Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-04 / 129. szám

14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚN. 4. Zoltán Csaba T

érdre kényszerítve, nyomorultul gubbasztottam a komor díszletek tövében. A fény a sok bolyongástól elgyöngülten hullott alá a döglött, porszagú levegőben. A halálos gyilok a homlokom előtt remegett, de én nem láttam belőle mást, mint a kakast, amely rögvest lecsap a kovakőre és a belobbanó puskapor az agyamba löki a kerek vasgolyót. A színész ezúttal saját magát alakította, nem kellett eljátszania a benne dúló, irányomban táplált vak gyűlöletet, amely úgy tűnt, elérte csúcspontját. A közönség, amely néhány perce zsongító tapsviharral jutalmazta legnagyobb színészbálványa játékát, már régen szétszéledt, hogy finom vacsorával tömje tele a gyomrát. Nincs hát tapsvihar, csak a síri csönd, az állott porszag, meg a színész mohó szuszogása. - Velem akarsz szórakozni, te pondró? - tompa hangja szörcsögve tört elő összeszorított fogai közül. - Azt hiszed, hogy egy senkiházi díszletmester megzavarhat engem a színpadon? A szemébe néztem és ebbe a nézésbe belevittem minden dühömet, gyűlöletemet és megalázottságomat. Kedvtelve nézegetett, mint egy frissen kifogott, parton vergődő halat. Láttam rajta, hogy azt fontolgatja: mit tegyen velem. Kezdettől fogva gyűlölt, pedig nem vétettem ellene mindaddig, amíg ki nem járta a színigazgatónál, hogy állítólagos hanyag munkámra hivatkozva, lecsökkentsék éhbérem. Ezután kis tréfákat készítettem neki elő, amelyek az előadások alatt sültek el olymódon, hogy a közönség nem vette észre, de őt valamennyire megzavarták. Nem eléggé, mert rendíthetetlenül játszotta tovább a szerepét, magabiztosan, mintha semmi nem történt volna. De a mai estén... A záró jelenetben egy csontvázzal kellett neki élet-halál harcot vívnia a színpadon. A csontvázat én mozgattam fölülről madzagon, mint egy marionettfigurát. Ő a vívás közben folyton beszélt és a zárszónak pont a halálos csapással egy időben kellett elhangoznia, tettem hát róla, hogy a halálos csapás elmaradjon. Minduntalan elrángattam a csontvázat a suhogó kard elől. A színész hörögve csapkodott, már-már nevetségessé vált, de ekkor gyöngeségem diadalt aratott a gonoszságom fölött és idejekorán befejeztem a komédiát, ám a húrt túlfeszítettem, ezért gubbasztottam nyomorultul, térdre kényszerítve egy pisztoly előtt, a komor díszletek tövében. - Piszkos a cipőm! - mondta - Gyerünk, pucold meg! Beletúrtam a zsebeimbe, hogy egy zsebkendőt keressek. - A nyelveddel, pondró! Tehát erre játszott. Hogy megalázzon és ezáltal bizonyítsa: ő a nagyobb. - Mire vársz, pondró! - Fejbe bökött a pisztolya csövével. Ebben a pillanatban szerettem volna a legjobban túlélni ezt az estét és nagyon megtáncoltatni a rohadékot. Lehajoltam hát és a szám egy pillanat alatt tele lett a cipőpaszta ízével és mindazzal a kosszal, ami a cipőre rakódott. Remegtem a dühtől és a megaláztatottságtól, miközben ő elégedetten kacagott. - Finom ugye? A másikat is! Csak keservesen hosszú percek múlva unt rá a játékra, akkor, amikor a garatomra keserű gombóc telepedett, elfojtva a lélekzetemet. Az arcomba rúgott. Fájdalmas sóhajjal terültem el, miközben éreztem, hogy az arcom vérben úszik. - Elég volt, pondró? Úgy szórakozz velem, hogy