Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-02 / 77. szám

Fotó: Schmidt Andrea „Sohasem szabad lehúzni a rolót" Szegedi beszélgetés Gregor Józseffel A húsz évvel ezelőtt megjelent Operalexikonban Vár­nai Péter a következőket trta: „Gregor József a magyar énekesgárda egyik legnagyobb büszkesége. Csodálatosan kiegyenlített hang, mély átélés és nagyszerű karakter­alakitás jellemzi minden fellépését." Az utóbbi években egyre szaporodó fellépései kapcsán az amerikai kritiku­sok is kiemelik: Gregor nemcsak remekül eljátssza, ha­nem perfektül el is énekli szerepeit, mindig teljes értékű énekes-színészi alakítást nyújt. Mostanában gyakran ta­lálkozhatunk vele Szegeden, a színház Oedipus Rex-elő­adásain Kreon szólamát énekli. Tavaly elnyerte az év embere címet, így nyugodtan állíthatjuk, a szegediek kö­rében továbbra is ő a legnépszerűbb. alatt, októbertől februárig összesen húsz előadást éneke­lek a Metben. A dolog tanul­sága számomra: egy énekesnek sohasem szabad lehúznia a ro­lót saját magában, napról-nap­ra képesnek kell lenni a meg­újulásra, az újabb kihívásokra. • Azt szokták mondani, a basszusok későn érnek... - Annak idején borzasztó érzés volt, hogy Vaszynál min­dent megcsináltam, mentem előre mint az úthenger, s köz­ben mint a rakéták húztak el mellettem az énekesek. Olya­nok, akik ma már kárpitosok, katonatisztek, vagy már régen elitták a hangjukat és az agyu­kat is, mind előttem sétáltak be az Operaházba. Nagyon nehéz volt ezt annak idején feldol­gozni, minden évben volt ben­nem stressz, hogy hív-e az Operaház. Vaszy Viktor halála után a Muzsikában megjelent utolsó interjújából tudtam meg, hogy ő akadályozta meg, hogy az Operaházhoz kerüljek. Va­szy hosszú távú ember volt, nagyon jól tudta, ha felkerülök Pestre, akkor be kell állnom a sorba. Én pedig nem vagyok sorbaállós típus, képtelen let­tem volna kivárni, hogy feljus­sak a szamárlétrán. Harminc éves voltam, amikor Vaszy azt mondta nekem: „Negyvenöt év alatt nincs igazi basszus, Jóska, te is majd 45 éves korod után fogsz legjobban énekelni." Fia­talon borzasztó volt ezt hallani, de így utólag azt mondom: Va­szynak lett igaza, áldja meg érte az Isten. • Művészként mindent elért, amit itthon elérhetett. Miért vállalta, hogy bekap­csolódik a politikába, vagy legalábbis nyíltan támogat­ja az egyik liberális pártot? - A magyar kultúra, és ezen belül a szegedi kultúra állapota az elmúlt négy év alatt a bá­nyászbéka színvonalára süly­lyedt. Szegeden ennek egyik okozója - nem akarom meg­sérteni, de ki kell mondanom ­a város konzervatív alpolgár­mestere. Kötelességem támo­gatni a liberálisokat, mert úgy érzem, hogy a szabadelvűség garancia a magyar kultúra új­bóli felemelkedésére. Ezért döntöttem úgy, hogy Szegeden a liberális képviselőket támo­gatom, és országosan is amit csak lehet, megteszek azért, hogy ha valaki hallgat a sza­vamra, akkor lehetőleg liberá­lis képviselőket juttasson be a parlamentbe. Meggyőződésem, hogy az SZDSZ görcstelen, van humorérzéke, nem ígérget, és ami a legfontosabb: van szürkeállománya. Négy évvel ezelőtt az MDF-re szavaztam, mert annak volt a leglátványo­sabb programja, ráadásul olyan személyiségeket vonultatott fel, akik számomra biztosítékot jelentettek arra, hogy a kultúra olyan erkölcsi és anyagi támo­gatásban fog részesülni, mint talán a reformkorban utoljára. Csodálatos Ígéreteik voltak, de Ígéretekben az életben még egyszer nem hiszek! • Mostanában többször hallottam felszólalni a saj­tószabadsággal kapcsolat­ban... - A posztkommunista orszá­gokban a kormány mindenütt rátette a kezét az elektronikus médiákra, s ebben - azt hittük - Magyarország az