Délmagyarország, 1994. május (84. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-07 / 106. szám

SZOMBAT, 1994. MÁJ. 7. Petri Csathó Ferenc P. V. G. a nő fürdött, fölöltözött, nem tudta és nem tudtam én sem - miközben indigó holdnap sütött költőpalántát alkottunk meg épp; fölsírt, fölállt és járni kezdett - nem tudhatjuk, hogy mi történik két nem tudom között két nem tudom között talán egy újabb lét a kezdet Petri Vereb Gábor Börtön szemének tört fénye s arcán egy ránc emlékezik: valaha szeretni akart az egyetlen ki társa lett a mindig orvul érkező és alig múló csalódás önmaga börtönébe zárva már kényelmesen érzéketlen már kényelmesen zsibbadt Kulcs mindig két ajtó között ugyanabban az egyetakarásban, egyszerre ki- és bejáratban két végtelen világ ősrobbanása a végesen határolt lezárt egészben, aki VAGY: vak mosolygással tapogatózol léted okán A címet Petőfiből fordítottam ki. így hangzik A XIX. század költőinek harmadik strófája: „Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vfzen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, mfg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!" Él ugyanis Londonban egy irodalomtörténész, George Cushing a neve, és úgy beszél magyarul, mint bármelyikünk. Olvas is, meg ír is, mert a magyar irodalom történetével foglalkozik. Azonkívül sokat fordít, néhány évvel ezelőtt Gárdonyi Géza egri hőseinek történetét is átültette angolra. Cushing professzor a múlt szombaton - a Szabédi László Napok alkalmából - a kolozsvári magyar tannyelvű Báthory István Líceum dísztermében tartott előadást, kedves, de gyéres hallgatóságnak, a nemzeti irodalomról. Ami - fejtegette - Angliában nincs, nem is létezett. Csak angol nyelvű irodalom van, közéleti szerep nélkül. Nyilván van véleményük az íróknak is a politikáról, de senki nem várja el tőlük, hogy befolyásuk is legyen rá. (A magyar világnézet szónak sincs angol megfelelője. Világnézet vagy nincs, vagy nem érdemes beszélni róla...) A XVIII. század végéig a magyar irodalom - a latinitásban - szerves része volt az európainak. A válás előjele volt, hogy a nyomda, a reformáció, és a török együtt érkezett meg Magyarországra. Mindig - legalább két ellenséggel kellett számolni: vagy a törökkel és a protestánssal, vagy a törökkel és a katolikussal. Zelei Miklós Árnyékba, költők! E küzdelmek után, Kazinczy Ferenccel kezdődött a központosított irodalom, a nemzeti irodalom kora. Ez elfordulást jelentett Európától, mert fontosabbá vált a nemzeti ügy, mint az irodalom. Az is számít - mondta Cushing -, hogy egy mű mennyit lendít a nemzet ügyén. (Én pedig hadd egészítsem ki ezt a mondatot egy alig tíz esztendővel előtti beszélgetés töredékével. Sokkal sarkosabban, és már teljesen művészetellenesen fogalmazódott át ugyanez a gondolat. „Nagyon jól tudod, nem az számít, hogyan írsz, hanem az, hogy mit!") Kazinczy után már egyáltalán nem meglepő Petőfi Sándor, amikor azt kívánja, hogy a költők vezessék a népet a Kánaánba. „Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé." Egészítsük ki - George Cushingot? Petőfi Sándort? - azzal, hogy a népét vezető Mózes, még ha tényleg írt is könyvet, mai fogalmaink szerint politikus volt, nem pedig író. Mondjuk sikerült is kijutniuk Egyiptomból... Csupán a „lángoszlop"-i ragyogásban fénylik