legközelebb megöllek! Hallottam távolodó lépteit. Kínkeservesen fölemeltem a fejem, arcom vicsorba torzult és fogaimat csikorgatva üvöltöttem utána: - Megtáncoltatom még magát! Kacagott. - Igen! Megtáncoltatom! A hajnal a padlón talált. Kis vértócsa gyűlt alattam, mely összekavarodott a nyálammal és a könnyeimmel. Tántorogva kimentem a díszletteremből, ki az utcára a falikúthoz, amely ott csobogott a színház háta mögött, és a jéghideg vízben megfürdettem az arcomat. A bőröm, a vérem fölszívta a hűvösséget, mely behatolt az agyamba és a szívembe. Később fölegyenesedtem és percekig csak álltam az utcán, a víz csorgott le az arcomról, megrökönyödött emberek néztek rám kérdőn. Akkor este rendben ment minden. A színész learatta a diadalt, mosolyogva hajlongott, tisztára nyalt cipőjén sziporkázva táncoltak a nagy csillár fényei. A díszletek mögött szembetalálkoztunk. Gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában, amikor fölszegett állal elsétált mellettem. Élvezte a győzelmét, élvezte, de életében utoljára. Ha mélyebben a szemembe néz, láthatott volna benne valami vészterhes, sötét gomolygást, mint ahogy a fellegek kavarognak, tornyosulnak a vihar kitörése előtt. De nem látott mást, csak önmagát, akit annyira szeretett. Másnap este, az előadás előtt fél órával a színigazgató megjelent a díszletbarlang bejáratában. Ujjai között enyhén remegett a szivar, amikor megkérdezte, nem tudok-e valamit a színészről. Közömbös nemet intettem a fejemmel. Közömbös voltam akkor is, amikor hallgattam a színigazgató komor közleménye után fölhördülő közönséget, amikor rendőrkopók lepték el a színházat, amikor az újságok tele voltak a színész fényképével és amikor két hét múlva megérkezett az új főszereplő. A közömbösség csak akkor Millant el, amikor a díszleteket végre újra előkészíthettem az előadáshoz, helyére öröm és izgatott várakozás költözött, mely jóleső bizsergésként áradt szét a testemben és ott is maradt egész idő alatt, amíg a díszletek mögött ülve hallgattam az előadást. Az utolsó felvonás vége előtt a csontváz madzagját tartva fölsétáltam a színpad fölé, hogy bevégezzem a játékot, amit azon az átkozott estén kezdtem el, amikor a saját véremben hevertem a sötétben, amikor egy cipőt nyaltam tisztára miközben pisztolycső remegett a tarkómon. Remegett, mert aki tartotta, az élvezte, hogy tarthatja, élvezte vélt győzelmét és élvezte önmagát. Odafönt éreztem a visszafojtott várakozást, ami a közönség sorait átjárta. Várták a végkifejletet. Ugyanazt várták, mint én és amikor végre eljött a pillanat, belevetettem magam a játékba, kiélvezve minden percét és valóra váltott ígéretem édes ízét. „Megtáncoltatom még magát! Igen! Megtáncoltatom!" A csontváz belépett a színpadra. A bajvívás kezdetét vette, a pengék vadul csattogtak és a csontváz táncolt, csak táncolt egyre őrültebben egészen az utolsó pillanatig, a halálos döfésig, ami után a földre omlott. Fölharsant a taps fülsértően zúgva, és ez a taps már nem a csontváznak szólt., Már jóideje tartott a távolsági beszélgetés, s mivel a hívó én voltam, szerettem volna letenni a kagylót. A pörgő telefonszámla víziója telepedett rám, s rövid úton szerettem volna megszakítani a párbeszédet Szeged és Veszprém között, de a búcsúzkodás közben még valami eszembe