Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-18 / 141. szám

Mm 14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. JÚN. 18. Bischof Sándor A világmeglátás rendező elve szélkorbácsolta víz csipkézi a köveket hullámokon bukdácsoló szellemi fellépésekben a jelentéktelenség bizonyossága levetett méltóságú igazságokat hajszol részelemek vízbefulladás előtt de szemben a világtapasztalás könyörtelen rendű szigora fokról fokra kitölti meglátása szakadásait A hatalmas ...-i úti imaszo­ba mélyén megláttam egy üveges szekrényt, tele könyvvel, melyeket egysé­ges kék csomagolópapír borított. E köteteket csodál­tam, amikor a terembe lé­pett a kis kövér kínai. Többen fölálltak, úgy üd­vözölték: alacsony fiatal­ember volt, állán gyér sza­káll. Miközben a székekkel szembeállított alacsony asztal mögé került és leült, egyfolytában mozgott a feje. Messziről mindenkit üdvö­zölt. „Pamacs szakáll." Ezt mondtam halkan, és többen rám néztek. A mongolok titkos történetében van, hogy a nojonok örökké Ögö­dej nagykán szállása előtt tanyáztak. Amikor pedig Temüdzsin unokája kilépett sátrából és lóra szállt, ezek körülvették, és míg mind­egyik a maga baját visítozta, szakállukat a nagykán Bakos András Almom a városról sárga csizmájához dörzsöl­ték. Miközben a férfi a szé­ken fészkelődött, megdob­bant a szívem, és azt gon­doltam, hogy mindjárt ösz­szeszakad alatta. így tör­tént. A szék egyik lába hosszában kettéhasadt, egyik darabja a kárpiton át­hatolva a kínai vastaghú­sában állt meg. Mindenki fölhördült a meglepetéstől, amikor a férfi ijedt ábrázattal föltápász­kodott és odanyúlt. Én, bár nagyon meglepődtem, hogy ez történt, mégis elröhög­tem magam, mert eszembe jutott ez a szó: vastaghús. Sárga folyadék öntötte el a szobát. Visszamentem a szekrényhez, és megvizs­I gy volt ez mindig. Kékesi átlag kétévente egyszer fölbukkant; várt az iroda előtt munka után, vagy az éjszaka közepén rámtele­fonált, esetleg véletlenül szembe találkoztunk az utcán. Ilyenkor aztán a kö­vetkező néhány nap és éj­szaka menthetetlenül egy­bemosódott, hajnalokon ittuk és beszélgettük át ma­gunkat. Élvezettel hallgat­tam elképesztő történeteit, időnként irigykedve is. Néha olyan helyekre mentünk, ahová nélküle aligha jutot­tam volna be. Jól élt, járta a világot, s pletykák szerint a törvény által tiltott terüle­tekre is át-átportyázott. Erről azonban soha nem beszél­tünk. És talán a legutóbbi talál­kozásunk volt az utolsó. A vadonatúj, elegáns ko­csiban halkan szólt a zene. A motort inkább éreztük, mint hallottuk, de azt is alig. Kékesi sofőrje, fiatal, rövid hajú csinos nő, könnyed mozdulatokkal kormányozta az autót át alvó városokon és falvakon, végig csöndes utakon. - Mutatok valamit - csak ennyit mondott Kékesi, mi­kor elindultunk, és azóta egyfolytában megyünk, át az országon, miközben én el-elbóbiskolok, és fogal­mam sincs, hogy merre já­runk. Valamikor éjfél körül áll­tunk meg egy erdőben, egy kívülről kihaltnak tűnő kastély előtt. Az épülettől nem messze tó felületén tükröződött a hold fénye. Ahogy kiszálltunk a kocsi­ból, a sötétből egy férfi buk­kant elő. Biccentett Kékesi­nek, majd az ajtóhoz lépve kinyitotta előttünk. Belép­tünk a hatalmas előtérbe, mely halvány fényű lám­pákkal volt megvilágítva. A bejárattal szemben lévő lépcső felé indultunk. Szőnyegekkel borított folyosókon mentünk végig, a falakon festmények, a padlón itt-ott gondosan ápolt növények. A kastély a múlt században épülhetett, és aki rendbehozatta, na­gyon sok pénzt költött rá. Végül egy ajtón belépve egy páholyba jutottunk. A lenti rész, mely a régi időkben talán báltefemként szolgált, két részre volt osztva, mint egy színház­ban, színpadra és nézőtér­re. Előbbit erős fényű reflek­torok világították meg úgy, hogy a színpadon lévő sem­mit nem láthatott a nézőtér­ből, ahol asztalok voltak szétszórva elhelyezve, lát­szólag rendezetlenül, de valójában úgy, hogy az Bányász J. István Kékesi színháza • Marcel Duchamp: A titkos zajhoz asztaloknál ülők mindent láthattak, ami a színpadon történt. A hófehér térítőkön gyertyák égtek, táncoló fényüknél pincérek sürög­tek, megállás nélkül hordva ételt és italt a vendégeknek, akik láthatóan egytől egyig a felsőbb körökhöz tartoz­tak. Köztük meglepődve is­mertem fel néhány híres­séget, politikusokat, színé­szeket, befutott sportolókat. A színpadon közben folyt az előadás. A díszlet egy falusi padlást ábrázolt, ahol egy parasztruhába öltözött, középkorú asszony épp kirúgta maga alól a széket, nyakán megfeszült a geren­dára kötött kötél, rövid ideig rángott még a teste, majd lassan elcsendesedett. Az asztalok között is elmélyült a csend, de csak néhány pillanatra, mert miután le­hullott a színpadot eltakaró nehéz, vörös függöny és kialudtak a fények, rögtön újraéledt a monoton zson­gás. A vendégek beszélget­ni kezdtek, vagy a pincé­reknek integettek újabb italokért. Meg akartam kér­dezni Kékesit, hogy ez mi, de ő csak megrázta a fejét, hogy várjam ki a végét és egy poharat nyújtott felém. A függöny előtt egy férfi jelent meg szmokingban és disznó vicceket mesélt a közönségnek. Érdeklődve kerestem közöttük újabb ismert arcokat, s öt körül tartottam, mikor a függöny fellibbent és újra kigyúltak a reflektorok. A díszletmun­kások a rendelkezésükre álló időhöz képest fantasz­tikus munkát végeztek. A kép egyszerű volt, de na­gyon élethű. Egy mezőt áb­rázolt, szinte éreztem a fű illatát, pár méter magasan párhuzamos vezeték futott két pónza között, és azokon túl is, valahova. Egy férfi állt a vezeték alatt, kezében vastag acéldróttal, aminek egyik végére téglát erősített, a másikat pedig szorosan a dereka köré tekerte. Mikor ezzel végzett, a téglától úgy fél méternyire megfogta a drótot, néhányszor meglen­dítette, fölnézett, majd a ve­zetékek felé dobta. Célt tévesztett és a tégla vissza­esett, a közönségen csaló­dott morajlás futott végig. A férfi a földet nézte, megtö­rölte a homlokát, felemelte a fejét, keze lendített néhá­nyat a téglán, célzott, do­bott, a tégla átrepült a veze­tékek fölött, húzva maga után a drótot, a tégla a má­sik oldalon már lefele jött, és a drót mindkét vezetékre fölfeküdt, feszültség alá ke­rült, szikrák csaptak ki, a férfi felüvöltött, teste megfe­szült, a drót és az áram fog­ságában rándult néhányat, majd hirtelen elernyedt és a földre bukott. Az arcán vé­kony vércsík futott végig. Aztán ráborult a csöndre a függöny. Borzalmas volt, profin volt megcsinálva és nem volt semmmi értelme. Kezdtem nagyon unni. Az asztaloknál a férfiak feje kivörösödött a rengeteg alkoholtól, mozdulataik bi­zonytalanná váltak, elő­került a viccmester is, csat­tanóin hisztérikusan viho­rásztak a nők. - Mi ez az állatság - for­dultam Kékesihez, de ő to­vábbra sem válaszolt, kedv­telve nézegette a vendé­geket, két tenyere közt görgetve poharát, előre­hátra. A színészek közben átöltöztek, a függöny fel­gördült, a nézőtéren csend lett, csak néhány elkésett kacagás rebbent el. gáltam a könyvek vastag és vékony gerincét, a folyadék azonban itt is utolért, meg­érintette a lábom. Megfor­dultam, és láttam, hogy a padló már mindenütt átá­zott. Néztem, meg lehetne-e menteni a könyveket, a szekrényajtót azonban nem tudtam kinyitni, néhányan lihegve rám is kiabáltak, hagyjam békén, ha jót aka­rok. Tocsogva, befogott or­ral a kijárat felé mentem, s közben láttam, hogy az asz­talon ápolt, nyöszörgő kínai nagyon lesoványodott. Ki­nyitottam a kaput, kiléptem az utcára. A friss levegőn újra meg­jött a kedvem. Még nem sötétedett be teljesen! A vá­ros egyetlen közlekedési lámpájánál álltam, amikor mögöttem megállt egy autó. Tehénbőgést hallottam. De nem fordultam meg, mert emlékeztem arra az autóra, melyet egy másik városban láttam. Erre a kocsira lán­gokat festett a gazdája, iga­zi különlegessége azonban az volt, hogy ha vezetés közben sokáig egy irányban forgatták a kormányt, a kerekek közül tehénbőgésre emlékeztető hang hallat­szott. Az a bőgés sokkal élet­hűbb volt, mint ez a mos­tani, ezért gondoltam azt, hogy egy másik ilyen autó áll mögöttem. Amikor azon­ban megindultak az autók, s az első elkanyarodott előt­tem, bebizonyosodott, hogy tévedek. A színpadon egy krómo­zott keretbe foglalt, szobá­nyi méretű akvárium állt, színültig vízzel, alulról körbe megvilágítva. A keret csillo­gott az erős fényben, a hatalmas üvegfalak ragyog­tak és a víz is kristálytiszta volt. Oldalt lépcső vezetett az akvárium tetejéhez. Nem részletezem a történetet, mely röviden abból állt, hogy egy nő az akvárium vi­zébe fojtotta magát, az üvegfalak mögött, a nézők szeme láttára. Volt egy pil­lanat, amikor mintha meg­gondolta volna magát, de aztán mégsem. Nem tudom, hogy oldották meg tech­nikailag a dolgot, bár én a bűvészek trükkjeire sem bírtam soha rájönni. És azt sem tudom, hogy ezekhez az idióta történetekhez hon­nan szedték a színészeket. Csak azt tudtam, hogy kezd nagyon idegesíteni ez az egész. Fáradt voltam, és enni se nagyon ettem, hirte­len borította el az agyamat az ital. Mégis ittam tovább, hogy múljon az idő, közben a füg­göny újra és újra felgördült, majd lehullott, csattantak a poénok, a pincérek szalad­gáltak az asztalok között, ürültek a formás palackok, csillogtak a szájakhoz emelt poharak, a hangulat jó volt, aztán végre vége lett. Kékesi csoszogva támo­gatott végig a folyosókon, bár rajta is meglátszott az ital, s közben fél mosollyal az arcán beszélt, szavai alig értek el a tudatomig. - Ez életem nagy ötlete. El sem tudod képzelni, mennyi pénzt hoz. Ez kell ezeknek. Hogy élesbe men­jen a dolog. Es bizony éles­be megy, és ezt nagyon jól megfizetik. Akkor meg hadd szórakozzanak. És nehogy azt hidd, hogy bármiféle kényszer hatására jönnek a szereplők. Ó, dehogy! Sor­ba állnak, érted amit mon­dok? Sorba állnak, hónapo­kat várnak zokszó nélkül, csakhogy rájuk kerüljön a sor. Persze, hidd el nyugod­tan, ők Is jól járnak. Itt min­denki jój jár. Természetesen én is. Ülj be - fejezte