Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-23 / 145. szám

A motorsportban fontos a „távolságtartás" Hetek óta tudom, hogy Kócsó Antal túlélte. Azt is hallottam, hogy a kisteleki házat egy darabig még biztosan nem hagyhatja el. És arról is beszélt valaki: lehet, hogy teljesen fölöslegesen látogatom meg. Előfordulhat, árulták el bizalmasan, hogy a szörnyű baleset következményei miatt egyelőre még a szép dolgokra sem képes emlékezni. Nemhogy a csúnyákra... azért megy ki pár percre a konyhába, hogy négyszemközt maradjunk az urával. Egyre gondolunk: hátha egy távoli ismerősnek elmondja azt, amit talán még önmagának sem... Azonnal feltűnik: nehezebben mozog, és jóval lassabban formálja szavakat, mint amikor legutóbb találkoztunk. Igaz, közben történt vele egy s más. Például Dingolfingben. Az első kérdés (Tóni, mire emlékszel?) adott, csak nemigen akaródzik feltenni. Ki tudja, nem szaggatok-e fel vele gyógyultnak hitt sebeket? Ösztönösen segít. Az általánostól jut el az egyedihez. A sok jótól az egyetlen rosszhoz. A hosszúpályás derbiket nagyon megszerettem, böki ki. Óriási érzés, ha az ember száznyolcvannal repülhet az egyenesben. A salakon ezt nem lehet megcsinálni. Dingolfingben is jól ment a motor... Na. most, vagy soha: Tóni, mi történt azon a versenyen? Csend. Töprengés. Nem tudom, préseli ki végül. Már akkor elszakadt a film, amikor előző este összeraktuk a gépet. Az első rajtom már „hiányzik"... Ez az a pillanat, amikor meg kell kavarni a kávét. (Kócsó Antalné: - Borzasztóan aggódtam érte azon a vasárnapon. íratlan szabály volt nálunk: bármerre is jár a világban, egy-egy verEgy hetilap a szegedi és a Csongrád megyei olvasóknak - bűnügyi történetekkel, pletykákkal, sztorikkal és sok-sok sporttal! " A tartalomból: - Mi történt a mórahalmi Bountyban? - A halálbrigád akciói - Tud-e repülni az ember? - A sikkasztó motorcsónakos - Stadler a Fradiért bolondul(t) - Dobó még bízik, Barna már föladta... - Hogy látják az SZVSE játékosai? - Baggióból herceg lesz? Kócsó: Ugye, már nem beszélek félre?... RIPORT 7 Megjeleni a HDS S Délmadár legfrissebb száma! Mennyire igazságtalan nép is a magyar! Vagy inkább a Szeged környéki... Május elején mi, az itt élők is beálltunk Sennát siratni, és közben alig-alig foglalkoztunk azzal a közénk tartozó, motorra született fiatalemberrel, aki kis híján úgy járt, mint a brazilok Forma-l-es világbajnoka. Ugyanazon a napon, szinte ugyanabban az órában. • Ha nem sejteném, hogy jóravaló, szorgos polgárok lakják ezt a kamionvándorlástól sújtott városkát, biz' isten megesküdnék rá, hogy a kistelekiek kedvenc időtöltése - az idegenek megtévesztése. Mert mi mással is magyarázhatnák a helybéliek, hogy a nyílegyenes főutcát a Szeged felől jövők Petőfinek, a Félegyháza irányából érkezők pedig Kossuthnak szólíthatják?! (A központban aztán az egyik átcsap a másikba, a másik meg az egyikbe, olyannyira, hogy a páros oldalból is nagy hirtelen páratlan lesz...) A lényeg, hogy nyomozói erényeket csillogtatva nem egészen tizenkét perc alatt rábukkanunk Kócsóék frissen vakolt otthonára. Megtanult mosolyogni Nagy kapubejáró, szemben gondosan nyírt pázsit, jobbra az anyósék, balra a „gyerekek" ajtaja. Mintha az udvaron felhalmozott gumihegynek is meglenne a maga funkciója; talán épp azt kell jeleznie, hogy száguldáshoz szokott lény él a közelben. A falakon belül... A feleségek mindig megérzik, ha vendég közelít a birodalmukhoz. (No meg a férjükhöz...) Kócsó Antalné nyilván már hajnalok hajnalán megteremtette a „körletrendet", hiszen reggel nyolc órakor a csempétől a padlóig minden ragyog. A nappali meg egyenesen világít. Hiába, a kupáknak és a serlegeknek belső fényük van. Nem is érti az ember... Ez a törékenynek látszó asszonyka újra megtanult mosolyogni. Higgyék el, azok után, amit az elmúlt másfél hónapban átélt, ez kisebbfajta csoda. Kiszaladok, felteszek egy kávét, közli, de mindketten tudjuk, csupán Megjelent néhány sor a balesetemről a szigetországi vaspapucsosok hetilapjában, meséli nem kis büszkeséggel a hangjában, és a régi barátok nem felejtettek el „gratulálni". „I(italait embereket Folytatná, de valamiért elbizonytalanodik. Odafordul a feleségéhez: Ugye, már nem beszélek félre?... (Kócsó Antalné: - Igen, a kórházban Tóni „kitalált" nem létező tárgyakat és embereket. Tőlem és aputól többször és megkérdezte, hogy precízen dolgoznak-e a házi műhelyünkben a német munkások. Beletelt egy kis időbe, míg elhitte nekünk, hogy Kisteleken nem esztergálnak „légiósok"...) Kérdezem, hogy sikerült-e megutálnia ezt a sportot, magát a versenyzést. Furán néz rám: hogy is lehetne a motorra haragudni?! Az persze más ügy, hogy Kócsó Antal néhány hónapig (évig?) bizonyosan nem álmodozhat futamgyőzelemről, meg depószagról. És ha már az álmoknál tartunk: az éjszakáktól, a sötéttől még fél egy kicsit a jövőben alighanem két születésnapot ünneplő vaspapucsos. De, mint tudjuk, nem csupán a dicsőség múlandó... Rethi J. Attila • A motorra nem lehet haragudni m A kisteleki éjszakáktól még tél egy kicsit m Szerencsére, Németországban bukott persze nem emlékszem. Még nem... (Kócsó Antalné: Egyszerre rettegtem és örültem, amikor Tónit légi úton a budapesti Traumatológiai Intézetbe Kócsónak már van mivel büszkélkednie. (Fotó: Gyenes Kálmán) • seny után mindig hazaszól. Csak azért, hogy nyugodt legyek. Május elsején nem csörrent meg a telefon. Másnap reggel - igen... A szövetségből kerestek. Mondták, hogy súlyos az állapota. Kocsiba ültünk, és rohantunk Regensburgba.) A borulásra nem emlékszik szállították. A majd' fél napos műtét természetesen engem is megviselt, de - mi mást tehettem volna? - nagyon bíztam az orvosokban. A legmeghatőhb számomra az volt, hogy a néha furcsa dolgokról mesélő, kényszerképzetekkel birkózó férjem a család minden tagját felismerte...) Igen, pár hete még egészen „másnak" láttam a világot, vallja be két slukk között az Angliában is rangot és hírnevet szerzett motoros. Apropó, Anglia... Az egyik tablón legalább húsz, angol nyelvű képeslap kíván jobbulást „Antal Kosco" űrnak. A palánk tetején... Igazából senki sem tehetett a bukásról. Földi halandó biztosan nem. Akik látták, csak a döbbenetet tudták felidézni. Meg azt, hogy Kócsó Antal rettenetes sebességgel forgott a palánk tetején... Az a szerencsém, jegyzi meg szenvtelenül Tóni, hogy Németországban borultam fel, és nem, mondjuk, Lengyelországban. Dingolfingből helikopterrel vittek a regensburgi kórházba, ahol hatalmasat küzdöttek értem a sebészek. Tíz helyen fört el a csontom, az egyik bordám belefúródott a tüdőmbe, agyrázkódást kaptam (hadd ne soroljam tovább...), de a profeszszorok visszahoztak a kómából. Még az állkapcsomat és a fogaimat is öszszedrótozták, mutat egy jó tíz centis hegre. Túl sokra • Miből, s hogyan élünk? || 111' ' 1 | f r • • # nevesei ID iá Pl lenz, o iái gai ID gi m írszer • Ha a hogyan élünk kérdéssel egészségünket firtatnák, s röviden kellene válaszolni, akkor azt mondhatnánk (sajnos): egyre betegesebbek vagyunk, és mind több pénzt kíván a gyógyításunk. A saját zsebünkből veszünk ki egyre többet az egészségünk biztosítására, helyreállítására. A társadalombiztosítási kasszába, az egészség-és nyugdíjbiztosítási alapba „központilag " - azaz kötelező levonással - minden forint bérünk után 54 fillér kerül. Ezek az alapok azonban deficitesek: hiányzik belőlük például az a 300 milliárd forintos vagyon, amit az állam a tb-nek átadni ígért, illetve az a „kintlévőség", az a tartozás, ami idén májusban már több, mint 131 milliárd forint volt. A hiány az ellátásra szorulókra üt vissza. A beteg, a táppénzre kényszerülő 1994 január l-jétől a betegsége első 30 napjára már csak a kereset 70 százalékát kapja, s csak a 31. naptól jogosult a 75 százalékos táppénzre. (Aki két évnél rövidebb biztosítási idővel rendelkezik, az a kereset 65 százalékát kaphatja.) Az évente „engedélyezett" 10 napos betegszabadságra, amire a kifizetett pénzt a munkáltató állja, ugyancsak 75 százalékos táppénz a maximum lehetőség - még akkor is, ha a munkáltató tudna és akarna is ennél többet fizetni bajbajutott dolgozójának. (Ráadásul a „közteherviselésből" a munkáltatónak a betegszabadság után még fizetnie kell a 44 százalékos tb-járulékot is.) A betegség idejére juttatott táppénz kevesebb, fizetőértéke is egyre gyengül - ráadásul „megvámolódik" a gyógyszerárak folyamatos emelkedésével, a gyógykezelések drágulásával. 1993-ban a biztosító és a lakosság közösen 66 milliárd forintot költött gyógyszerekre. Ebből a beteg magyar emberek által fizetett térítési díj 15,1 milliárd forint volt. Idén ez az összeg (többek között a gyógyszerpiacon a multik és a hazai gyártók közt dúló árharc miatt is) az Országos Egészségbiztosítási Pénztár becslései szerint 20 milliárd forintra rúg majd. Becsléseim szerint pedig tekintettel arra, hogy a forintleértékelés gyakorlatilag folyamatossá vált, s emeli az importgyógyszerek árát is, a biztosító viszont nem emeli emiatt az ártámogatást - gyógyszertérítési díjként a beteg magyarok 1994-ben jóval több. mint 20 milliárd forintot hagynak majd a patikákban. Szabó Magdolna