Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-30 / 100. szám

14 Lengyel Zoltán Észak, északkelet Vannak helyek a világon, melyekre gyakran emlékezünk vissza, bár nevüket megmondani már soha nem tudjuk. Mennyi emlék és mennyi fáradtság vész kárba, mikor az emlékeket nevekre cseréljük. Legyen a te neved Felejtés, boldogságom, ha az vagy, aki a reggeleket hozza nekem, aki oly egyszerűen, világrahagyottan üldögél egy kicsit délután a teraszon. Nézd, milyen távoli a porfelhő, pedig itt támadt sötét szívemben, itt, ahol álmok jönnek-mennek szüntelen, hozzák és viszik a nappalokat, a világ tündöklő napjait. Valahol itt élhetsz te is... Délen talán, hol időtlenek a városok, és névtelenek az utcák. Vagy északon hol belep a hó, mint egy eszkimó kutyát és mégsem fagysz meg reggelig. Kelet és nyugat pedig nincs, csak utak e két irányba, melyek a glóbusz másik oldalán összefutnak és pont ott találkoznak, amely irányba szived terhét hűzza a föld iszonyű ereje. A helynek, ott a másik oldalon persze nincs neve. JAMBUS SZOMBAT, 1994. ÁPR. 30. S

zó se róla, hallgatózni nem illek. S bár akaratlanul történt, hogy harmadik s egyben illetéktelen hallgatója lettem egy társalgásnak, motoszkál bennem némi szégyen. Némi, mondom, mert a történet, amit kötelességemnek tartok továbbadni, úgy érzem, jelentősen enyhíti modortalanságom bűnét. De lássuk a beszélgetést, mely e hét reggelén zajlott le két hölgy között a trolin. - Ide figyelj Zsuzsa, te el sem tudod kepzelni, hogy én régen mennyire szerettem a kávét. Volt, hogy egy nap megittam hatot. Nem az élénkítő hatása miatt, hanem az illata, a zamata miatt. Állítólag több mint kétszáz féle ízt tartalmaz. Ahány fajtára csak rábukkantam, mind megkóstoltam. A kávézás valóságos kultuszként nőtt az életemhez. Bármi bajom volt, egy cigi mellett elkortyolni egy feketét, ez mindig rendbehozott. Ma meg? Amióta én főzöm a kávét az üzletben, napjában több százat, megutáltam. Meggyűlöltem. Egész nap rángatom azt a rohadt kart, tömöm a kávét, rakosgatom a forró poharakat, szemben velem meg sorbaáll az a sok púpos Bányász J. István Kávé habba/ Meret Oppenheim: Prémterlték 1936 szemű, lógó nyelvű s csak bámul és csorog a nyáluk, hogy mikor nyúlhatnak már a poharukért. Mikor meg végre megkapják, csak beöntik a fejükbe, mint reménykedő alkoholista a kocsmai mosogatólevet, jó, ha nem böfögnek utána. És ez ment óráról órára, napról napra. Mígnem egyszer, miközben tömtem a kávét, a cigimről belepottyant egy jó nagy darab hamu a szűrőbe. Nem látta senki, ott rohadjon meg, gondoltam, lefőztem az adagot, és valahogy nagyon megnyugodtam. Azóta minden rendben. Mindennap viszek valami pótló anyagot a kávéba. Hol egy kis sütőport, hol valami fűszert, esetleg darált kutyaeledelt, homokot, vagy éppen a papagájunk ürülékét. Mindig mást. Időközben megdicsért a főnök, hogy kevesebb kávé fogy nagyobb forgalom mellett, én pedig nagyon kedves vagyok a kávézókhoz és mosolyogva nézegetem őket, amint nagy élvezettel viszszataszítóan szürcsölnek. Egész jól elszórakozom rajtuk, a munkaidőm is gyorsabban eltelik. Visszatért a munkakedvem is. Körülbelül ennyi volt a beszélgetés lényege, nagy hiányossága azonban az, hogy nem derült ki belőle,, hol is dolgozik az illető hölgy. Kolozsi László Előzmények: Vera Ölelés (Fotó: Jung Zseni) A

kkoriban történt, amikor még minden cukrászdában ugyanolyan semleges ízű, de szimpatikus fagylaltot lehetett kapni. Fajtájukat egyértelműen be lehetett azonosítani a színükből is: a vanília enyhe vaníliaszfnű volt, a csokoládé csokoládébarna, a puncs gyengéd lila ós néhol mazsolás. Én a puncsot szerettem a legjobban, éppen a mazsolák miatt. Még minden ilyen egyértelmű volt, hiszen alig voltam ötéves. Az eget nem fakónak láttam vagy szürkés árnyalatúnak, hanem egyértelműen kéknek, ahogy egyértelműen zöldnek a füvet, ós Verát, amikor csontsztnű puplinblúzban, combközépig érő sortban búcsúzni jött, egyértelműen fehérnek. Majdnem tíz év múlva a dologok már kegyetlenül elvesztették megnyugtató egyértelműségüket, szép és csúnya már nem különbözött olyan mérhetetlenül, így Verát sem mertem már egyértelműen szépnek nevezni. Ahogy természetesen fehérnek sem. Az a Vera maradt, aki durcásan jött felém. Nyeglén megpuszilta az arcomat, jobbról is, balról Is, vagyis megcsókolt, mert mi ezt hívtuk csóknak, bár annál tapintatosabb gesztus volt ez, sőt a legtapintatosabb és a legkomolyabb. Én is megérintettem őt, a szemét és az orrát. Esze ágában sem volt, hogy elhúzódjon, könnyedén a mellemnek dűlt. - Busszal megyünk mondta komolyan, mintha bántaná. Szegedi volt ő is, akárcsak én és persze anyám, ós Siófok-Szeged közt akkoriban az egyértelműen barna, faros Ikaruszok jártak, amelyeknek hátsó ülésén igazi tengeribetegséget lehetett kapni. Vonattal kerülni kellett volna Pest felé. Mi is busszal jártunk, bár a vonat ott ment el az üdülőnk előtt, gyakran kiszaladtam megnézni a fékező esti gyorsot. Veráék a szomszédos üdülőben laktak. Azt is a szegedi tanács bérelte. Szürke, eklektikus épület volt. Kertjeink egybenyíltak. Karcsú ezüstfenyőkre emlékszem és sudár píneaszerű fákra, néhány mókusra, szűrt, kecses fényre. A mi házunk oldalát benőtte a repkény. Állt előtte egy hintaágy. Verával ott ismerkedtem meg. A kerten szaladt át, lomhán követtem tekintetemmel tovaillanó, fehér alakját, amint elfutott mellettem, fel a teraszunkra, ahol anyám molett, de komor barátnőjével reggelizett. Én már ettem. Mézes kenyeret. A Nők Lapját nézegettem a hintaágyban. Az újság hátoldalán a Heted-hét országból rovatot, ahol borzasztó állatokat mutattak, torzszülötteket, méter magas kártyavárat, laza hippiket, ötösikreket. Pont az újzélandi ötös ikrek fotóját néztem. Mivel akkoriban észleltem a nemek közti bizonytalan különbséget, azt próbáltam megkülönböztetni, hogy melyik fiú és melyik lány. Valószínűleg sejtelmem sem volt, mert ma is csak megsaccolni tudom a csecsemők nemét. Akkor még rondának és iszonyúnak láttam valamennyit. Jobban megbabonáztak, mint felettük az örvös tatu remek képe. Elrévedeztem. Vera mellettem állt, fejét kissé balra billentve. Kíváncsian, sőt szemérmetlenül az arcomba bámult, majd minden kedvesség nélkül megkérdezte, hogy mit olvasok. Olvasni csak egy év múlva tanultam meg, rendes körülmények között, tehát nem is méltattam válaszra, amitől kissé tétovább lett, de azért megkérdezte, hogy odaülhete mellém. Ezt megengedtem. Megítéltem magamban, megfelelően csinosnak találom-e. Annak találtam. Ezért. - Azt mondta anyu, hogy ezek testvérek - rámutattam a képre. Vera közelebb húzódott. - Ikrek - mondtam. - Egy időben születtek. - Tudom mik azok az ikrek - felelte durcásan. - Ti laktok a szomszédban? - Ott! - Felmutatott a szemközti villa második emeletére. - Anyu küldött, mert ma este együtt fogunk vacsorázni, mert a szüleink régóta ismerik egymást. - Nem is ismerik..., akkor már mi is találkoztunk volna, vagy nálatok vagy nálunk. A fejét csóválta. - Nem. Amikor az anyukáink megismerkedtek, mi még nem léteztünk. De régen egy iskolába járlak, együtt, meg egy osztályba is. - A te anyukád micsoda? - Bíró. - Az enyém jogász mondtam. - Akkor ő is bírónő. - Nem. Az enyém ügyvéd. Bólintott. Nagyon komolyan. - Olyan is van - mondta. - Mókus - kiáltottam és leugrottam az ágyról. Vera óvatosan hintázott tovább, miközben a fák felé futottam. Este megtudtam a nevét is, mert anyám bemutatott bennünket egymásnak. Ámulatba ejtett a neve, tulajdonképpen ez segített átlépnem a szimpátiából a szerelembe, amennyiben szerelemnek nevezhető az az egyszerű és egyértelmű vágy, hogy úgy akartam élni tovább: arcom meleg arcához szorítva, mozdulatlanul. A szerelem akkor még nem gyötört, csak volt. Mint a tarka virágos hintaágyra eső, kecses fény. Eszembe sem jutott legyűrni, a sátáni rosszindulat legkétségbeejtőbb megnyilvánulásának nevezni. Maradt tisztán ragaszkodás. - Szobrász Vera - mondta halkan. Borzasztóan