be, mert közben a kocsihoz ér­tünk. Hátrafordultam, néz­tem pár pillanatig a torkát, a gégéjét, koncentráltam, hogy egy hatalmas ütéssel szétroncsoljam, gyűjtöttem az erőt az öklömbe és ütöt­tem. De az ital kiszívta az erőmet, s az ütésből csak egy szánalmas próbálkozás lett, Kékesi könnyedén ha­jolt el előle, s közben végig mosolygott. Podmaniczky Szilárd Feljegyzések A túlélő följegyzései-ről Thomas Bernhard leg­több magyarul is olvasható írásában úgy jelenik meg a halál, mint egy szavanna­tűz utáni lidérces napon a túlélő, hihetetlenül fáradt zsiráf feje a bekormozott gallyak fölött. így jelenik meg A túlélő följegyzései című, '78-ban és '91-ben Frankfurtban, idén nálunk is napvilágot látott könyvé­ben is, amelyben a meg­szokott, mély-lidércbe sod­ró szövegfolyam helyett rövid, számszerint 136 tör­ténetet találunk. A történe­teket nevezzük itt inkább esetleírásoknak, amelyek­ben néhány sorban leg­alább egy ember különös körülmények között elve­szíti az életét, vagy olyan csalódás éri, ami még az élet elvesztésénél is hosz­szabb ideig kitart. A halá­lon túl persze már nem so­kat csalódhat az ember, még ha tele is a feje vá­rakozásokkal, variánsok­kal, azért ez csöppet sem kegyes várakozás, hanem kegyetlen, minden józan­nak tetsző létokot fölborító várakozás; mindenképpeni veszteség. Thomas Bernhard 1952­től 1955-ig Salzburgban, többek között mint bírósági tudósító dolgozott egy lap­nál. A bíróságon pedig van mit hallani. Olykor megje­löli az esetleírás szár­mazási helyét, vagyis hogy kitől hallotta, de javarészt az az érzésünk támadhat, hogy az abszurd hírlapi értesüléseken kívül eleget merít a bírósági tudósító­ként eltöltött időkből. Noha ez könnyen megtévesztő lehet, korántsem egy hír­csokrot tart az olvasó a ke­ze ügyében. Azonban azt az irányvonalat sem sze­retném túlerősíteni az írásokkal kapcsolatban, hogy szimbolikus értelmük­ben megmerüljünk, habár ez kétségtelenül csábító a nagy halálsűrűség hígítá­sára. Az pedig megint fe­lettébb becsvágyó állítás lenne, hogy egy kor halá­lozási keresztmetszete hű abszurditással rajzolja fel magát a kort. Szóval akad itt bőven csábítás, hogy mihez is kezdjünk A túlélő följegyzéseivel. Azt viszont mindenképpen hozzá kell számítani, hogy mindenki csak egy darabig túlélő, addig a pontig, ahol meg­szakadnak a följegyzések, holott, legyenek ezek a föl­jegyzések érdekes döbbe­netek, azért mégis arra az utolsó, meg nem írt önföl­jegyzésre lennénk kíváncsi bámulattal figyelmesek. Na ez a lehetetlen, meg az a sarkalatos pont is, ami mi­att a följegyzések akarat­lanul is a följegyzőt jegyzik föl tömör egymásutánban. Thomas Bernhard napszemüvegben Thomas Bernhard Hajnali vonat A hajnali vonaton ülve éppen akkor nézünk ki az ablakon, mikor afölött a szakadék fölött haladunk át, amelybe a vízeséshez kiránduló iskolai csoportunk tizenöt évvel ezelőtt belezuhant, s arra gondolunk, hogy mi ugyan annak idején megmenekülünk, mások azonban mindörökre halottak. A tanárnő, aki akkor csoportunkat a vízeséshez akarta vezetni, közvetle­nül a salzburgi tartományi törvényszék ítélethirdeté­se után, mely őt nyolc évi börtönre ítélte, felakasz­totta magát. Amint a vonat áthalad azon a helyen, a csoport sikolyában saját sikoltásainkat is halljuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom