Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-04 / 103. szám

SZERDA, 1994. MÁJ. 4. KULTÚRA 7 m Szegedi egyházzenei napok Puccini-mise a dómban Két operaszerző, Bizet és Puccini egy-egy fiatalkori egy­házzenei darabját tűzte mű­sorra Gyüdi Sándor karnagy a Szegedi Egyházzenei Napok nyitóhangversenyén a dómban. A Vaszy Viktor Kamarakórus és a Szegedi Szimfonikus Zenekar Szél Bernadett és Wendler Attila szólóénekével Bizet Te Deum-ját, valamint Wendler Attila és Altorjay Tamás szólóénekével Puccini Messa di Glória című miséjét adta elő. Az előadás legszebb teljesít­ményét Wendler Attila tenoija nyújtotta, főként a Messa di Glóriában. Az Operaház ma­gánénekese hajlékonyan, sti­láris biztonsággal énekelte a tenorszólót, fő erénye volt, hogy az oratorikus koncertszó­lista szerepbe nem vitt át operatenori allűröket, hangja, ha kellett lágy volt, kifejező, ha kellett természetesen szi­lárd - tenorságát nem bálvá­nyozta. Előadásában a Gracias szép emelkedettséget nyert, s különösen megkapó volt az Et incarnatus-szóló misztikus árnyaltsága (e részben az a capellaként éneklő kórus és a fölötte szóló tenorének a bo­nyolult és váratlan hangzások­ra képes templomi akusztiká­ban is jól érvényesült). Kel­lemes, szabatos hang volt Al­torjay Tamás mély baritonja is. A Szegedi Nemzeti Színház magánénekesének előadásában a Messa di Glória Crucifixus és Benedictus éneke ihletett mélységgel szólalt meg. A Te Deum , szólistájaként Szél Bernadett tiszta oratóriumi szoprán képességeiről tett bizonyságot, hangjának köny­nyűsége érzékeny előadói habitusról árulkodott. Gyüdi Sándor felfogását a mise előadásának gazdag ér­zelemvilágú romantikája di­cséri. Karmesteri munkája ele­jétől a végéig átérezhető-átél­hető, szépen kidolgozott, motí­vumaiban tiszta, tempóvételé­ben változatos előadást terem­tett. Annak ellenére, hogy a darab összefogása, tekintettel a templomi térben kiszámítha­tatlanul megszólaló hangokra, nehéz karmesteri feladat volt, egészében véve Gyüdi Sándor vezényletével megragadó dal­lamvilágú, vallásos ihletettsé­get sugárzó misét hallhatott a közönség. Panak Sándor Egyházzenei programok Május 4., szerda: 17.30-kor az alsóvárosi Ferences templomban: Litánia, benne: Schubert ­Ave Maria; előadja: dr. Szűts István (ének) és Varjasi Ottó (orgonál. (A Honvéd Művészegyüttes Férfikarának eredetileg május 4-re meghirdetett hangversenye a karmester, Tóth András betegsége miatt május 17-re marad. Az elhalasztott előadás 19.30-kor kezdődik majd. a dómban.) Május 5., csütörtök: 19 órakor a Honvéd téri református templomban: A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Kardos Pál Női Karának hangversenye. Műsoron: Galfus ­Haec est dies (vezényel Suda Magdolna); Lassus - Aaoramus; Palestrina ­Adoramus; Kodály - 150. genfi zsoltár (orgonán közreműködik Kővári Réka), Jelenti magát Jézus, Ének Szent István királyhoz. Semmit ne bánkódjál; Mendelssohn - Három motetta op. 39: I. Veni Domine. II. Laudate pueri (vezényel Pekáty Andrea), III. Dominica post Pasca. Szólót énekel: Miks Adrienn. Márkus Hedvigj Pleskó Rita. Kerekes Bernadett. Vezényel: Ordasi Péter. 