Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

10 A HELYZET DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. MÁJ. 21. „Budavár... ostrom után seregeink által bevétetett..." Beszélgetés a magyar honvédség napján Zakar Péter történésszel Buda. 1849. Május 21. Görgey Artúr vezérőrnagy jelentése Kossuth Lajos kormányzóelnöknek Budavár 3 1/2 órányi ostrom után seregeink által bevétetett ma, május 21-én 1849. 7 órakor reggel. Az egész várőrség fogva van tisztjeivel együtt. Hentzi tábornok halálos sebet kapott, és haldoklik. Az ellenség a győzedelmes ostromlás vég­perceiben még az utolsó cudarságot is követte el, s a Lánchídon alkalmaztatott aknákat (Mienen) elsiitette. De minthogy a magyar ncmeslelkűségét még bosszújában sem tagadhatja el, a fegyvertelen várőrscg többé nem hántatott. A foglyokat a Tisza megé indítom útnak, s talán már holnap. Minden országos, főleg pedig a hadviselésre szükséges javakat azonnal rendesen összeíratok, s biztos tisztek felvigyázata alá helyezek. A részletesebb jelentés holnap fog beküldetni. Száznegyvenöt évvel ezelőtt ezen a napon aratta egyik utolsó nagy győzelmét az 1848/49-cs szabadságharcban a Görgey vezérőrnagy által vezetett magyar hadsereg. Er­ről, valamint a témához szorosan kapcsolódó tábori lel­készeiről, azon belül is a szegedi vonatkozásról, Zakar Péterrel, a JGVTF Történettudományi Tanszékének ta­nársegédével, a téma kutatójával beszélgettünk, megelőz­ve a Magyar Honvédelem Napját, amit ma ünnepelnek. Immáron harmadik éve. Miért Buda. miért nem Bécs? - A honvéd hadsereg egy hatalmas sikersörozatot köve­tően 1849. április végére visz­szafoglalta Magyarország területének legnagyobb részét a császári hadseregtől. A tava­szi hadjárat során a magyarok gyakorlatilag kiszorították az osztrák csapatokat az ország területéről, de nem semmisítet­ték meg őket. Amikor Komá­romnál álltak a magyar csapa­tok, felvetődött a kérdés: ho­gyan tovább. • Vagyis merre: Bécsbe vagy Budára? - Igen. A katonai logika szerint a hátráló ellenséget ül­dözni kell. Nem véletlen, hogy a magyar hadsereg több veze­tője, mindenekelőtt Bayer Jó­zsef, de maga Görgey is a Bécs felé nyomulás mellett voksolt. Ehhez azonban hiányoztak a szükséges feltételek, s ezért Görgey fokozatosan megvál­toztatta korábbi álláspontját, s Bécs helyett Buda felé irányí­totta a csapatait, arra számítva, hogy Budát gyorsan elfoglal­hatja, s utána folytathatja a tá­madó hadműveleteket a Vág vonalában, Bécs irányába. • Konkrétan melyek voltak azok a tényezők, amelyek Görgeyt végül is Buda felé irányították? - Az első: a lőszerhiány. A második: rendkívüli mértékben csökkent a zászlóaljak és ezre­dek létszáma. Bécs ellen csak akkor lehetett volna a siker re­ményében támadni, ha a ma­gyar hadsereg valamilyen mér­sékelt túlerőt tud felmutatni. Erre azonban semmi esély sem volt. Lőszer és elégséges erő nélkül pedig több mint fele­lőtlen lett volna Bécset megtá­madni. A harmadik: a Függet­lenségi Nyilatkozat hatása a hadseregben. Ezt a katonai ve­zetés elhamarkodott lépésnek tartotta, még azok a táborno­kok is, akik bizonyíthatóan köztársasági érzelműek voltak. E nyilatkozat következtében a tisztikaron belül is megfigyel­hető volt valamiféle elégedet­lenség, erjedés. Görgey szá­mára nagy kérdés lehetett: va­jon érdemes-e Bécs alá menni egy politikailag nem teljesen megbízható tisztikarral, s nem jobb-e a biztos győzelem tuda­tával Budára vonulni, és ott újra megerősíteni a hadsereget, s annak szellemét, majd utána támadni Bécs ellen. A ne­gyedik: a politikai vezetés szándéka. Kossuth már a ta­vaszi hadjárat első szakaszának lezárását követően, április 7-én azt szerette volna, hogy a hadtestek arcból támadják meg, s foglalják vissza a fővá­rost. Ekkor a tábornokok rábe­szélték egy, katonailag racio­nálisabb és megalapozotabb terv elfogadására, a megkerülő hadmozdulatra, amelynek lé­nyege: ha a magyar csapatok elfoglalják a Felvidéket, illetve a nyugati részt, akkor az oszt­rákoknak gyakorlatilag min­denféle csata nélkül ki kell menniük Budapestről. Kossuth számára a főváros visszavétele mégis nagyon fontos volt, mert a Függetlenségi Nyilatkozat nemzetközi elfogadtatása szempontjából arra számított, hogy Magyarországot akkor fogják mint önálló államot a nemzetközi életben elismerni, ha az országnak a kinyilatkoz­tatott függetlenségi szándéka mellett fővárosa is van. Kos­suth ebből a megfontolásból sürgette Budapest visszavéte­lét. Egyébként a katonai veze­tésen belül is voltak olyanok, akik ezt sürgették. Ilyen volt Klapka György tábornok, aki úgy vélte: a budai Várat gyor­san be lehet venni. Nem szá­molt azonban azzal, hogy Hen­tzi, a Vár parancsnoka gyor­sított ütemű felkészülésbe kezd és a Várat néhány hét alatt védhető állapotba helyezi. Hentzi fent, Görgey alant - Május 4-én érkezett a fő­sereg Budára. Görgey felhívást intézett a védőkhöz, hogy adják fel a Várat, ezt azonban a bentiek visszautasították. Ki­derült. hogy rendszeres ost­romra lesz szükség. Igen ám, de Görgey annyira bízott a Vár feladásában, hogy nem is hoza­tott ostromágyúkat. Mire azok megérkeztek a Dunán Komá­romból több napot töltöttek tét­lenül a Vár alatt. Hentzi - mi­közben a magyarok az éjszaka leple alatt kialakították a lőál­lásaikat a Nap-hegyen - nem tétlenkedett: a XIX. században szokatlan módon, ok nélkül terrorizálta a polgári lakos­ságot, ugyanis az ostromlók helyett a pesti Duna-partot, il­letve a Korzót lövette. A rend­szeres ostrom május 12-én kezdődött el. Tizenhetedikén sikertelen rohamot intéztek a Vár ellen. Végül az ostrom­ágyúk mégis elég nagy rést ütöttek a falakon, és május 20­ról 2l-re virradóra sikerült bevenni a Várat. • Hogyan értékelhető ez az ostrom? - A magyar hadseregnek a budai Vár visszafoglalása volt az egyik utolsó nagy győ­zelme. Az ostromot követően ment Görgey újra a Vág vonal­ra, s tett kísérletet a támadó hadműveletekre. Ezek azonban sikertelenek lettek. • Budavár bevételét a deb­receni országgyűlés Ma­gyarország legnagyobb győzelmeként ünnepelte. Kossuth IMJOS Görgeyt al­tábornaggyá nevezte ki, és magadta neki a katonai ér­demrend nagy keresztjét. Görgey azonban visszauta­sította a rangot és a kitün­tetést. Miért? - Utólagosan úgy magya­rázta ezt Görgey az emlékira­taiban, hogy azért nem fogadta el, mert ezzel is a politikai különállását szerette volna de­monstrálni. Ez azonban nem valószínű. Az okot inkább a re­former hadügyminiszter Gör­gey elképzeléseiben, terveiben kell keresgélni. Az előző had­ügyminiszter, Mészáros Lázár igyekezett az osztrák formákat tovább éltetni a magyar had­seregen belül, Görgey viszont, amennyire azt a katonai racio­nalitás engedi, szeretett volna elszakadni az osztrák gyö­kerektől. Igyekezett például a hadseregen belül gátat szabni a cím- és rangkórságnak, ragasz­kodott a tisztek levizsgáztatá­sához. Lépéseket tett az általa feleslegesnek ítélt hadtestüle­tek megszüntetésére. így pél­dául megszüntette a dandárkö­teléket, ami nagy vihart kavart. Igyekezett az egységes hadve­zetést megvalósítani. Az oszt­rák hadsereg eredendően ezred kötelékekbe szerveződött, viszont a magyar honvédséget már kezdettől fogva zászlóal­jakba szervezték. A Mészáros­féle hadvezetésnek az volt a szándéka, hogy ezeket a zász­lóaljakat majd szépen ezredek­ké vonják össze, s egy ugyan­olyan hadszervezet alakul ki, mint az osztrákoknál. Ezzel szemben Görgey a sorgyalog­ezredeket is felbontotta zász­lóaljakká. Az egésznek a lé­nyege, hogy Görgey igyekezett egy sajátos, az osztrák formák­ra támaszkodó, de attól adott esetben eltérő hadszervezetet kiépíteni. Ebben a törekvésé­ben. hadügyminiszterségének első időszakában, Kossuth is támogatta. Később viszont már nem. Tábori lelkészek a szabadságharcban - A XIX. században Európa legtöbb hadseregében tábori lelkészek is teljesítettek szol­gálatot. A császári-királyi had­seregben a tábori lelkészi pász­torkodásnak a XIX. század kö­zepén is fennálló formája 1773-ban alakult ki, amikor Mária Terézia felállította az Apostoli Tábori Helynökséget. Azért volt szükség a püspök megyei kormányzat alól ki­venni a tábori lelkipásztorko­dást, mert a hadsereg kötelé­kében működő lelkészekkel szemben különleges kívánal­mak merültek fel. így a a pa­poktól általában megkívánt kö­vetelmények mellett a tábori lelkészeknek egyrészt nagyon jó fizikai állóképességgel kel­lett rendelkezniük, másrészt több nyelvet kellett ismerniük - hiszen köztudomású, hogy az osztrák hadsereg nyelvileg igen kevert volt -, harmad­részt, amikor a katolikus lelké­szek mellett a többi felekezet ­a görögkeleti, a protestáns és az izraelita - tábori lelkészei is megjelentek, bizony figyelem­mel kellett lenni arra is, hogy ezek a lelkészek ne legyenek nősek. A bécsi tábori püspök alá rendelt lelkészeket kerüle­tekre osztották, melyek élén egy ún. tábori főpap állt. Ilyen kerületet alkotott a Magyar Ki­rályság, élén Cziegler Ignáccal és Erdély, élén Vajda Ignáccal, akik a szabadságharc mellé álltak. A magyar hadseregben több mint százharminc tábori lelkész teljesített szolgálatot. Feladatuk a katonák lelki gon­dozása, a csapatok harci szelle­mének megóvása volt. A szegediek: Breinfolk, Michailovics, Szabó Szeged 1849-es történelmé­ben három tábori lelkész ját­szott szerepet. Breinfolk Gusz­táv piarista atya, tanár, 1849. elejétől volt a szegedi kórhá­zak tábori lelkésze. Breinfolk, amikor a magyar kormány el­menekült Szegedről, követte azt Aradra. Az az érdekes, hogy ezt követően visszatért Szegedre, és a szabadságharc után egy rövid ideig a császári hadsereg tábori lelkésze volt. Valamilyen úton-módon sike­rült elkerülnie a felelősségre vonást. A másik Szegeden szolgálatot teljesítő tábori lel­késznek, Michailovics Sándor bánlaki görögkeleti papnak azért kellett elmenekülnie állo­máshelyéről és elhagynia csa­ládját, mert a magyar kor­mánnyal szimpatizált. Szabó Richárd dorozsmai káplán a 16. Károlyi-huszárezrednek volt a katolikus tábori lelkésze. Szabó egyébként egy egészen sajátos stílusú pap volt: pödrött bajuszt viselt, sarkantyús csiz­mában járt, rövidke miseinge alól kilátszott a lovaglónad­rágja, s általában huszárok m­inistráltak neki. A békéscsabai katolikus hívők megdöbbené­sükben sűrűn szórták a keresz­tet, amikor ezt a különös jelen­séget meglátták. Abban az idő­ben a katolikus káplánoknak nem volt valami rózsás a hely­zete. Gyakran áthelyezték őket, a fizetésük nagyon kevés volt, nem tudtak belőle megélni, sokszor még az élelmüket is a plébánosuktól nyerték. A tábori lelkészet fix állást, és havi 58 pengőforintos fizetést jelentett a számukra, amiből ha szűkösen is, de meg lehetett élni. Szabó Richárd egyébként már az 1840-es évek előtt be­kapcsolódott a magyar nemzeti mozgalomba, mint hírlapíró. Titokban, Bús Aurél álnéven, cikkeket írt az Életképek című sajtóorgánumba és más lapok­ba. Amikor 1848-ban bekö­vetkezett a magyar liberálisok győzelme, akkor Szabó több művében állást foglalt a liberá­lis eszme mellett. Irt például egy rövid, harcos brossúrát a cölibátus ellen. Ebben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az egyházban lévő minden rossznak, közönyösségnek az oka a cölibátus. Ha ezt eltöröl­nék, akkor minden egycsapásra megjavulna. 1848-ban a kato­likus káplánok nagy része egyetértett azzal, hogy a katoli­kus egyházat is liberális ala­pokra kellene helyezni, azaz az egyházon belül is be kellene vezetni a demokráciát. Tudjuk, hogy ebben az időben maga a pápa, IX. Pius is bevezetett bizonyos liberális reformokat az egyházi államon belül. A Batthyány-kormány meg­alakulását követően egyik leg­fontosabb feladatának a köz­biztonság fenntartását, vala­mint az átalakulás békés jelle­gének megerősítését tartotta. Ahogy a kortársak fogalmaz­tak: fontossá vált a közbátor­ság megőrzése. S akkor Szabó Richárd és a többiek továbbra is a törvényes rend tiszteletére oktatták a parasztságot, és el­magyarázták, milyen jelentős előnyt jelent számukra, ha ebben az átalakulásban ők is részt vesznek. Szabó 1848. áp­rilis 2-án mondott beszédében, ami nyomtatásban is megje­lent, a polgári átalakulás lénye­gét fejtegette a híveinek: „...a vagyonnak, személynek megtá­madása, a közcsendnek felza­varása, a törvények megsértése a józanul értelmezett szabad­ság határain kívül vannak." Előadta a hallgatóinak, hogy milyen kötelességeik és jogaik vannak az új rendszerben. Ez óriási jelentőségű volt, hiszen, gondoljunk bele, akkor még nem olvasott újságot a lakos­ság tetemes része. Szabó Ri­chárd a következőképpen ecse­telte a hazával szembeni köte­lességeket, a belbátorság vé­delmét: „...Isten ne adja, de ha az események tengeréből oly' napok merülnének fel, melyek a hazára nézve veszélyesek, ha az önérdek s jogbitorlás, ha a nép s nemzetnek szabadságát ismét rabláncokra fűzni vágyó ármány emelkednék fel a régi rendszer romaiból, akkor a ha­zának a ti védő karaitokra lés­zen szüksége, akkor nektek a szántó vasat fegyverrel kell fel­cserélnetek...". Nyilvánvaló, ez a liberális beállítottságú lel­készi réteg döntő szerepet ját­szott abban, hogy 1848. őszén a magyar nemzet fel tudta ven­ni az arcába dobott kesztyűt, hogy a kormány, Kossuth és az Országos Honvédelmi Bizott­mány felhívása nem talált sü­ket fülekre. Szabó Richárd a szabadság­harcot követően 1855-ben át­tért a református hitre. Nyil­ván, csalódását nem tudta fel­oldani a katolikus egyházzal kapcsolatosan. Egyébként ilye­nek többen is voltak a XIX. század második felében. Élt Kolozsvárott és Pesten, számos hosszú regényt írt, lapot alapí­tott, a Corvina Társulat ügyeit intézte, közben olyan, ma már kevésbé ismert lapokban pub­likált, mint a Divatcsarnok, a Képes Családi Lap, a Gyer­mekbarát vagy a Magyar Ba­zár. Noha, Szabó Richárd alias Bús Aurél a mai irodalmi köz­tudatból már kiveszett, a kora­beli hölgyek rajongtak írás­aiért. Szabó Richárd lett a nők kedvenc írója. Szabó C. Szilárd

Next

/
Oldalképek
Tartalom