Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

8 A HELYZET DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1994. MÁJ. 21. A Délmagyarország szerkesztősége, 1939 Hogyan élt a szögedi nép? Serfőző Lajos professzor, a Szeged monográfia IV. kötetének szerkesztője nem érhette meg műve megjelenését. Két héttel ezelőtt váratlanul elhunyt. Szerkesztői előszavában még megfogalmazta a másfél évtizede indult monográfia befejező kötetének leglényegesebb mondanivalóit. Ebben olvashatjuk, hogy ez az a korszak, amelyre az idősebb korosztály olvasői emlékezhetnek, hiszen átélhették mindazt, ami ebben a városban 1919 és 44 ősze között lezajlott. Ez az időszak az előző köteteknél jóval rövidebb. Mégis igyekszik totalitásában megragadni a város életének minden mozzanatát, történését, személyiségét. Előszavában érzékelteti, milyen komoly történészi felelősség a félmúltról tudományos munkát közölni, hiszen az egyéni emlékezet, a megélt élmények fénytörése sokféle módon jelenftheti meg a történéseket. Ezen az oldalon a Szeged monográfia IV. kötetének Serfőző Lajos áltai írt bevezetőjéből közlünk részleteket, melyek a korszak összefoglalóját adják. • Mind gyakrabban - és joggal - fogalmazódik meg manapság az óhaj: az lenne az igazi történetírás, amelyik az emberek mindennapi életének folyását részleteiben, változásaiban is hitelesen, az országos és világeseményekkel kölcsönhatásban megragadva tudná az utókornak bemutatni. Kötetünket illetően: a néprajz klasszikus módjával vizsgálva a kérdést, az előző kötet szép ismeretanyagához képest rövid időszakunk jellemzői nem mutatnának különösebben újat. A kiterjedt életmódkutatás elvégzése - ez másik lehetséges megközelítési mód lehetett volna erő és készültség htján nem valósulhatott meg. Anyagunk tematikus parcellázása folytán különböző oldalakról mutat rá a mindennapi élet fontos, érdekes mozzanataira. Az egész anyag birtokában e vonatkozásban is megkockáztatható bizonyos madártávlati összkép felvázolása. Mindenesetre az első pillantásra szembetűnő, hogy a mindennapi élet nem folyhatott csendes hömpölygéssel (napranap) e huszonöt évben. Ugyanis legalább 10 esztendő nem sorolható a nyugodtan zajló évek közé. Az indulás ideje, szűken mérve is 1919-től 1921-ig, a „kizökkent idő" éveihez tartozott még. A város francia. Újszeged szerb megszállás alatt, a demarkációs vonalak, majd az új határok szorongatásában volt. A lakosság szinte megszokta már a szfnes bőrű francia katonaság jelenlétét. Shvoy büszkén számol be az emlékezetes esetről: egy alkalommal hét magyar tüzér mintegy száz francia katonát vert ki egy Fekete sas utcai kocsmából. (Csekély vigasz a háború elvesztéséért.) Az összetűzés oka Shvöy logikus feltételezése szerint is valami nőügy lehetett. Ami azt a következtetést is megengedi, hogy némely szegedi hölgyek „fraternizáltak" a francia hadfiakkal. Még hosszű évekig emlegetődtek a helyi ihletésű viccek a fekete bőrű csecsemők családi meglepetést okozó születéséről. A viccbéli túlzásokhoz persze szolgáltattak némi alapot a háborús évek következményeként - a régihez képest - fellazult erkölcsök, de a háborút követő, a különleges állapotok által rohamosan növelt nyomorúság is megtette a magáét. Ezekben az időkben Szeged továbbra is ellátási nehézségekkel küszködött. Nem mindennapi eset: a város vezetői a hivatásos csempészekkel léptek szövetségre a legégetőbb hiányok enyhítése érdekében. A nyomort növelte és leginkább megszenvedte a menekültek tömege, mely Erdélyből és a Délvidékről idáig jutott, hogy vagonlakóként növelje a város nehéz helyzetben lévő