Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám

MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE '94 KÜLÖNSZÁM 9 Ordögh Csilla Listán Megtisztelő fölkérésnek illik eleget tenni, így hát próbálkozom a számomra szokatlannal: írásba fogni az eddig élőszóban mondhatót. Terveztem pedig - hisz megbízásom volt rá a FŐNÖKÖKTŐL - hogy majd 15-én, hajnalban, sokadmagammal - a Reggeli Csúcs valamennyi külső és l>első munkatársa ötleteiből - szerkeszthetek „exkluzív" két órát, iinneplőset, a Petőfi Rádióban. Műsorvezető kollégám - huszonéves, egyetemista, hol fanyar, hol ábrándozó, akárcsak kortársai szóval a leendő lelke a műsornak arról beszélt, hogy végre megcsinálná dédelgetett tervét, egy Szeptember végén-összeállítást legjobb színészeinkkel. Mondtam: remek lesz, csak hiányzik majd Bereményi-Cseh Tamás parafrázis-dala, a Szeptember elején hiszen ők, ugye, megvonták magukat ettől a Rádiótól. Velük még csak-csak alkudoztam volna, hiszen akadt rá példa, hogy nekünk, miattunk, a kedvünkért... ám közben megtudhattam: lista és tiltás érkezett a FŐZENEFŐFELÜGYELŐ-től, miszerint a „tiltakozók" - általa - immár tiltottak is. Viszont: érdekes volna, s némiképp rendhagyó, ha körbejárnánk a nemzetiségi középiskolákat, nekik mit mond ez a nemzetünknek jeles nap. Hogy élik meg, milyen érzésekkel, történelmi tanulságokkal, netán családi legendákkal. Jó lesz? - kérdeztem a többieket. Hát persze - válaszolták különben is szeretünk kimozdulni - a sablonokból is, a fővárosból is. Már-már összeállt a műsor, amikor hála egy véletlenül arra járó technikus barátunknak megtudhattuk, hogy sem őt nem osztották be arra a hajnalra - mint odáig minden kedden -, sem stúdiófoglalás nem mutatkozik az élőadáshoz... Épp csak bennünket felejtettek el értesíteni arról, hogy - számunkra - március 15-e ezúttal elmarad. Ennek éppen két hete. Igaz, azóta megtudhattam: nyomdai átfutás ide, vagy oda, addigra már körvonalazódott az a lista, amelyre - bár érdemtelenül - magam is fölkerültem. És, mint írtam volt, ezt az adást - a társak jóváhagyásával - én szerkesztettem volna. Lantos Gabriella Úristen, kik ezek? Én nemigen tudok sími. Nyilvánosan pedig végképp nem. Ha igazán baj van, valami nagy erő száll meg, nem tudom honnan. Csak azután, mikor már mindenki túlvan mindenen, egy vacak apróság miatt, mint egy hisztis tyúk, kezdek el ordítani. Amikor a gyászhuszár megfogta a nagyi urnáját, és tényleg olyan szánalmas volt, hogy mi lesz egy emberből; akkor is csak üresen bámultam. Csak néhány nap múlva, amikor már a harmadik tányért ejtettem be a mosogatóba, kezdtem el bőgni. Azon, hogy milyen ügyefogyott is vagyok én, de persze miatta. Nem sírtam, amikor péntek reggel a folyosón a falfehér Tarnói csak annyit mondott: te is rajta vagy a listán! Naná, hogy nem sírtam, akkor még kevésbé. Ott álltak a zokogó nők a második emeleten, körben, én meg szánakozva néztem őket, miért kell ilyen gyengének lenni. Az persze furcsa volt, amikor a férfiak is félrenéztek, és akadt aki nem is fordult el, mikor a szeméhez emelte a kézfejét. Inkább arrébb mentem hát, ne kelljen belelátni magántitkokba, ne forduljunk el másnap zavartan egymástól. Akkor meg már végképp nem tudtam sírni, mikor az az ember, az aranyozott kupolák alatt közölte, hogy egyenes folytatása vagyok azoknak az ávósoknak meg kommunistáknak, akik lesöpörték a nagyapám padlását, a másikat meg elvitték internálótáborba. Ez röhej - gondoltam. Akkor'pedig tényleg felröhögtem, amikor azt is mondta a III/3-as, hogy ő tudja, hány III/3-as van köztünk, és hogy milliókat keresünk, míg ő milliókat lop. Amikor pedig egy Boross Péter nevű ember azt mondta, hogy a folyosón rohangászunk és káromkodunk, olyat találtam mondani, hogy az ilyen túlvezérelt, hektikus nők - mint én is - tényleg menjenek a fenébe. Aztán amint egy Kulin Ferenc nevű, akit az egyetlen olyan lap éléről rúgtak ki, amelyet egyetemistaként egyáltalán - hajlandó voltam kézbe venni, arról beszélt, hogy bezzeg őérte a szakma krémje nem állt ki, kiabálni kezdtem. Hogy most aztán revansot veszel öreg, a rohadt életbe! (Persze nem ezt mondtam, hanem sokkal rondábbat, direkt.) Sok minden történt még. Csütörtök reggel Győrffy Miklós mellett álltam, amikor azt mondta: lehet, hogy rosszul leszek. Ez akkor volt, mikor még nem volt hangosítás a téren. Mert a Magyar Rádió nem adott áramot. Nekünk. Mindegy, utána lett valahogy. Miklós később fenn állt a színpadon, és hallottam a hangján, hogyan lovalja bele magát. Féltem, és eszembe jutott, hogy ezek frakcióstul, alelnököstül, kormányostul még valamelyik egyetemen, egy főosztály élén, vagy valamelyik vezérigazgatói székben ültek, és azt rebegték bólogatva a telefonba, hogy persze, Kovács elvtárs. Miklósnak pedig már akkor is volt hitele. Ahogy ez eszembe jutott, már egyáltalán nem volt kedvem káromkodni. Még sokan beszéltek aznap. Végül felment a színpadra az egész kirúgott Stúdió11, és játszani kezdte az II Silenziót. Akkor aztán szép lassan, mint egy szentimentális öregasszony, aki végigéli a saját temetését, elkezdtem sírni. Még akkor is sírtam, amikor egy idegen nő azt mondta, hogy na ne sírjon Gabika, ezeknek már úgyis végük. Aztán tényleg mindennek vége lett. Szétszéledtünk. Délután mondták, hogy Miklós rosszul lett. Két ember vezette le a színpadról, leültették egy székre, és csak nézett maga elé. Úristen, hát hogy jönnek ezek mindehhez! Úristen, kik ezek? Gróf Róza Az van, ami volt Valamikor, még a '80-as évek elején, bizonyos szakmai-politikai történések okán fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogyan lehet ezt a szakmát becsületesen, tiszta lelkiismerettel csinálni. Az egyik válasz magától értetődő volt - sehogy. A másik választ a napi munka adta meg - csakis egyfajta etikus tartás, csakis a mindenkori hatalommal szembeni erkölcsi nekifeszülés hozhat olyan eredményt, amely a lelkiismeretem számára elfogadható. Ezt a választ magamévá téve nem volt nehéz döntéseket hozni. Tettem a dolgom, eszerint. Igaz, szerencsém volt. Munkatársaim többsége elfogadta ezt a szerkesztői elvet, s egzisztenciális hátterem is megengedte ezt a magatartást. Később, a puha diktatúra évei alatt az ilyesfajta vállalás már nem is volt olyan kockázatos. Egyre többet mertünk és egyre többet hittünk magunkról s a szakma jövőjéről. 1990 óta - deklaráltan - szabad a sajtó. Jogunk van lapot alapítani, kiadni, azt írni, amihez kedvünk van. Csak a véleménynyilvánítást, az igazszólást büntetik néha. Nem is tudom pontosan, mikor észleltem ennek első jeleit. Talán a médiatörvény kudarcának első mozzanatainál, talán a Surányi-ügynél, talán a Rádiónál történt első elbocsátásokkor? Viszonylag gyorsan megértettem: az van, ami volt, árnyalatnyi különbséggel. írni lehet, sőt megjelenhet bármi - gond csak akkor van, ha igazat szólsz. Nos, akkor mit lehet tenni? Azt, amit eddig. írni, szerkeszteni - erősebbnek lenni náluk, bízni magunkban és az emberek józan ítélőképességében. Úgy mondja a kormány, a magyar újságírótársadalom sokat tett a rendszerváltásért. Honorálta is ezt néhányunknak. Később már csak tűrte néhányunkat. Most pedig eltiltott ezek közül is néhányat. A független véleménynyilvánítás, a szólásjog ismét csorbát szenvedett. Nem tudom, az elkövetkező négy évben lesz-e esélyünk megtorlások nélkül igazat szólni, szabad lesz-e valóban a sajtó. A sajtószabadság számomra persze azt is jelenti: hitelesség, gyorsaság, pontosság, pártatlanság, a személyiségjogok tisztelete. Kár, hogy ezt kevesen valljuk! Szilasi László A szomorúságról „Mert olyan csak a mesében van, hogy á jó győz, a rossz meg elnyeri méltó büntetését: a valóságban az erős jól lekaratézza a gyöngébbet, az igazság meg elmehet a halál faszára, zsokénak" - mondta kiképzőtisztem az első nap estéjén. Ez az egész ügy le van szarva, persze. A felismerhetetlenségig — ahogy a költő mondja. A rádiós barátomat viszont tényleg lemondatták. Ez legalább tény. S mint ilyen, segít eligazodni. Ha eddig esetleg nem sikerült volna. Van nekem egy kedves, jó ismerősöm. Végigtanulta, tanította fél Itáliát. Tíz év. Jártam nála odakint. Ittunk a kertben. Művész. Grappát is. Una grappa, grappetta. Hazajött, jókor. Gyönyörű családja van. (És a bora sem rossz.) Utálta - mert ismerte, nálam jobban - a kapitalizmust. „Fel fognak zabálni, mindenestül. Ezeknek rabszolgák kellenek. Az se sok." Nem volt balos. Pontosabban: utálta a komcsikat. Hívő katolikus. MDF-szavazó lett. Csendes MDF-szavazó. Hallgattuk a klasszikusokat. Vitatkoztunk. Két éve nem beszéltünk egymással. (Nem emiatt.) Összefutottunk egy esküvői vacsorán. (Ő azt hitte, mert komprimittálva érezném magamat miatta, azért.) Csalódott. Más napilapokat olvastunk, mást hallgattunk, néztünk. Radikalizálódott. Most Csurkára szavazna. Zsidókommunistaliberálisok. Köztörvényesek. Ki kellett őket rakni. Már hamarabb. Még inkább. Újra két oldal van. Csak kettő. Attól fél, kirúgják majd. S nem fogom tudni megvédeni. „Ha ti győztök." Erre vagyunk szocializálva. Erre nevelnek. Olvasd el ezt, nézd meg azt. Te meg azt és azt. Illetve - azt már nem lehet. Naiv vagy. Tájékozatlan. Járunk még egyet az éjszakában. Szomorú vagyok. A pártatlan, objektív tájékoztatás ismeretelmélétileg túlhaladott vágy. Teljesíthetetlen követelmény; ábránd és rendszer. Az igazság. Nem hiszem, hogy arra itt bárki is képes. A mieink se. De az erőszakmentes, szakszerű sokféleségben felderenghetne talán néha annak az innen elérhetetlen helynek a halovány térképvázlata is. S gonosz, ki ennek ellene tesz. Kedves, jó ismerősöm azt mondja végül, lehet, hogy ő téved. Én is azt mondom. Telefonszámokat cserélünk. A meghívás fennáll. Meddig? Szépen játszott azon az estén. Ajándékként, hosszú könyörgésre. Nem akarok szomorú lenni. Darvast László Ne menj vissza az árnyékszékre! Ha jól tudom, énnekem a pelenka után a Népszabadság következett. A lapot nagyapám szeletelte téglalap alakúra, s az adagot olykor velem küldte ki az udvari árnyékszékre, ahol langyos tavaszi naplementekor, ha netán körülményesebb vagy szigorúbb volt a perisztaltikus cselekmény, oda lehetett nyúlni a papírstőc legfelső lapjához, bele lehetett olvasni ebbe és abba, válogatni lehetett az újságszeletnyi félhír, jegyzettöredék, riportdarab, pártkommünikészelet között, minekutána a vidéki gyerekember észre sem vette, de lassacskán újságolvasó lett. Habár cirka fél ország olvasott akkoriban ilyeténképpen újságot, és speciel a Népszabadságot mindig az utolsó oldalon kezdte. Énnekem ez volt a sajtóval való első találkozásom. Aztán a sajtó, képletesen szólva, kijött az árnyékszékről, pillogott kicsinykét a nagy fénytől, számba vette a fodrozó talajvizet, a felásatlan kertet, megportrézta a mélán kapirgáló tyúkokat, vagy a szomszédot, aki rendre átdobálta a tarackot a mi oldalunkra, és a sajtó ezt mind lelkesebben tette, kutatni kezdte és megírta a kert történetét, beleszólt, csipkelődött, dühöngött, értetlenkedett, pimaszkodott, élcelődött, ironizált, szeretett, félt, aggódott, reménykedett, hülyeségeket beszélt, okosakat beszélt, egyszerűen volt. Sokszínű lett, kiszámíthatatlan lett, érdekes lett. Jó lett, fontos lett, respektje lett. Mármost az, hogy a sajtó kijött az árnyékszékről, nemcsak a sajtónak volt jó, de a polgár se járt vele rosszul, egyszerűen egészségesebb viszonyba került a papírnemek különb és különb fajtáival. Tudvalevő lett, hova milyen papírka való. Vagyis tán az lenne most, 94 márciusában a sajtószabadság dolga, hogy a sajtót nem szabadna visszaküldeni az árnyékszékre. Vagyis nem szabadna engedni ezt. Mert a Sajtó szabadságának nincsen konkrét célja, azt csak a politikus gondolja lelkes és odaadó cinizmussal. A sajtószabadság éppúgy kiterjedés és állapot, mint ahogy a szabadság maga, miközben azt is tudjuk jól, hogy a szabadságot sem adják ingyen, következésképpen éppúgy tanulni kell, mint akármely foglalkozást, szakmát, hiszen a szabadság minden emberi szakmák legfőbbike. Körülbelül, röviden és gyorsan erről van szó. Vagyis a sajtó nem fog a budiba visszamenni.