Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-02 / 77. szám

SZOMBAT, 1994. APR. 2. i \ ÜNNEP 7 Centrifugagépbe tettük magunkat Nemeskürty István a magyar szellemi élet állapotáról • A választások előtt lépten-nyomon tapasztalni a magyar szellemi élet végletes megosztottságát. Művészek, írók kerültek egyik vagy másik oldalra, a politika beszállt a kultúrába. Ön szerint mi lehet ennek a következménye? - Hogy mi lesz a következménye, arra akkor tudnék helyesen válaszolni, ha tudnám, a jelenségnek mi az oka. Azonban nem tudom. Úgy fogalmazott, hogy a politika beszállt a kultúrába. Egyetértek és sajnálom, hogy ez nem fordítva történt. Evek óta töprengek ezen a jelenségen. Én magam is megfigyelem, hogy olyan emberek, művészek, tudósok, akikkel régebben magától érthetődő természetességgel társalogtam, s akikről a mai napig nem tudom, hogy MSZMP-tagok voltak-e vagy sem, most szinte mereven elszigetelődnek. Ismétlem, nem tudom, mi az oka, csupán két végletet mondanék. Az egyik véglet cinikus magyarázatnak tűnik: bizonyos művészeket véleménynyilvánításaikért jól megfizetnek. Kenyérkereset. Végül is ez mindig volt. Az úgynevezett fordulat évei körül 48-49-50ben a megfelelő hírverésre hajlandó írókat, művészeket sokkal jobban megfizették. A másik véglet: mivel a magyar kultúra a török hódoltság óta történelmi okok miatt mindig létérdekből nemzetileg illetve politikailag elkötelezett, ezért egy magyar művész Európa és a nagyvilág más művészeihez képest inkább érzi hivatásának a közvetlen mindennapi politikai állásfoglalást. Ez szinte kötelező. Vagyis írók, művészek túlzott jelentőséget tulajdonítva önmaguknak a maguk módján úgy politizálnak, ahogyan most tapasztaljuk. Odáig még nem jutottak - jutottunk - hogy észrevették észrevettük - volna: ez veszélyes és nem azonos a politikával. Természetesen e két véglet között van számtalan árnyalat. • Míg a politikai közélet csillapodhat a választások után, ugyanez egyáltalán nem biztos, hogy a szellemi életben is megtörténik. Végül is a kultúrában nem lesznek választások... - A kérdés az, hogyan lehetne ezt az állapotot megszüntetni. Figyelve ezt az élethalál harcnak látszó választási küzdelmet, attól tartok, nem fog megszűnni. Ősszel pár napot töltöttem Svájcban és a teljesen normális hétköznapi élet során a szálloda tulajdonosa, akivel megbeszélnivalóm volt, egyszer csak azt mondta: egy pillanat, öt perc múlva visszajövök, de most elmegyek szavazni a kantonális választásokon. Egyáltalán semmi izgatottság nem látszott sem a városon sem rajta. Másnap kíváncsian megnéztem az eredményt és bizony elég határozott különbségek jelentkeztek az emberek véleményében, miközben az egymás közti érintkezésüket ez nem zavarta. Ide kellene valahogy eljutnunk. Visszatérve a magyar helyzethez, tartok tőle, hogy csak élesedni fog. Sajnos bármely csoportosulásra szavaz is majd a magyar társadalom, tartok tőle, hogy a győztesek győzelmi mámorba esnek. És talán még ártani is hajlandóak lesznek másoknak. A nem győztesek egy része, amfg lehet, dacból még hangosabb lesz, a másik része pedig belső emigrációba vonul, ami életveszélyes a magyar kultúrára nézve, hiszen ez ment évtizedeken át. • Ön szerint létezik-e egy magától érthetődő minimum, amiben hallgatólagosan meg lehetne egyezni, és mondjuk nemzeti szellemi érdeknek lehetne hívni? S ha ez létezik, akkor miért nincs szószóló vezéregyénisége ? - A végén kezdeném, a vezéregyéniséggel. Napjaink történelmileg legnagyobb magyar tragédiája, hogy nincsenek államférfiaink. Nem termelt ki a magyar társadalom országos vezéregyéniségeket, tárgytalanság amit mondok, de ez mindannyiunk „bűne". Bármit beszélnek is innen vagy onnan például Antall József miniszterelnökről, őt jelentős tömegek azért gyászolták meg, mert államférfit sejtettek benne, függetlenül politikai hovatartozásától. A halál megakadályozta abban, hogy igazán államférfivá váljon. Ami a minimális megegyezést illeti: van közös nevező. Én csak azt nem értem, hogy ebben a sajátságos, elszigetelt nyelvet beszélő és a nyelv által termelt kultúrát képviselő magyar társadalomban - ami tehát már közös nevező -, miért vannak ma olyan hangok, amelyek a nemzeti szó puszta kiejtését ellenséges megnyilvánulásnak tekintik. Ez annál ijesztőbb, mert nem volt mindig (gy. Mondok egy példát. Bár 87ben visszavonultam a filmszakmától s azóta nyugdíjas vagyok - zárójelben jegyzem meg, hogy a televízió elnöki tisztét is nyugdíjasként láttam el -, a magyar filmszakma mint stúdióvezetőt megtisztelt egy életműdíjjal. Ezzel kapcsolatban tiszteletadásként levetítettek egy filmet, amely 87-ben tudtom nélkül készült. Munkatársaim, rendezőim nyilatkoztak rólam. A következőket említem: Jancsó Mikós, aki ma az SZDSZ szélsőséges híve, Csurka István, aki ugye MDFalelnök, majd MIÉP-társelnök, Mészáros Márta, aki nemzetközileg elismert, családi múltjánál fogva baloldali, de középen álló művész. Kell folytatnom? Valaki azt kérdezte tőlem a díjátadás napján: hogy tudtad te akkor ezeket az embereket magad köré gyűjteni? Hogy tudtak ezek egymással szót érteni abban, hogy mindannyian egyetértenek veled? Ezt a példát nem azért hoztam fel, hogy lám én ilyen egyéniség volnék, hanem mert az emberekben megvolt a hajlam. Bukfencet vethettem volna, ha bennük nincs ez a hajlam meg. De megvolt: a közös munkára való egyetértés hajlama. Megint filmgyári példát hozhatok, hiszen 27 évig ott dolgoztam: a szakmát érintő alapvető kérdésekben egymást amúgy kifejezetten utáló rendezők fogtak össze feltétel nélkül. Ha a szakma közös érdekéről volt szó, Keleti Márton, a párt által megbecsült népszerű szórakoztató rendező és Jancsó Miklós, a művész a szakma kérdéseiben frontot tudott alkotni az úgynevezett hatalommal szemben. Ez ma nincs. • Lehet-e már történelmi folyamatnak tekinteni a megosztottságot? - Nagyon fontos történelmi példa a következő: 1526 és 1552 között megszűnt a magyar állam. Nem meggyengült. Megszűnt. Nem volt központi igazgatás, központi adózás, központi igazságszolgáltatás. Ebből következőleg fokozatosan meg kellett volna szűnnie a nemzeti öntudatnak és a nemzeti kultúra egységének is. Csakhogy nemhogy nem szűnt meg, sőt, összekovácsolódott. Mátyás királynak, bár kísérletet tett rá, nem sikerült Magyarországon a könyvnyomtatást elterjeszteni. Tudósok keresik az okait: pénz, papír, ipar, vásárlóerő hiánya, stb. De a legszörnyűbb török vészidőkben kis falvak is szereztek be nyomdát, ahol magyar könyveket nyomtattak. Ma a térképen meg sem találjuk ezeket a falucskákat. A török hódoltság alatt falvak „pályázat" útján kerestek tanítót és lelkészt, s több jelentkező közül azt választották, aki külföldön végzett. Szeretnék én ma látni egy mai magyar falut, ahol egy tanító, egy általános iskolai tanár külföldi egyetemet végzett. Óriási felelősségérzet volt ez a nemzet iránt, hiszen a magyar nemzet végzetes időben vált egységesebbé. És ilyen volt 1848 is. • Történelmi esélyekről szólva, ön szerint miért nem lett ilyen 1990 is? - Az én legnagyobb csalódásom és fájdalmam, hogy azt vártam, ez a helyzet helyreáll 1990-ben. Nem történt meg, sőt egy centrifúgagépbe kerültünk, illetve tettük bele magunkat. Nem szoktam erről beszélni, mert utálom a panaszkodást, de én akkor többszörösen számkivetett voltam. Származásomat tekintve is, felfogásomat tekintve is, lévén írói pályám egy katolikus folyóiratban, a Vigíliában indult. De megértettem, hogy a marxizmus akkori értelmezésű eszméit őszinte lelkesedéssel elvállaló frók és művészek komolyan gondolják a dolgot, nemcsak a saját érvényesülésük, hanem a haza érdekében is. Ezt a fajta megértést a mai viszonyok közt nem tapasztalom. Itt most cinizmus van. • Sokat beszélnek a nemzetpropagandáról, az ország külföldi megítélésének kérdéséről. Ön szerint hogyan befolyásolja ez a Magyarországról kialakult képet? - Persze, hogy a megosztottság kárt okoz. De én inkább azt veszem észre, hogy az úgynevezett nagyvilág fütyül ránk. Teljesen érdektelenek vagyunk, akármit mondunk. Arról, hogy nálunk antiszemitizmus lenne, meg nacionalizmus lenne, időnként csak azért és akkor írnak a lapok, mert van öt sor hely a hetvennegyedik oldalon. Ennek egyik oka természetesen a nyelvi és történelmi elszigeteltség, másik pedig, hogy valóban, mi semmi kísérletet nem tettünk soha arra, hogy önmagunkat a világgal megismertessük, ellentétben bizonyos szomszédainkkal. Én a magam részéről ezért törekedtem rendkívül konokul és hála istennek sikeresen a magyar film nemzetközi elismertetésére, mert a film független a nyelvi elszigeteltségtől. • Mint keresztény elkötelezettségű ember, hogyan ítéli meg, a mai Magyarországon van-e történelmi szerepük az egyházaknak? - Nem az egyházaknak van történelmi szerepük, hanem a kereszténységnek. Ez mély meggyőződésem. Ijesztő, hogy politikusok milyen felelőtlenül játszanak ezzel a fogalommal. A magyar állam a keresztény hitnek köszönheti a honfoglalás utáni fennmaradását. Egyetlen más sztyeppéról jött nép nem maradt meg, még a hunok sem. Itt katonai erő nem bizonyult elégnek, ide egy tartós ideológia kellett. Véleményem szerint abban a pillanatban, amikor a magyar nemzet elhagyja keresztényelvűségét, elveszett. • Mit ért a magyar nemzet keresztényelvűsége alatt? - A kereszténység elsőként mondta ki, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Hogy bizonyos erkölcsi szabályok mindenkire érvényesek. Hogy a szeretettel többet lehet elérni, mint a gyűlölettel. Hogy a bűnök megbánhatok, és a megbánt bűnök megbocsáthatók. Középkori királyi okleveleinkben gyakran találkozunk azzal a fordulattal, hogy én, XY király bánom, hogy ezt és ezt tettem, s most jóvá akarom tenni. Lehet, hogy egy mai materialista kacag azon amit mondok, de akkor is tény, hogy ha 1315-ben egy nyomorult jobbágy a király lába elé vetette magát és azt mondta: Uram, irgalmazz, mert egykor te is Isten ítélőszéke elé kerülsz, s Ő majd meg fog téged büntetni, akkor a király és fejedelem magába szállt, mert ő is ugyanezt hitte. Közös volt a hit. illetve az erkölcs. A hajdan török hódoltságú területek közül Magyarország szinte az egyetlen ország, ahol egy falu sem tért át a mohamedán hitre. Minket a kereszténység tartott meg magyarnak, s hogy ez mennyire nem kirekesztő vallás, sőt államideológia, az a nevezetes tény mutatja, hogy amikor Spanyolországban zsidóüldözések kezdődtek, az erdélyi fejedelem a nagyon messzi Spanyolországból befogadta a zsidókat. Aminek, mint tudjuk, olyan erős hatása volt, hogy néhány székely falu fel is vette a zsidó hitet. Az a véleményem, hogy amikor egy magyar kormány hivatalos ideológiájává teszi a kereszténység egyértelmű elutasítását, akkor az halálra ítéli a saját társadalmát. A keresztényelvűség igénye ráadásul nem is függ össze más szociális igényekkel, jó lenne, ha ezt azok a politikusok is megértenék, akik nem keresztények vagy nem istenhívők. Panek Jénai Podmaniczky Szilárd Húsvéti cetlik - Képzeld, már a múlt héten bejelentette a lányomnak G.-ék jött. Állítólag azért, mert apám megunta, és eltiltotta a háztól. legkisebb fia, hogy elő legyenek ám készítve a tojások, mert jön hozzánk locsolni. - Fantasztikus egy gyerek. Mintha az apját hallanám. Fis mondd, hogy néz ki a legkisebb G. ? - Csak egyszer láttam, de annyit mondhatok: rém aranyos! A minap megint éreztem annak a borzalmas kölninek az illatát, és arra gondoltam, hogy ez az ember már csak így marad meg az emlékezetemben, mint egy borzalmas illat, ami lassan azért mégiscsak elszáll. Hogy mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk, erre egy kisfiú adta meg nekem tavaly a választ: - Természetesen a nyúl. Egy férfi meséli: Annak idején, mikor még egészen kicsi voltam, olyan hat vagy hét éves, akkor kezdett hozzánk járni egy ember, persze csak húsvétkor, locsolkodni. Járt vagy három évig. Nem csak azért jegyeztem meg ennyire, mert a mai napig nem tudom, hogy ki volt, hanem azért is, mert nem csak anyámat, de engem is mindig megöntözött, hogy nőjek nagyra, meg ilyeneket mondott. Iszonyú büdös kölnié volt, a virágok levelei lekókadtak az „illatától". A negyedik évben már nem Azt meg egy lány mesélte még évekkel ezelőtt, hogy ő azért szereti a húsvétot, mert ilyenkor frusztrálhatja legkönnyebben a nagyszájú fiúkat meg férfiakat. Képzeld csak el, mondta, hogy milyen „pofát vágnak" a nagylegények, mikor ledarálják a négysoros verseiket, és felteszik nekem azt az egyszerű kérdést, hogy szabad-e locsolkodni, mire én azt válaszolom, hogy: nem. Ismertem egy krapekot, akinek az volt a mániája, hogy zsebébe patronokat rakott, és egy literes szódásszifonnal járta be az ismerős lányok és asszonyok körét. Egyszer aztán eltalálta a konnektort. Fotó: Schmidt Andrea Nemeskürty István író, filmtörténész, majd harminc évet dolgozott a magyar filmszakmában, filmtörténetet tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, közben nagy visszhangot keltő történeti munkák sorozatát jelentette meg. Ma nyugdíjasként látja el a Magyar Ösztöndíjbizottság elnöki tisztét, nyugdíjasként volt rövid időre a televízió elnöke is. Az elmúlt hét végén Szegeden nyitotta meg az Aba-Novák Vilmos műveiből készült kiállítást, a magyar szellemi élet állapotáról szóló beszélgetésünk mégsem e kiállítás kapcsán készült.