polgárainak és elkeseredett elégedetleneinek számát. Közülük az elithez tartozott, aki a tanárképző gyakorló iskolája mögött felépült barakktáborba költözhetett be. Ezekhez az állapotokhoz képest minden előremozdulás javulást jelentett. Az infláció megszüntetése, a gazdasági élénkülés, az építkezések megindítása valóban konjunkturális fellendülést hozott. Ám nem sokáig. Az 1929-33-i gazdasági válság hatása ismét felbolydította a már megnyugvó állapotokat. A tízezernyi teljes vagy részleges munkanélküli nyomasztó helyzetén nem sokat enyhítettek a segítő akciók (törvényileg biztosított munkanélküli segély nem volt), hiszen az ínségkonyhák előtt sorbanállók tömege is csak a kép sötét tónusait mélyítette el. Az ínségmunkák - bár szintén sokakat mentettek meg az éhezéstől nem tették különösebben elégedettebbé az ásót, lapátot forgató kvalifikált szakmunkást vagy a szellemi munkanélkülit, de a többi résztvevőt sem, akik számolgatták, hogy hány még a napszám, hiszen másoknak is kellett az a kis munkaalkalom. A munkák hasznosságát senki sem vitatta. A Bűvár-tó feltöltése, egyes utak, utcák vagy éppen a Mars tér karbantartása esetében a munkalehetőség volt a döntő, bár a város legnagyobb ilyen célú vállalkozása, a Fehér-tó tekintélyes részének halastóvá való átépítése joggal háboríthatta volna fel a természetvédőket, ha lettek volna mozgalomba szerveződve ilyenek. A- kisbérlők és a földművesek olcsó vagy éppen eladhatatlan termékeikkel egyre fenyegetőbb hátrányba kerültek a bérleti díjak és az adók miatt. (A szelíd lázadó népfi, író-értelmiségi, Móra Ferenc, ki az országos hírnév és az életkor bölcsessége által kitaposott „megnyugvás ösvényein" járt már, 1932-ben - sok e műfajban elhíresültet előzve - megírta keserű és döbbenetes kisszociográfiáját, a földhözragadt Jánosék történetét.) Lehet-e csodálni, hogy még a kisbérlők is tüntetést rendeztek a Széchenyi téren, ahol gyakoriak voltak a munkások felvonulásai, tüntetései - akár országos megmozdulásokhoz kapcsolódva, akár anélkül. És nemcsak a kommunista vagy baloldali szocialista meggyőződésű munkások sürgették és vállalták a forradalmi kiutat, hanem - világjelenség megnyilvánulásaként - a fiatal értelmiségiekben is felébredt a messianisztikus vágy, hogy a munkásokkal együtt járják meg ezt az utat. Hogy nem e réteg középszerű tagjaira volt ez elsősorban jellemző, azt a szegedi fiatalok kiváló tagjainak példája is bizonyttja. Persze tény, hogy a forradalmat óhajtó munkásokkal együtt is elenyésző kisebbségben voltak ők Szegeden. A többség egyszerűenjobban szeretett volna élni. Ám a válság nehéz éveiből való kilábalás útja - a feléledő remények ellenére - néhány év múlva a háború zsákutcájába torkollott. Az is kétségtelen, hogy a második világháború kitörése, Magyarország belesodródása sem volt olyan megrázó tömeghatású, mint 1914-ben. Igaz, éppen Szeged szagolt először puskaport, amikor Jugoszlávia német megtámadásakor 1941. április 6-án átélte a város légterében lezajló légicsatát. Inkább azonban az „eszkalálódó" jegyrendszer, az ellátási nehézségek, a feketepiac, a beszolgáltatások, a rekvirálások fokozatosan mélyülő, de az elviselhető mértékben egy ideig belül maradó jelenségei bizonyították, hogy rendkívüli esztendők harmadik hulláma lepte el Szegedet. Szaporodtak a tragikusabb vonások is: a behívások, a katonai veszteségek. Végül 1944. március 19-én a Petőfi sugárúton, tehát a megszállt Szerbia felől érkezve, benyomultak a német csapatok, magukkal hozván az igazi háborút. 1944. április 2-a és szeptember 19-e között 6 súlyos áldozatokkal járó angolszász bombázást és 72 légiriadót élt át a város. Megkezdődtek az internálások, és bekövetkezett a legtragikusabb fejlemény: a város gazdasági és kulturális életébe szerves természetességgel beépült, a városias város jellegzetes közép-európai tényezőjeként és alkotó építőjeként létező zsidóság kivívott és kiérdemelt létjogosultságának durva megtagadása, a tagadás kegyetlen következetességű végrehajtása. A végső kifejlet: az egy éve közelinek még elképzelni sem hitt front itt volt a város alatt. A lakosság nagy tömegei - az a nagy többség, amelyiknek nem kellett, s amelyik nem akart elmenekülni - szorongva, a bizonytalanságtól félve, de reménykedve is, várta az elkövetkezendőket. A fentiekben elsoroltak ellenére se gondolja az utókor együttérző képviselője, hogy akár a legnehezebb években is, mást sem tett azok átélője, mint saját, avagy a szűkebb-tágabb közössége sorsán kesergett. Az ember ismert, szinte határtalan alkalmazkodóképességét ekkoriban is elősegítette, hogy volt ami elvonja a figyelmét a gondoktól. Először is ott volt a munka, amiről itt csak annyit: volt belőle bőven, s mint láttuk, az volt a nagyobbik baj, ha nem volt elegendő. A 8 órás munkanapot csak 1938-ban hozták törvénybe az ipari munkásság számára, hogy aztán a háborús viszonyokra való tekintettel rövidesen fel is függesszék hatályát. A paraszti munkában a kisbirtokos, a béres és a napszámos ugyanúgy nem ismerte a kötött munkaidőt, mint a régebbi korokban, de a kisiparos vagy a kiskereskedő is gyakorta dolgozott „nyújtott műszakban" a kicsit nagyobb haszon reményében. Érdekesebb talán arra tenni néhány utalást, hogyan töltötte, tölthette munka után fennmaradó idejét a szegedi lakos elsősorban a bel- és nem a külterületi - a két háború közötti esztendőkben. Az utókor egyik kedvelt szavával élve, a „kikapcsolódásnak" fő pintérét a vendéglátóipar nyújtotta. Változatos volt e színtér a Hungária vagy a Tisza híres-elegáns éttermétől-kávéházától, a Virág és a Z. Nagy cukrászdán át, mondjuk Tóth Molnár Antalné Rókusi feketeföldek 109. sz. alatti kocsmájáig. Nem lehet azt se mondani, hogy nem volt belőlük elegendő. Szeged 1942-ben kiadott címtára 264 vendéglátóhelyet számlált össze a városban. Ennek felét az említett forrás is a „kocsma" címszó alá sorolta, de a 81 vendéglő nagyobbik hányada sem az étlap szerinti étkeztetésre alapozta a forgalmát. Ivás vagy csak iszogatás közben töltötte idejét a vendég, és persze elsősorban bort ivott. A leggyakoribb rendelés a „két deci tisztán" és a „kisfröccs" volt. Ezt a „cechet" 10-20 fillérből állni lehetett. Változott a bortermés, változtak az árak és a bérek. Nehéz tehát egzakt mutatót adni. Általában azonban egy liter bor ára megegyezett egy közepes szakmunkási órabérrel. Ez persze a kimért. Szeged környéki bor kocsmai ára volt. A feketekávé ekkor még kimondottan „ún." értelmiségi ital, az üdítő italok (limonádé, málnaszörp) csak a gyerekeknek, esetleg a nőknek való volt. A sör - mindenekelőtt csapolt formában és főleg nyáron - kezdett a bor nyomába eredni, de még messze járt tőle. A tömeges szórakozás három újdonságszámba menő lehetősége, eszköze állt versenyben egymással a kocsmák utáni második helyért. Kettő közülük már az első világháború előtt jelentkezett, azonban csak a háború után vált igazán népszerűvé. Az egyik kétségtelenül a futballmeccs, vagyis általában a „foci" volt. Már a háború előtt is gyorsan szélesedett mind aktív, mind passzív élvezőinek köre. A háború után folytatódott a folyamat, különösen pedig a Professzionista Liga megszervezésétől kezdve, mivelhogy a létrehozott