utolsó. Nem így történt. Minden jel ar­ra mutat, hogy a kormány már jóval előbb be akarta kebelezni a rádiót és a televíziót. Mivel ez nem sikerült teljesen, ezért kénytelen volt egy látványos lépéshez folyamodni. Az, hogy egy kormány nagyon szeretne hatalmon maradni, természetes dolog. De arra, hogy politikai tisztogatást hajtsanak végre gazdasági racionalizálásra hi­vatkozva, még a kommunista rezsim sem volt képes. Ráadá­sul pont azokat az embereket rúgták ki, akik a rendszerváltás békés átmenetét elősegítették. Borzasztóan elszomorított, hogy a rádió zenei osztályról eltávolították azokat az em­bereket, akiket évtizedek óta mélységesen tisztelek, és egy iszonyatosan kis képességű dzsessz-szerkesztőt tettek az osztály élére. Nem értem, hogy a Stúdió 11 -et miért kellett megszüntetni, miért kellett SZOMBAT, 1994. ÁPR. 2. ÜNNEP 11 • Szinte már köztudott a városban, hogy több szerep­re is szerződtette a világ el­ső operaházának tartott New York-i Metropolitan. - Az előzményeknél érde­mes kezdenem. 1992-ben Port­landben egy sorozatot énekel­tem a Szerelmi bájitalból. Ha­zafele jövet „félúton" megáll­tunk New Yorkban. A felesé­gem és az ügynököm szövet­keztek a hátam mögött, és megszerveztek egy próbaének­lést a Metropolitanbe. Tudták ugyanis, hogy 52 évesen nem voltam hajlandó próbaéneklés­re jelentkezni sehová, még a világ első operaházába sem. Utoljára 1963-ban Vaszy Vik­tornál énekeltem próbát, végig­csináltam itthon a pályát, éne­keltem Belgiumban, Olaszor­szágban, több amerikai opera­házban. Belenyugodtam, hogy van egy színház, ahol nem fo­gok fellépni. Amikor a felesé­gem és a menedzserem kész té­nyek elé állított New Yorkban, iszonyatosan dühös voltam. Az unszolásukra végül mégis el­mentem. A portiandi előadás­sorozat után nagyon jól tréni­ngben voltam, a Rágalomáriát énekeltem, utána kértek egy Don Pasquale-áriát és egy részletet Dulcamara belépőjé­ből. Bár a próbaéneklés reme­kül sikerült, mégis álszerény­ség nélkül mondom, hogy az esélytelenek nyugalmával vár­tam az értesítést. Pár hét múl­va, amikor épp Belgiumban a Manón Lescaut-ban énekeltem, üzenetet kaptam a New York-i barátomtól, hogy 1994 októbe­rében Sosztakovics Katyérina Izmajlova című operájában a részeges öreg papot kell éne­kelnem. Nem a főszerep, de az egyik legjobb szerep a darab­ban. Borzasztóan boldog vol­tam, mert magyar énekessel ritkán szokott megesni, hogy 52 évesen mutatkozik be a Metropolitanben. Most az a dolgom, hogy minden pillanat­ban készen álljak arra, hogy az én felkészületlenségemen, tré­ningtelenségemen ne múljon a siker. Ennek érdekében min­dent megteszek. Úgy élek mint egy szerzetes, egyáltalán nem iszom szeszt, az egészségem miatt pedig lefogytam húsz ki­lót. Mindennap leülök a zon­gorához gyakorolni. • Ha jól tudom, rögtön több szerepben is bemutat­kozik New Yorkban. - Tavaly, amikor újra kint énekeltem Houstonban és Bal­timore-ban, a Met megkeresett, hogy ugorjak át New Yorkba James Levine-nal beszélni a továbbiakról. A találkozó nem jött létre, mert amikor ő ráért volna, akkor nekem mindig előadásom volt. Ráadásul rendkívül szemtelenül azt a vá­laszt küldtem neki. hogy ne ha­ragudjon, de nem tudok menni, mert nekem az aznapi előadás fontosabb, mint az, hogy a jö­vőről tárgyaljak. Szerettek vol­na felkérni a Figaro házassága Bartolójára, de ahhoz találkoz­nom kellett volna a rendezővel. Már lemondtak rólam, amikor a Marcellinát éneklő Rosalind Elias - egy csodálatos 60 éves libanoni mezzoszoprán, akivel már többször dolgoztam együtt - rákérdezett, hogy ki énekli Bartolót. Mondták neki, hogy engem szerettek volna, de a rendező nem ismer, nem tudja, megfelelnék-e. Rosalind