18 órakor a Rókusi római katolikus templomban: a szentmisén énekel, majd rövid hangversenyt ad a Liszt Ferenc Kamarakórus. Műsoron: Bellini - Messa in Sol Minor; César Franck - Panis angelicus: Hándel - Halleluja kórus a Messiás című oratóriumból. Közreműködnek: enek - Wischner Valéria. Katona Judit, Bárdi Sándor, Kenesey Gábor; kürf'- Kazuhiro Ogasawara; orgona - Csanádi László. Vezényel: Illés Mihály. !7.'30-kor az alsóvárosi Ferences templomban: Litánia, benne: J. S. Bach - G­dúr fúga BWV. 557. Orgonán előadja Krizmanich Edina. Radnótiról jelen időben, feltételes módban... Radnóti Miklós nem volt politikus költő, de azt a szelíd baloldaliságot képviselte, amelyre azon az oldalon mindenkinek szüksége lenne ma is. Nála a későbbi elromlott fogalmak még kristálytiszták és természetesek, a „nemzetköziség" csak ennyi: Kenyér, szőlő, legelő és tej tapsol ropogva, hogy összehajoltunk. Amit minden „proletár" testvérének kíván, azt szeminá­riumokon a legrosszabb időkben sem oktatták: Mindannyiunknak fürdőző, hosszúlábú asszonyt! borongós meggyet és oltó cseresnyét asztalunkra... És így fest Radnótinál az „osztályharc": Híven tüntet két pipacs... Nem törik csak hajlik a virág s könnyedén aligha hagyhatja el piros hitét. Sorsa és költészete oly sokáig keveredett az értékelésekben, hogy ma már újra kellene gondolni a beteljesült végzet emelte-e a legnagyobbak közé, vagy a magyar gondolkodás egyik súlyos vesztesége, hogy sorsa beteljesedett. Már születését is halál jegyezte, fiatal anyja és iker öccse pusztult el világrajövetelekor, serdülő is alig volt, amikor édesapja meghalt. Árvasága kozmikus volt, mint József Attiláé és előérzete is az övével rokon. Ahogy József Attila vershallu­cinációja a vonatcsattogás, úgy tudja ő pontosan halála milyen­ségét. Először csak sejtése van a bizonyosról: Költő vagyok... Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, piros a vér és piros a pipacs. És a pipacs szöszöske szára zöld. Olyan, kit végül is megölnek, mert maga sose ölt. Aztán egyre biztosabban érzi a halálraítéltséget és vállalja az egyetlen vállalható módon: Háborúról oly gyorsan iramlik a hlr, s aki költő így tűnik el!... Észre se vették. S jó, ha a szél parázst kotorászva tört sorokat lel a máglya helyén. írok azért, s úgy élek a kerge világ közepén mint ott az a tölgy él, tudja kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt. Az embert és a költőt kereső utókor a „máglya helyén" megtalálta a „tört sorokat", s fgy válhatott közös nemzeti kin­csünkké a pepita notesz, melynél szörnyűbb és szépségesebb ereklye talán nincs is több a világirodalomban. Aktualitása már nemcsak Radnóti Miklós, a költő sorsából adódik, de mindannyiunkéból, hiszen ma sem írhatna mást: O suhogó, feketeszárnyú háború. Szomszédból szálló rémület! Helyettűnk írta Ma lenne 85 éves, él­hetne még, lehetne ő az olyannyira hiányzó bölcs öreg. Jó lenne, ha nemcsak azok emlékeznének rá, akik mívesen foglalkoztak művével, az irodalmárok, a tanárok vagy a nevét viselő iskolák tanítványai, hanem azok is, akik verseit olvas­va érezték vagy majdan érezni fogják a ,Jielyettem írta'' katartikus örömét. Mert napjaink emlékező eseményei, küzdve az össztársadalmi amnézia ellen, éppen azt a vészkort idézik, amelyben elpusz­tult. S mert azokról a fo­galmakról adott pontos és mindenkihez szóló leírá­sokat, amelyek átszövik életünket. Portrészobor a gimnázium lépcsőházában nem vetnek, nem is aratnak és nincsen ott többé szüret. Ami akkor Hispánia volt, az ma Bosznia. És újra fogal­mazódnak ma bornírt kérdések, „mitől, kitől magyar a magyar?" és ki kit tekint annak, holott a válasz, amit ő adott, olyan egyszerű a „nem tudhatom" csak önmagának feltett kérdésére: Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa, belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. Sokszor kérdezzük magunkat, hogy mindaz, hogyan történhetett meg, amire most ki fogcsikorgatva, ki hitetlenkedve emlékezik. Megtörténhetett, mert „törvényerőre emelék a hülyeséget", ahogy a sors és kortárs, a szintén áldozat Bálint György fogalmazott és az akkori jelen időnek kevés volt az a gyermeki ártatlanság és az elvállalt férfiasság, amit Radnóti lírája képviselt, de szólt ő a kortársakat megszólítva az utókorhoz is, akik mi vagyunk. Havas Katalin Az élet élmény A 80 Éves Fischer Ernő gyűjteményes kiállítása • „Az élet egyébként nehéz és bonyolult, különösen nehéz és bonyolult, ha az ember 80 éves és veszi magának azt a bátor­ságot, hogy egy reprezentatív, plusz még hozzá dokumentatív bemutatkozásra, életmű kiállí­tásra vállalkozik. A tét nagy és növekedett az idők folyamán. Lépést és léptéket kell vagy kellene tartani az idő történel­mileg is alig követhető sodrá­val, de úgy, hogy a sodrásban talajt ne veszítsek és lépteim irányát és tempóját is magam határoztam meg. Ez a kiállítás számomra egyszeri és megis­mételhetetlen. Minden súlyá­val, emberi, erkölcsi és nem utolsósorban művészi vonat­kozásaival. Ezért most ez a szegedi porondra lépés nekem komoly produkció, ötven év tapasztalata igazolja a produk­ció hitelét, igazát, színvona­lát..." A Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtá­rában most is látható eszmélte­tő és tanulságos tárlatára ké­szülődve fogalmazta meg a fenti sorokat Fischer Ernő fes­tőművész a rendezőnek, Szu­romi Pálnak írott levelében. Nyolcvanévesen, hatalmas filozófiai tudás birtokában, tehetségének, festői kvalitá­sainak teljes vértezetében, s lám, mégis naiv izgalommal, reménykedve, de ugyanakkor hitének igazával. Az a Fischer Ernő, aki Aba-Novák Vilmos­nál szerezte a festői alapisme­reteket, annál az egy generá­cióval idősebb mesternél, aki­nek centenáriumi kiállítása a múzeumban most is látható. (Micsoda izgalmas összevetés Golgota (1979) mester és tanítvány művészi­emberi feleselése térben és időben!) Fischer egészen az ötvenes évek végéig tulaj­donképpen művészetpolitikus­ként, a Népművészeti Intézet osztályvezetőjeként dolgozott. A Szegedi Tanárképző Főisko­lára 1959-ben nevezték ki, s '64-től tíz éven át nyugdíjazá­sáig a rajztanszék vezetője volt. Tulajdonképpen festői megújulása a mai ouvre alapjai is ekkor rakódnak le: a Prága, a Velence, a Notre Dame hatal­mas tábláin, a Vitorlások soro­zatán, az első Korpuszok meg­idézésén, a gótikus katedráli­sok architektúráin, az üvegab­lakok szín-kaleidoszkópjain, a cirkuszok sodró-pörgő álom­világain. S ebből nőtt ki az a festmény-katedrális, amely mindenkitől megkülönböz­tethető, európai mércével mér­hető emberi-alkotói világot jelöl. Fischer Ernő azon kevés festőművészek közül valók, akiknek képei mögött világma­gyarázó és értelmező filozófiák húzódnak meg. Olyan világma­gyarázó és értelmező gondola­tok, amelyek az ember helyét keresik a világmindenségben, a létezést a létben, mely tartal­mazza az élet, a tér, az idő és az anyag valamennyi kategó­riáját