Szegedi Bástya állandó és néha igen jól szereplő tagja lett a nemzeti bajnokságnak. Többezres szurkolótábora volt. Megvolt azonban a maga törzsközönsége a kisebb csapatoknak is, az SZVSE-nek, a SZAK-nak, az UTC-nek vagy éppen a Móravárosnak. Az aktfv tábort növelte, hogy ekkorra jórészt feloldódott a középiskolák igazgatóinak idegenkedése vagy éppen arisztokratikus elzárkózása az új sportággal szemben, és a diákfutball is elterjedt. A legendákkal övezett rongylabdás grundfoci pedig virágkorát élte. A másik szórakozás a mozi volt, amely már a némafilm korában is igen sok nézőt vonzott. A három nagy szegedi mozi már ebben az időben megépült, kétségtelen azonban, hogy a hangosfilm megjelenésével jutott közkedveltségének kiemelkedő csúcsához az 1930-as évek végére. (...) Ugyanaz a forrás, amelyre a vendéglátóhelyek esetében hivatkoztunk, érdekképviseletek, egyesületek, társulatok, körök címén 253 társadalmi alapon szervezett egyesületet sorol fel, csaknem elérvén a vendéglátóegységek számát. Igaz, az utóbbiaknál figyelmen kívül hagyták a tanyai kocsmákat, a 253-as számban viszont benne foglaltatnak a „külterületi" egyesületek, körök is. Érintkezési pontok persze akadtak a két kategória között, mert számos egyesület éppen vendéglőkben tartotta öszszejöveteleit. Voltak tekintélyes, nagy taglétszámú szervezetek az egyesületek között, így az Ipartestület, a szakszervezetek, a bajtársi egyesületek, a Katolikus Népszövetség, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége stb. A Szegedi Ószerkereskedők Egyesülete bizonyára szintén fontos szerepe ellenére - nem tartozott közéjük. A Szegedi Fehércsónakos Jótékony Asztaltársaságról ismeret htján képtelenek vagyunk bármit közölni azon kívül, hogy Hollóssy Györgyné Kossuth Lajos sugárút 13. sz. alatti vendéglőjében tartották összejöveteleiket. Az egyesületek között 24 népkör, olvasókör működött, zömében a külvárosokban és a tanyavilágban, de azért a belvárosban is akadt ilyen. Nemcsak 19. századi alakulatok továbbéléséről van azonban szó. Figyelemre méltó, hogy az új körtöltésen kívüli lakótelepeknek szinte mindegyikén volt népkör az 1940-es évek elején. (...) A szegediek - főként a belvárosi fiatalság, de nemcsak ők - az ünnepi alkalmaknál jóval sűrűbben, akár naponként is részesei lehettek bizonyos szertartásosságot ugyancsak magában foglaló felvonulásoknak. Teljes üzemmel működött a Korzó. Tavasztól télig estefelé és vasárnap délelőtt a Kárász utcán és a Széchenyi tér platánsorai között véges-végig hullámzott le s fel a sétáló tömeg. Találkozást elfogadva, találkozást várva vagy remélve, esetleg egy ígéretes pillantással is megelégedve, baráti csevegéssel időt töltve, olcsó és kellemes szórakozásnak hódolt ezernyi ember. Jutott persze megfelelő napokon látogató a járműforgalom által akkor még kevésbé terhelt hídon átballagva - az újszegedi ligetbe és a Stefániára is. A Tisza-partot szívesen keresték fel alkalmanként a kintebb lakók és az idősebbek is. Móra igazgató úr örömére és büszkeségére, közülük mind többen betértek a múzeumba az ottani látnivalók megtekintésére. A Tiszát különben mindig és minden időben szívesen ejtette útba a szegedi, akár őslakos volt, akár csak jöttment. Juhász Gyula nyomában ballagva lehetett hallgatni és nézni a habokat. Változhatott két partján gyorsabb vagy lassúbb ütemben a környezet, ágálhattak „dús Ajtony vezér" vagy éppen Csanád ispán népének kései utódai, a folyó, az öreg Tisza maradt, s jelképe lett az örök állandóságnak. Az eniber tragédiája előadásának főszereplői, 1938 Felvonulás a Dóm téri avatásra, 1930