Délmagyarország, 1994. július (84. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-30 / 177. szám
„4 forgószínpad forradalmasíthatja a díszletezést" - mondja Vámos László, az Otelló rendezője Vámos László rendező. (Fotó: Nagy László) Jjft-eU(k<L AatjuJc ^ OUiíc J&M***^' Vámos László, az Operaház idén kinevezett új főrendezője a szegedi szabadtéri egyik legjobb ismerője. Szinte minden műfajban vannak tapasztalatai. Legutóbb tavaly nyáron dolgozott itt, Lehár Ferenc Cigányszerelem című romantikus daljátékát rendezte. A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig több legendássá vált szabadtéris produkció fűződik a nevéhez: köztük az 1967-es Hamlet Gábor Miklóssal a főszerepben, a Lear király, a Rómeó és Júlia, a Bánk bán, a János vitéz, a Piros karaván és Az ember tragédiája négy változatban is. Idén nyáron az Operaházzal közös produkcióban Verdi Otellóját állította színpadra. - Tavaly azt mondta az operettről: az életöröm műfaja. Az operáról is van hasonlóan frappáns meghatározása? - Az operettnek kötelező életörömöt sugároznia, az operának ugyan nem kötelező, de minden nagyon jó művészet mégiscsak azt sugároz. Ez egy tragédiánál ellentmondásosnak hangzik, de tudjuk, hogy minden, ami katartikus, segít az emberi lelket rendbetenni. Egy III. Richárd, vagy egy Hamlet-előadás után — ahol hullák tucatjai fekszenek a földön - felemelve és valamilyen többlettel jövünk ki, ha jól szólaltatták meg a darabot. - Említette, hogy Shakespeare Othellóját szinte betéve tudja. Mi ragadta meg ebben a történetben? - Shakespeare-nél - és a drámát az első felvonás kihagyásával pontosan követő Verdinél - nem a történet igazán érdekes, hanem a fantasztikus lélekrajz. Van a művészettörténetnek Michelangelója, Mozartja, Beethovenje, de Shakespeare egyesíti valamennyit, s mindegyikük felett áll. Utánozhatatlan a darabjaiból sugárzó emberismeret, lélekismeret. Petőfinek volt a legtalálóbb megfogalmazása: ha az emberiség, a Föld elpusztulna, Shakespeare műveiből újjá lehetne teremteni. - Milyen nehézséget jelentett, hogy a szabadtérin és az Operaházban is bemutatható előadást kellett kitalálni? - A legnagyobb probléma mindig az, hogy maga a mű alkalmas-e szabadtéri előadásra, dimenzióit fel lehet-e nagyítani. Az Otelló abszolút alkalmas erre. Kisebb probléma, hogy a két színpad méretarányai eltérőek. Megkönnyítette a dolgunkat, hogy Szegeden is felépítettek egy kitűnő forgószínpadot, ami szinte forradalmasítani fogja az itteni díszletezést, s lehetővé teszi az operaházihoz hasonló szcenírozást. - Már a tavalyi Aida is koprodukcióban készült az Operaházzal. A szegedi szabadtéri az előbemutatók helyévé válhat? - Úgy tűnik, ez a fajta együttműködés - főként 'ezekben a pénzszűkös időkben - mindkét színház számára kifizetődő. Mindig meg kell taláni azt a darabot, ami egyik félnek sem kompromisszum. Már tárgyalunk a jövő nyári közös produkcióra!. - Sokan mondják, ideje lenne már egy Wagner-operát is bemutatni a Dóm tér színpadán. Mit gondol erről? - Fantasztikus Lohengrint, Ringet, Tannhausert lehetne itt színpadra állítani. A nürnbergi mesterdalnokokról nem is beszélve. A Wagner-operákkal kapcsolatban mindig az a legnehezebb kérdés, hogy van-e rá közönségigény. - Milyen célokkal vállalta el nemrégiben a Magyar Állami Operaház főrendezői posztját? - Oberfrank Gézával, a főzeneigazgatóval közös célunk, hogy a hétköznapi előadások színvonalát látványosan emeljük, vagyis azt szeretnénk elérni, hogy a premierek után ne engedjenek le a produkciók. Az elmúlt években eluralkodott díszlet-gigantomániát szeretnénk visszafogni, s szeretnénk, ha a műfaj kiemelkedő egyéniségei többet, gyakrabban énekelnének idehaza. Remélem, hogy az új kormányzat jobban finanszírozza majd az Operaházat. Több mint 1200 ember dolgozik itt státuszban, óriási repertoárunk van, borzasztóan sokba kerülnek a jelmezek és a díszletek. Azért remélem, hogy az Operaház megkapja a maga kiemelt helyét a költségvetésben, mert a legszegényebb embernek is van egy ünneplő ruhája. A magyar kulturális és politikai életnek a Magyar Állami Operaház az ünneplő ruhája, amellyel uralkodók, miniszterelnökök előtt sem vallhatunk szégyent... Hollósi Zsolt A hét fotója „Úgy szép a forgács, ha hosszú" Már régóta beszélik, baj van a magyar forgáccsal, az exportpiacokon rendre alulmarad a konkurenciával szemben. A szélesség még rendben lenne, talán a vastagság is, hosszúság tekintetében azonban nagyon hátul kullogunk. Ezt elégelték meg a közelmúltban egy Csongrád megyei kisvárosban, ahol „úgy szép a forgács, ha hosszú" felkiáltással versenyt rendeztek a megtépázott hírnév helyreállítása érdekében. Képünkön az egyik középdöntőbe jutó induló látható - bemelegítés közben. (Gyenes Kálmán felvétele) Vizslatás TÁRSASÁG • KULTÚRA • IFJÚSÁG • BŰNÜGY • SPORT A szegedi nyár albuma Nagy Bandó András A pukám mondogatta egykoron, hogy láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni, ami körülbelül annyit jelentett, hogy azért ő se most mászott le a falvédőről, nem mai gyerek, van élettapasztalata, szóval azért akármit ne próbáljunk bedumálni neki. Nos, lehet, hogy valóban látott éjjeliőrt nappal meghalni, de - bár hetvenen is túl van már! - olyat aligha látott, hogy egy éjjeliőrt álmában érjen a reá bízott templom elleni robbantásos merénylet. Pedig mostanában már ilyen is megtörténhet(ettl). Nemrég még a túszdráma volt a témám, ki gondolta volna, hogy egy-ket héttel utána a Mátyás-templom elleni merénylet ad majd munkát? Megmondom én, hogy ki gondolta: én! Ugyanis - tetszik, nem tetszik - a Mátyás-templom is benne volt a pakliban, vagyis, ha logikusan gondolkozunk, tudnunk, sejtenünk kellett, hogy az Országház kapuja után csakis a Mátyás-templom egyik kapuja következhet. (Nem akarom fölsorolni a következő levegőbe repülő kapukat, /nert attól tartok, belekeveredek az ügybe, pedig esküszöm, ilyesmi eszembe sem jutna!) Tudom, Kuncze sem kért száz nap türelmi időt, azonnal munkához látott ő is, de én a helyében az összes ilyen kaliberű közkincsünk elé-köré-belé kettőzött fegyveres őrséget állítottam volna, s még az sem érdekel, hogy anyagiakról fecsegnek, mert ennyi pénz „erre" nincsen. Tessék mondani, amennyiért helyre kell majd állítani, annyi van? Ha tehát nincs türelmi idő, akkor türelmetlenül sürgetem, hogy a többi efféle érték elé azonnal állítsanak - ébren őrködő! - őröket! Ha már ez a Csipkerózsika-módszer a Mátyás-templom esetében nem vált be. Szeged közvetlenül érintett a dologban, a Rókustemplom is csak azért úszta meg a robbantást, mert egy tisztaságmániákus polgár beszákolta a szemetesbe a pokolgépet, mielőtt az a levegőbe röpítette volna a templom kapuját - szó szerint - Isten tudja, kivel vagy kikkel együtt. Nemrég olvastam - talán épp Halász Mikitől -, hogy a szerb maffia a lesittelt társuk közelében szokott robbantásos jelzést adni a rács mögött ücsörgő társuknak, hogy ha kidumál valamit, akkor neki annyi. A Csillag és a Rókus-templom elég közeli szomszédok, talán lehet valami a dologban, s hogy hogy kerül a képbe a Mátyás-templom vagy az Országház? Gondolom, az üzenet Budapestnek, azaz az országvezetésnek szól. Nincs kódolva, megfejthetetlennek látszik, de azért csak kell lenni egykét szakembernek, aki megérti az üzenet lényegét. Nos, amíg eltökölésznek rajta, nézzük meg alaposabban a budai merénylet egy bizonyos részletét. Az éjjeliőrökre gondolok. Vagy ahogy merték nevezni őket: biztonsági őrökre. Ezek a kőkemény legények olyan mély álomba zuhantak a robbantás éjszakáján, hogy csak a helyszínelő rendőröknek sikerült felébreszteni őket. A robbanást észre sem vették. (Apukám mondÉjjeliőr ta volt egykoron: én ha elalszom, mellettem akár ágyúval is lőhetnek, arra sem ébredek föl!) Illetve csúsztattam! - egyikük hallott valami robbanást, de azt hitte, rosszat álmodott, ezért újra visszadőlt. Nem tudom, ki mit tesz egy-egy rossz álom után, én speciel föl szoktam kelni, kicsit jövök-megyek, mint urakban az ördög, iszom egy pohár ásványvizet, beleolvasok valami szerelmes kötetbe, s miután elhessentettem a rossz álmot, s kitisztult az agyam, visszafekszem, újat, s főleg jobbat álmodni. De ha netán a rossz álmom az volt, hogy rámdőlt a ház, s ébredésem pillanatában födémelemeket és téglatörmeléket találok az ágyamon, akkor eszembe sem jut visszafeküdni, mert rögtön képes vagyok fölfogni, hogy ebben az esetben szó sincs rossz álomról, ez maga a való, kezdhetem is a mentési munkálatokat. Robbanást meg pláne ritkán álmodik az ember, azt hiszem, a templom őreinek is tanácsos lett volna kicsit körülnézni, nem mintha ez megoldotta volna a kérdést, de legalább nem röhögött volna rajtuk az ország. Az is kiderült, hogy egy órával a robbantás előtt egy ismeretlen pali telefonált, hogy gyónni szeretne, s ezek az őrök még arra sem gondoltak, hogy valaki épp azt ellenőrzi ezzel a hívással, hogy ők éppen ekkor hol tartózkodnak. Azt meg elképzelni sem tudom, hogy olyan sok bűntudatban élő ember akadna széles e hazában, hogy telefonon kelljen helyet foglalni a gyóntatófülkében, főleg nem hajnali negyed négykor! Bevallom, azt sem tudom pontosan, mit jelent az, hogy valaki gyanúsan viselkedett - mozgott! - a templom környékén. Hogyan kell gyanúsan viselkedni? Számomra az lenne igazán gyanús, aki egy méteres csomagot cipelne a templom felé, miközben így harsogna, jól kivehetően: „A francba! Rohadt nehéz ez a TNT! Azt hiszem, ez volt az utolsó robbantás, amit elvállaltam! Robbantson a néikéjük, az!..." V isszatérve a biztonságiéjjeli őrökhöz: egyszerűen nem is értem, hogy tudtak nyugodtan hunyni? Hogy mertek szunyálni?! Akárhogy is nézem, ezek akkor és ott! - melóztak! Gondolom, rendes kis dohányért, amit én speciel nem is irigylek tőlük, elvégre Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. (De azt legalább őrizték!) Én láttam már biztonsági őröket New York aranyutcáiban, esküszöm, úgy néztek, mint aki egyszerre tíz szemmel lát. Minden mozdulaton rajta tartották a szemüket, szigorúak vojtak, de könyörtelenek. És látszott rajtuk, bármelyik pillanatban képesek azonnal tüzelni, ha a helyzet úgy kívánja. Folyamatos harckészültségben voltak, mert ezért és erre szerződtették őket. Ellentétben a nálunk fölfogadott őrökkel, akik lehet, hogy biztonsági őrök, de én az éjjeli őrzését sem bíznám rájuk.