egybe a népvezér politikus és a forradalmi költő különvalósága. Petőfi bizonyára érezte is ezt a különbséget, mert - rá nem jellemző módon - Isten nevében magyarázza, hogy mi a helyzet az „újabb időkben". S mintha a magyar politikai közélet már a múlt század második felében igent mondott volna Petőfi kívánságára: a kiegyezés után teli a magyar parlament írókkal, költőkkel. Minden elkötelezett irodalom érthetetlen a belső viszonyokat nem ismerő külföldi számára. Déry Tibor Nikije például nagy siker volt angolul, de legtöbb angol olvasója kedves kutyatörténetet látott benne. Az Egri csillagokat Cushing fordításában - a budapesti Corvina! - nemrég adta ki másodszor. Ez is sikeres, de nem a török elleni magyar hősiesség miatt, hanem mert Gárdonyi regénye jól illeszkedik azokhoz a kalandregényekhez, amelyek a századfordulón voltak nagyon népszerűek Angliában. A cenzúrázott magyar irodalom éveiről is beszélt George Cushing. Az írók megtanulták, hogyan kell félrevezetni a cenzort, az olvasók pedig azt, hogyan kell a sorok között olvasni. Ezt a különös olvasói képességet azonban nem várhatjuk el a külföldiektől. Újra kell teremteni az író, pontosabban a szöveg és olvasója közti közvetlen kapcsolatot. A londoni professzor optimista kérdésével fejezem be előadásának számos részletét nem érintő beszámolómat: „Mi lesz a sorsa a mai magyar irodalomnak, ha jelenlegi elkötelezettsége kétszáz év múlva fölöslegessé válik?" A Szegedi PostArt Galéria két képzőművész alkotásaiból rendezett itt, a művészeti és egyéb kultúrális eseményekre oly kényesen sokat figyelő Forrás Szállóban kiállítást. Kopasz Tamás és Sebestyén János munkáit tekinthetik meg jóné- < hány napon át az érdeklődők. Kérem, ne várjanak tőlem szakszerű, az életműveket mélységeiben elemző beszédet, erre úgy a hely s az idő, mint e megnyitó formája alkalmatlan, hovatovább magam is laikus lennéK, akár egy utcáról betévedt kissé megilletődött, de azért mégiscsak lelkes néző. Sebestyén János egy interjúban azt nyilatkozta: „Szépséget, nyugalmat ábrázoló képeket akartam festeni." Nem tudom, Sebestyén János talán azt gondolja, hogy a szépség nemcsak bonyolult és összetett titka a világnak, de hierarchikusan felfelé kibomló esemény, ahogy a növény éli az életét. Hiszen megérthetnénk-e pusztán a gyökérből a szirmokat? Bizonyos törvények, csakis bizonyos gondolati és ábrázolási szint fölött, úgymond az élet bonyolultabb relációiban nyernek értelmet. Mert a szépség is törvényszerűség. Másfelől írók, költők, festőművészek és zenészek olykor engesztelhetetlenül optimisták, és azt hirdetik, hogy a teremtés legszebb eseménye, tegyen bármit, mégiscsak az ember. Habár e felismerésbe nemcsak könny és vér, de az izzadság keserűsége is belekeDarvasi László Kopasz és Sebestyén veredik. Legfönnebb a módozatokban vannak viták, a hogyanokban és a miértekben. Lehet szép a kegyetlen egyszerűség, vagy a csupaszság, avagy a reneszánsz Madonna-kebel éppúgy, mint a kopaszon fölénylő fogolyfej. Sebestyén János aggályos gonddal öltözteti föl az embert. Súlyos és nehéz kelméikből és selymeikből, a finoman egymásra omló redőkből gazdagságot és előkelőséget sugárzó emberek portréi néznek ránk. Váratlanul modern, úgymond mai arcú előkelő idegenek ők, keleti hercegek és hercegnők, tündérek és táltosok, a szépség szomorú gazdagjai, örökkön útonlévők, otthontalanok. Rembrandt, Klimt, Gulácsy éppúgy találkozott velük, mint Szinbád. Igen, Sebestyén András emberei nagyon szépek és nagyon szomorúak. Tudásuk és szépségük kiváltság. Van, aki azt mondja, könnyű ezekkel az emberekkel beszélgetni. Én nem így gondolom. Mert nem ránk néznek ezek az emberek, nem keresik a tekintetünket, a megértésünket és az együttérzésünket, mert mintha tudnák, semmiképpen sem oszthatják meg velünk önnön szépségük titkát. Sebestyén János alakjai melancholikusok. A melancholika pedig éppen a szépség betegsége. Ha Sebestyén János kilépteti hőseit a félalakos portrék szigorú teréből, nyomban zsúfolt és lobogó világokban látjuk őket. Mintha örökös vihar lenne ezekben a világokban, átalakukás és pusztulás, melyet nem birtokolhat az ember. Kopasz Tamás a festészet, a művészet más útját járja. Ha Sebestyén János a szomorú nyugalomban szirmot bontó szépséget keresi, úgy Kopasz Tamás ellenkező iránya indul, nyugtalan, életveszélyes vidékekre, a lélek ösztönös, mélyrétegi tartományaiba, ahol bűnbeesés és büntetés, gyalázat és gyaláztatás folyamatosan egymásból lélegzik. Kopasz Tamás nemcsak ecsetet használ, de fúj, ragaszt, metsz, aranyporral hint, vizelettel és vaskloriddal marat, hovatovább hajcsomókkal is illusztrál. Kopasz Tamásnak egyik archéja a hajcsomó. Azt pedig hogy nekünk, huszadik század végi embernek mit is jelent a haj, a hajcsomó, talán nem kell magyarázni. Megtépni ruhát és hajfonatot, kopaszra borotváltatni, a hajat hatalmas csomókba gyűjteni, tragikus és feloldhatatlan élményeink vannak erről. Kopasz Tamás nagyon sok munkájában megbünteti a felületet, s magát az alkotás folyamatát és terét is a bűnbeesés, és a bűnkimondás közegévé alakítja. Kopasz műveiben ott sugárik mindama kíméletlen feszültség és agreszszió, elgyengülés és teljesíthetetlen vágy, ami a művészben munkált az alkotás alatt. Hogy alkotni annyi, mint vágyakozni, és bűnbeesni. Olykor a műalkotás nem más, mint a bűnbeesés története. A bűn pedig hiány, tökéletlenség. Fájnak, lüktetnek, vágyakat, szégyent és nyugtalanságot keltenek Kopasz Tamás korai képei. Olykor szaguk is van. A kasztráció, avagy az ártatlanság - a tökéletesség - elvesztését jelképező képmetszések még az archaizáló Aranykor és Rézkor sorozatok egyes darabjain is fellelhetők; pedig ezeket a képeket nevezte Keserű Katalin modern ikonoknak. A művész egy másik sorozata a Menyasszony panaszai címet viseli, mely sorozatban több, úgynevezett Szerelmes Kép is található. Piros festék, vér csapta, spriccelte össze a durva felületet. A Rolló sorozat harmadik darabja is egy fájdalmasan sérült, roncsolt festemény. Kopasz Tamás újabb terei titokzatosan archaikus, szó és mítosz előtti terek. Akár a csodálatos világszövet lenyomatai. Foszlányok. Nőnemű hasítékok. E képi világ mégis mind több bizonyosságot sugall, mint például az Ornamentika sorozat képei. Csöndesen bizonyossággal szépek Kopasz újabb képei, a Vér, a Hullám és a Tájkép. És itt megállok. Szóval nem kísértem a megnevezhetetlent, ha a szememmel gyönyörködhetek benne. Sebestyén János és Kopasz Tamás bár hasonkorú, de a művészet más útjait járó alkotók. Kiállításuk ezennel megnyílt. (Elhangzott a Forrás Szállóban, Szeged, 1994 április 27-én)