mosolyoghattam. Este vihar volt. Erőtlen, de látványos. Kint sétáltunk, a langyos esőben, néha elszabadulva a szülőktől, elfutva előlük, de mindig visszatérve hozzájuk, hiszen féltünk, főleg a víz közelébe menni, mert a víz először tűnt barátságtalannak, akkor vettem észre, hogy a Balaton is van, ahogy Vera is van, s ez egy semleges, élettelen tó esetében felettébb különös volt. Fákra és emberekre egyaránt alkalmazni tudtam a létigét, de folyó- és állóvizekre egy kivétellel nem. Ez a kivétel, a Tisza volt. De a Tiszát minden este láttam, naplementekor, ismertem viharban is, fürödtem is benne, de legfőképpen azért létezett, mert apám néha levitt kajakozni. A rizsföldekről vastagon úszott le a békalencse, rátapadt a kezemre, ha a folyóba lógattam. Úgy mondta apám is, amikor evezett: megint jóban vagyok a vízzel, mintha régebben békíthetetlennek tetsző haragot érzett volna iránta, pedig csak arról volt szó, hogy évekkel azelőtt lejárt kajakedzésekre. Egyértelmű volt, hogy a Tiszával én is jóban vagyok, ahogy a kert egyetlen nagy fájával, a platánnal is. A természethez való viszonyom, a színekhez való viszonyomhoz hasonlított. Egyedül a vihar, amikor Verával vissza-visszamenekültem anyámhoz, az zavart meg. Ezért féltem. Egyébként is egyre sötétebb volt, és egyre hidegebb. Bent, a szobánkban anyám törölközővel dörzsölte a fejem. - A végén még megfázol mondta. - Nem tudom mit mondunk majd apádnak, ha betegen viszlek haza, hogy mi az ördögöt csináltunk, hogy ennyire megfáztál. Nem éreztem betegnek magam. Reggel, szokatlanul, anyám felrázott. Olyan óvatosan, ahogy csak az anyák tudnak. - A Jutka néni barátja Jutka néni Vera anyja volt elvisz benneteket vitorlázni, ha akarod. A Verácska már vár téged, úgyhogy gyorsan fel kell öltözni, vegyél fel egy könnyű pulóvert is, meg a széldzsekit, mert a vízen elég hideg van, főleg ilyen reggeli órában. Hét óra volt. Lassan, álmosan öltöztem, Verácskáék már tűkön ültek. A hajót Hortobágynak hívták. Jutka néni barátja megsimogatta a fejem és megszorította enyhén a tarkómat. - Vitorláztál már? - Csak kajakkal voltunk kint a Tiszán, apával, ilyen nagy hajóval még nem - a férfi bemutatkozott, Mártonnak hívták, aztán elmagyarázta a tőkesúlyos és a jolle közti fő különbségeket, meg a vitorlás részeit: - Az a nagy, dagadó paplan, a spinakker, a vitorlarudat bummnak nevezik, ha kanyarodunk, vigyázni kell rá, mert nagyon fejbe tud vágni, ahol ülünk, az a kokpit, ott lent van a kabin. Ennyi volt az első vitorlásoktatásom. Kimanővereztünk a vízre. Vera palacsintát evett. Váratlanul, zsíros, kakaós szájjal megpuszilta az arcomat. - Hajoljatok le! - kiáltotta a férfi, és az elszabadult bumm elsuhogott a fejünk felett. Kuporogtunk a kokpit alján, és Vera újra, már erőszakosan megcsókolt. Tehát unalmában először, másodszor pedig félelmében. Attl kezdve lett szokásunk. Én merészeltem először a pofiján kívül megcsókolni arca más részeit is, illetve a haját, először hosszú vörösesbarna, alul lomhán kunkorodó, de nem göndör haját, aztán csak a szemét, homlokát, s mikor elbúcsúztunk: az orrát. Mi még maradtunk egy napot. Vera már nem volt, amikor kimentem megnézni, hogyan jön be az esti gyors. Számban aszparáguszlevelekkel - azzal szórakoztam, hogy megrágtam a szobanövényeket - álltam az üdülő kerítésénél, fejem a rácsnak szorítva, ami olyan rideg volt, mint egy orvos tapogató keze, néztem a vonatot. Este volt, a fülkék kivilágítva. E

mlékszem az üdülni érkező, csomagjukat levevő, Kőbányai sörük maradékát megivó, sztaniolpapírból szendvicset kicsomagoló, a Lányok, asszonyok keresztrejtvényét fejtő, vagy egyértelműen bamba utasokra, sőt leginkább csak erre emlékszem, Verára, még a viharra, a puszijára is alig, mintha Vera emlékét is csak azért idéztem volna fel, hogy arra az estére, pontosában arra a néhány percre visszarévedjek, amikor beérkezett az esti gyors. Mert hiába is próbálom: nem tudom azt mondani, hogy Vera volt oka boldogságomnak.