és összefüggésrendszerét. Ez a szintézisteremtő vállal­kozás építi föl műveit, s aho­gyan az anyag előttünk forma­ként jelenik meg, ahogy a tér berendezett térként, az idő mérhető időként, úgy válik Fischer festményein mindez újólag szellemi kategóriává. A festmények során a hatvanas évek városképeinek foltjai vib­ráló képépftő elemekké, a raj­zosság kalligrafikus futamok­ká, struktűraszervező erővona­lakká, a természetes fényeffek­tusok belső tündökléssé, kohé­ziós és kisugárzó erőtérré alakulnak. S a téma is absztra­hálódik, az ember nembeli létének nagy kérdéseit veti fel, úgymint hol van az ember helye a világban, mi a szerepe az egyén létének a végtelen létezésben, miként ítélkezik életről, halálról, végesről és végtelenről, múlandóságról és öröklétről. Ezeket a szélső pólusokat igyekszik emberi léptékűvé varázsolni, értel­mezhetővé tenni, humanizált totalitássá formálni. Ezáltal az emberi izoláltságot beleszövi az emberi nem végtelen termé­szeti és társadalmi létébe. Egyes képein a lábujjhegyen érzékelhető valóság elemei fölfedezhetők s mégis szellemi dimenzióba emeltek. Egy struktúra - mint valami XX. század végi papirusztekercs, vagy nyomtatott áramkör ­megfejtésre váró rejtjeles üze­neteket közvetít. Másszor szö­vevényekből bontakozik ki az absztrahált világ, ismét máskor a szubjektív hit és remény vezeti el a Biblia örök példá­zataihoz, Krisztus szenve­déseihez, felmagasztosulásá­nak csodáihoz. S mindezt olyan sajátosan egyéni, festői szürrealizmussal, többrétegű képépítési metódussal, elegan­ciával és magabiztossággal teszi, hogy valóban a szellemi szféra magasabbrendűségét hirdeti. Joggal írhatta le egyik méltatója, hogy képei között „a művészet szentélye ötilik az eszembe, és szinte hallom az angyalszárnyak suhogását". T. L. Dixifesztival Salgótarjánban Minden jegy elkelt a Salgó­tarjánban csütörtökön kezdődő 10. nemzetközi dixieland fesz­tiválra. Eszerint csak a szfn­háztermi koncerteken, illetve az éjszakai örömzenéken csak­nem 2000 fős közönségre szá­míthat a 13 zenekar és az öt szólista, az ide ígérkezett ösz­szesen 120 dixi muzsikus. A jubileumi zenei rendez­vényre az előző kilenc feszti­vál legjobb szólistáit és együt­teseit invitálta a rendező József Attila Művelődési Központ, így a vendégművészek névsora legalábbis impozáns. Ismét fel­lép az amerikai Joe Murányi, Louis Armstrong barátja és zenésztársa, továbbá az ugyan­csak klarinéton és szaxofonon játszó francia Marcel Zanini. Hivatalos Salgótarjánba a dél­afrikai születésű Audrey Mo­taung, akiről egyébként az hír­lik, hogy a leendő Mandela­kormányban a kultuszminisz­teri tárca várományosa. Külön rangot ad a 10. fesz­tiválnak, hogy történetében most először az összes hazai dixi zenekar félmillió forintot megközelítő összdíjazású ver­senyével kezdődik - ezért négy­napos a rendezvény a korábbi három helyett a zsűriben pe­dig a dixi olyan méltóságaival, mint többi közt Joe Murányi, Berki Tamás, Molnár Gyula. S hogy a dixi a város azon lakóit is megérinthesse, akik egyéb­ként a műsorokra jegyet nem váltottak, az együttesek a város hat terén muzsikálnak a feszti­vál kezdetétől a zárásáig. A Magyar Rádió a fesztivál két koncertjét rögzíti, a dixi ünnep teljes zenei anyagát pedig hasonlóan az eddigiek­hez kazettán jelenteti meg a rendező.

Next

/
Oldalképek
Tartalom