jutott. Megemlítettem barátomnak, hogy írnom kéne a Fenyvesi kötetéről, és még ki sem nyitottam a könyvet. A távoli hang fellelkesülve válaszolt: Én már olvastam, és egyáltalán nem unalmas. Letettem-a kagylót, elővettem polcomról a könyvet, ami állítólag nem unalmas. Megvaljom, Fenyvesi Ottóról, az Új Symposion egykori szerkesztőjéről igen felszínes ismereteim voltak. Egyszer fociztunk egymás ellen, megbízható védőjátékosként maradt meg az emlékezetemben, s amit a veszprémiek még elmondtak róla, hogy a Tapolcai Városi Televízió vezetője, szintén kevés információ ahhoz, hogy valamiféle költői alkat körvonalazódjon bennem. Egyszer egy szimpó-esten is hallottam Ottót, de akkor, közvetlenül emigrálása után keveset tudott mondani érdemben a költészetről. A mítoszokat és fikciókat egybevetve végülis egy megbízható posztavantgardista képe élt bennem mindaddig, amíg a telefonbeszélgetés hatására elő nem vettem a könyvet. A verseket elolvasva az az érzésem támadt, hogy Szincsok György Veszprém calling FENYVESI OTTÓ A KÁOSZ ANGYALA Fenyvesi Ottó akkor tudja saját egyéniségét előrángatni a polgárháborúk, pártoskodások káoszából, amikor alkot. Akkor, amikor verssorokban gondolkodik, megeshet az a rendkívüli dolog is, hogy angyalok lepik el a szobáját. Csak akkor igazán boldog, amikor önfeledten alkot. Fenyvesi óriási energiákat összpontosít a nyelv elemeinek megmozgatására. Kreált képzavaraiban újrateremti környezete zagyvaságait, s mindezt úgy teszi, hogy senki számára nem tűnik irracionálisnak a világ, mely e nyelvezetben ölt testet. Groteszk módon e nyelv olyan hatást tesz az olvasóra, hogy alkotója nem locsog, minden szót a helyére tesz, igen feszes verssorokban mondja el véleményét a káoszról. Ezt a hatást fokozza a verssorokban lüktető különös ritmus, amit főként a váratlanul fejbukkanó rímek felhasználásával ér el. A kötetben illusztrációként megjelenő kollázsaihoz hasonlatos módon hozza létre különböző stílusú, nyelvű, retorikájú, műfajú részletekből a szövegeket. Kegyetlennek érezzük ezeket a verseket. Különösen kegyetlen önmagával, de ellenségeivel, barátaival, a világ bármely elemével szemben is. Nem azért mert haragszik valakire, vagy valamire, hanem mert kíméletlenül alapos megfigyelő. Ezért használja a nyelvet a maga nyersességében, s nem ruházza fel szövegeit a költészet ékességeivel. Fenyvesi mindent behabzsol, nem válogat a világban fellelhető információk között, mindent fel is használ „szöveges kollázsai" létrehozásában. A hatás egyszerű: nincs ezekben a versekben súlya a pátosznak, nincs jelentősége a fájdalomnak és örömnek, semmi különöset nem érzünk egy közhely elpuffanásakor. Érezzük, ez mind a mienk, ez mind egyenlő szinten van ebben a költészetben. A szöveg egyszerűen van, s ahogy barátom mondta a telefonba, nem is unalmas. Hozzáteszem: jó olvasni. Fenyvesi Ottó versei A káosz angyala ennek a kurva világnak fogytán a benzinje, fogytán a dunsztja, egyáltalán és általában fogytán az értelme, fogytán az élet, a kurva fogytán a szféra, az energia, fogytán a bio fogytán a nap, már egészen sápadt, egészen belesápadt az élet hiányába, a hiány vonatkozásaiba, fonnyad szépsége, érzéke, fonnyad vidámsága, fogy a nafta, fogytán az üzem fogytán az élet, saját farkát harapdálja, belehajtott egy nagy büdös kómába, egy veszteglő koszos kukába, zúg a beállítóminta, némi poézis pöfékel, beúszik egy szecessziós zsáner, néhány karcsapással arrébb egy alig összefüggő büférom tempózik, kel a káposzta nem hallani a zenét, nem hallani, valami zavarja, új hiányokkal egészül ki a leonardói alkonyat, három ultramarin a kékben, leáldoz a rohanat, fogytán ama dinnye héja, némi poézis vegyül az utcasarok kifűzött erotikájába, némi nullaérzet, fogytán a nap, belefárad a várakozásba ennek a kurva világnak fogytán a ritmusa, fogytán a dohánya, fogytán a hírértéke, 100 vagy 200 év múlva ki érti mindezt, egy rossz és egy rosszabb nyavalya között tankol nirvána ebbe a kurva világba belepusztul az elme mondattana, fogy az öböl, fogytán a válság, nehéz a lég, sötéten gomolyog a lét, tökön rúgta egy bolha, felnégyelte egy harmadrangú szellem pokla betelefonálok egy japán fametszetbe, fogytán a páva tolla, felharsan a zenegyár többszáz tranzisztora, csöpögnek a csapok, a homokba vezetnek nedves lábnyomok, egy tutti malacka jár erre, egyik oldalán szalonna, a másik lenyúzva, imbolyog e tortatiszta tájon, magányos szívét dörzsöli fűhöz, fához kevés a félhomály, fogytán a tartalom, a válaszok túl bonyolultak, kétszer használt levegőt szívnak a halál turbinái, elsikkadnak az évek, várjuk a desszertet, inkább menjünk az illatszerosztályra, szegény földnek, szegény párának nincs hova mennie, nincs hova bújnia, nincs hová menni, bújni micsoda óvatos időszerkezet, micsoda szupernóva - mintha mindezt már egyszer valahol, régen emlékszem rothadó szövegkörnyezetére, ugyanaz a díszlet körülötte, kevés az okker, a rozsdabarna fogytán a ritmus, fogytán a nóta, a légmentes sorokba-borokba beáramlanak a lélek besúgói, felszolgálják a limonádét, az alulmaradók igazságát, a kitessékelő gesztusokat, tudjuk, bár már alig, hogy miért akarunk magyarok lenni, fogytán a dráma, a bio, a szó, egyébként és közbe-közbe ránk rakódik egy szupernóva, a kollektív tudat meztelenül ül a pultnál, kenyeret majszol, a fájó klasszikusok egy füstös presszót permeteznek, nyakszirtjüket meresztgetik, szól a nóta, a neo valahonnan ránk tör a világmindenség, előbukkannak lovas őseink, megadom magam egy személytelen felszólító módnak, cipóban sül egy mefisztói lélek, kenegeti az élet sava-borsa, nefelejcset eszem három napja, már az utolsó csillagok mellett is elhúzott a fekete-sárga tengeralattjáró az élet dunsztol vala, fogytán a célja, fogytán a basszus, most vagy soha, az idő fogát csikorgatja, csomósodik a józan ész, a káosz énekel, fogy a téma, fogytán a csillagok, fogytán az angyalok London calling Gudbáj alsószoknya - vége a télnek. Hívogat Bács-Bodrog, Mosztonga. Mehetünk a francba. A franciába. Mindenki: férfi, nő és nemtelen. A bigott monarchista, a flegmatökű bunkó és a parázna szalmazsák. Chelsea izzadó hónaljában: special skót viszki. Marhabélszín. Narancssárga miniszoknya. Tökéletes arányú combtő. A Temzén erősödik a koraszülött csiripelés. Korlátolt felelősségű költő. Beengedi őket a versbe, a bácskai humuszba. Beleférnek. A tudatalatti szerelvények. Átszálló alsónemű, ötórai tea. Jönnek a kentaurok. Rohan a földalatti. A bulit más rendezi. A sarokban egy bicska nyilatkozik. A csönd évszázadok óta pakol e széles alföldre. Cukrozni kell, úgy elviselhetőbb.