazavar. Végül is, nem is tudja biztosan, ő igazából nem emlékezik, tulajdonképpen a felperes kórlapja nem is került a kezébe, illetve, csak a szülés után, hogyan merte volna ő bármikor felülbírálni egy orvos szakmai munkáját, és (gy tovább, kitartóan - egy órán keresztül. Hogy a bíróság mit tud kezdeni a szülésznő félig kimondott, félig visszavont állításaival, nem tudni. Talán, esetleg. A tárgyalást elnapolták, ősszel folytatják. V. Fekete Sándor lbkáció (Folytatás az 1. oldalról.) A délután azonban még messze van, addig a gyerekek a szobákban múlatják az időt. Gyanítom - hisz' szülői tapasztalatom -, hogy a gyerekeknek nem a meleggel van bajuk. A bezártság az, ami kínozza őket. ha meleg van, ha hideg. S itt mindennap egyformán lassan telik, ha decembert, ha júniust mutat a naptár, ha -20-at, ha +36-ot jelez a hőmérő. • - Úgy gondolom, az intenzívre nem akar bemenni — mondja Tekulics doktor, amikor elindulunk kórházi körsétánkra. Tudja jól, oda egyszer mentem be, azóta kerülöm a földszinti osztályt, ahol egyébként sem a meleg ellen küzdenek. Az emeleti belosztályon nem kis meglepetést okoz, hogy annyi a nővér, amennyit magyar egészségügyi intézményben én még egyszerre nem láttam. Minden kórteremben legalább négy fehér köpenyes ifjú hölgy „csoportosul". Nem látok ágyban fekvő gyereket, valamennyi karban van. így kellene lennie mindig, csak hát eme idilli állapot a nővérhallgatók nyári gyakorlatának köszönhető. A „kossuthzsuzsások" töltik itt pár hetes szakmai gyakorlatukat, enyhítve ha átmeneti időre is - a nővérhiányból fakadó gondokon. Bűbájos, csupa-mosoly fiatal lányok, még telve lelkesedéssel, odaadással. Úgy dajkálják az apróságokat, mintha a sajátjukat dédelgetnék. A mosoly majd akkor fagy le az arcukról, amikor megtapasztalják, hogy mit jelent havi tizenötért rohangálni - másodmagukkal - egy húszágyas osztályon. A kicsik láthatóan élvezik a törődést, a játszadozást, a dajkálgatást. Van persze kedvenc, akinek híre ment már az egész emeleten, akit kézről-kézre adnak a kisnővérek. A féléves Miki ugyanis a legtündéribb gyerek. Mindenkire mosolyog, nem nyűgös, s a vérvétel alatt se hallani tőle egy árva hangot sem. Mosolyog csak, mosolyog az idegenre is. Neki nincs „anyaelvonási" tünete, hiszen soha sem volt anyaélménye. A csecsemőotthonból került ide, s holnap oda viszik „haza", a nővérkék nagy bánatára. • Talán örökbe fogadja valaki - jegyzem meg a kórház legmelegebb kórterméből kifelé jövet. - Biztos vagyok benne mondja a mindenkit elbűvölő kisfiút karjában tartó nővérke, a maga vigasztalására. Az emelet leghűvösebb szobájában hirtelennőtt, igencsak szép kislány sírdogál az ágyán. Külseje már nőies, a lelke még gyermeki. Mónika 15 éves, s ugyan ő azt mondja, azért pityereg, mert kellemetlen volt az előbb megejtett vizsgálat, ám percek alatt kiderül az igazi ok: aznap reggel vonult be a kórházba, s bizony haza vágyik, de nagyon. Tudom, azok a legszörnyűbb órák, amikor az anyu elmegy, s a kis emberek oly' mérhetetlenül kétségbeesnek. Mónika nem így tervezte a nyarat, de hát a betegség soha nem „kérdi" ki, hogyan tervezett. Fáj a kislány lába, csípője, s pár napja magas láza volt. Egyelőre elkezdődöt a kivizsgálása az ok kiderítésére. Mónikának nem volt igazi vakációs terve, mert ő nem utazik nyáron soha sehová. Ő is - a családdal - kinn dolgozik a földjükön. Egész nap kapál, gyomot irt, locsol, mikor milyen munka akad. Próbálnám vigasztalni, hogy ha kényszerből is, de legalább pihen egy hetet, de ő gyerek még ahhoz, hogy a rabságban keressen, s lásson valami vonzót. • A csúcsforgalom az orr-fülgégeosztályon zajlik. Nem csoda, hiszen ilyenkor, a nyári szünidőben van a mandulakivétel szezonja. A húszágyas osztályon csend, mintha délutáni szieszta lenne, pedig még dél sincs. Itt és most minden kis beteg alszik. A magyarázattal dr. Berényi Imre, az osztály vezető főorvosa szolgál. - Közvetlen a műtét után vannak. Kinek a fülét operáltuk, kinek az orr- vagy garatmanduláját vettük ki, de akad köztük, aki arcüreg átmosáson esett át. A műtéti napokon 15-20 operációt végzünk. • Ebben a hőségben a műtőben lehet csak „igazán kellemes": sapkában, szájkendőben, talpig beöltözve, órákon át - jegyzem meg, a főorvost szándékosan provokálva. - Nem könnyű, de mit tegyünk, ha egyelőre nincs légkondicionálás. Operálni kell csuromvizesen is - válaszolja szűkszavúan. Azt már az igazgató-főorvostól tudom meg, hogy a műtős-teamnek még ezt a nyarat kell átizzadnia, mert jövőre meglesz a műtő-klíma, amit a kórházkert enyhet adó fái sajnos nem képesek pótolni. Merthogy ezek az áldott fák mily' nagyon enyhet adók, akkor érzi igazán az ember, amikor kilép a kórházkapun az égető napsütésre. Kalocsai Katalin • Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság támogatásával fejlesztették ki azt a perinatális intenzív centrum műszeregyüttest, amelynek segítségével a koraszülöttek életesélyei növelhetők. A műszereket alkalmazás közben a fejlesztők és az OMFB mutatja be a Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika koraszülött intnezív oszÉletmentő készülék koraszülötteknek tályán a jövő hét elején. Az OMFB támogatásával kifejlesztett műszerekkel lehetővé válik az a vérben szállított és megkötött oxigén arányának regisztrálása.