erre kifakadt: „Hülyéskedtek? A legjobb, akit a piacon most is­merek! Szerződtessétek le, amíg nem késő!" James Levine a következő pillanatban már hívta telefonon az ügynökö­met, és közölte vele, hogy 10 előadásra megkaptam a szerző­dést. Ezzel még nem ért véget a dolog, két hét múlva újabb telefont kaptam, hogy ezeken felül még három Szerelmi báj­ital-előadásban kell énekelnem Dulcamarát. így négy hónap Magyarország egyik legjobb kamarazene szakértőjét. Lázár Esztert eltávolítani. Felmérhe­tetlen kárt okoztak ezzel. • Milyen a kapcsolata a szegedi városi vezetéssel? - Gárdonyi állandó lakos vagyok, kijelentkeztem Sze­gedről, amikor a képviselőtes­tület ügy döntött, hogy nincs szükség a munkámra. Én meg úgy döntöttem, hogy erre a képviselőtestületre nincs szük­ségem. A városlakókkal na­gyon-nagyon jó a viszonyom, villamossal járok, ezért napon­ta érzem a szeretetüket. A sze­gedi polgárokat nagyra becsü­löm, nyílt és becsületes embe­reknek tartom. A városveze­téssel az a legnagyobb bajom, hogy nincs villamosbérletük, nem plnek együtt az emberek­kel. A genti polgármester foga­dóórája egy sörözőben van, mindenki tudja, hogy mikor le­het őt ott megkeresni az ügyes­bajos dolgokkal. Nem pedig írásban kell előre bejelentkez­ni, és arra vagy válaszolnak, vagy nem. Én két és fél évvel ezelőtt küldtem a polgármeste­ri hivatalba egy ajánlott leve­let, amire a mai napig nem kaptam választ. Ha nekem, akit ismernek ebben a városban, nem válaszolnak, akkor el tu­dom képzelni, Balogh bácsinak és Kovács néninek hogyan vá­laszolnak. Minél nagyobb égy hivatalnak a jelentősége az ott dolgozók szemében, annál ki­sebb a hatékonysága. Murphy törvénye itt is érvényes. • Mit gondol a mostani szegedi színházról? - Szegeden mindig egészen furcsa viszony volt a „torony" és a színház között, mert a vá­ros vezetői soha nem érezték magukénak, mindig nyűg volt a nyakukon. Ezt akkor éreztem igazán, amikor opera-igazgató voltam. Mindig büszkék voltak arra, hogy Szeged hány embert adott a magyar szellemi élet­nek, csak azzal nem lehetett büszkélkedni, hogy ezek az emberek milyen körülmények között távoztak innen. Meg kellene egyszer alaposan vizs­gálni, hogy mi ennek az oka. Az a véleményem, hogy a pá­lyázatosdi a színház esetében járhatatlan út. A közelmúlt eredményei is ezt mutatják. Ha lejár a megbízatása a jelenlegi színházi vezetésnek, akkor óva intem az önkormányzatot, hogy pályázattal döntsön a színház sorsáról. Pályázni az első vonalból, a valóban hoz­záértők nem fognak. Őket megkeresik, és őket pályázzák meg a színházak és az önkor­mányzatok. Annak idején kö­nyörögtem a mostani városi vezetésnek, hogy hívják ide Szinetár Miklóst, Békés And­rást vagy Vámos Lászlót, akik épp akkor színház nélkül vol­tak, és meglátják, jó színház lesz Szegeden. Ezt a lehetősé­get elszalasztották. Az elmúlt hetekben az Oedipus Rex be­mutatója előtt megint szinte bent éltem a színházban, be­szélgettem a prózistákkal is. Mindenki azt mondta: „Jóska, a legnagyobb baj az, hogy nincs gazdánk." Az énekes egy karmesterhez, a színész pedig mindig egy rendezőhöz szer­ződik, s nem egy színházhoz. • Maradt-e még olyan sze­rep, amit szívesen eléne­kelne? - Nem, mert nemhogy azo­kat elénekeltem, ami nekem való, hanem már azokat is, ami nem való. Annak idején, ami­kor 31 évvel ezelőtt elkezdem a pályát, két vágyam volt: Bach János passiójának Jézusát és Mozart Varázsfuvolájában Sarastrót elénekelni. Mindkettő megadatott már az első két év­ben, az összes többi, amit elé­nekelhettem, az mind Isten ajándéka volt. Hollósi Zsolt Papp György tusrajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom