Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-07 / 55. szám

6 RIPORT DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1994. MÁRC. 7. Tíz éve száradó töltések között... (Fotó: Enyedi Zoltán) Ha egyszer „rendesebb" vizet kapnak... Tovább romlott az árvízvédelmi művek állapota • Különös hangulata volt az árvízvédelmi, folyószabályozási, belvízvédelmi és vízhasznosítási művek, védelmi anyagok és eszközök, valamint a védekező személyzet tavaly év végi felülvizsgálatsorozatának. Az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóságon hallottuk ezt a megállapítást, s persze kíváncsiak voltunk a „miért"-re. Kérdésünkre Andó Mihály főtanácsostól, a vfzkárelhárítási osztály vezetőjétől és Benke György tanácsostól kaptunk feleletet. - A látottak az állandó résztvevőkön kívül a meghívottak (önkormányzati képviselők, polgármesterek) gondolatait is megmozgatták. Mindnyájan tapasztalhatták, hogy a vízügyi szolgálat anyagi helyzete az elmúlt évben tovább romlott. Egyre nagyobb nehézségeket okoz a védntűvek fenntartása, egyre kevesebb a pénz, egyre nehezebb a védekező létszám kiállítása. • Az Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság négy megyét érintő, 8455 négyzetkilométeres működési területének egy negyede árvíz által veszélyeztett mélyártéri terület (31 településsel!), amelyet 322 kilométer árvízvédelmi fővédvonal véd. - S ebből a 322 kilométerből 305 földmű, és a mai napig csak 270 kilométer az előírt méretű. A Maros jobb-parti töltéserősítésének elkészülte után is lesz tehát teendő az ávtzvédelmi biztonság érdekében. Pénzre viszont pillanatnyilag nem sok kilátás van. • Pedig aki belegondol abba, hogy egy földmű mindig rejtegethet valami titkot... - ...az nem csodálkozik el azon, hogy minden árvíz során újabb és újabb árvfzi jelenségek tűnhetnek fel, a töltések öregedése, az altalajviszonyok • Hatodik hónapja, hogy túl vagyunk a furcsa évfordulón. Szinte nem is vettük észre. Pedig tíz és fél esztendeje nagy port kavart Hajdú János vitairata. Sokan találgattuk, vajon miért szállt szembe Csoóri Sándorral. A tizedik évforduló alkalmat teremtett volna, hogy levonjuk a tanulságot. A nyolcvanas években lehetséges értelmiségi magatartásokról, az alkotó ember és a hatalom viszonyáról, a nyilvánosság és a cenzúra vadházasságáról, a többség és a kisebbség kapcsolatáról, a magyarságérzés és az Európa-tudat összefüggéseiről. Nem azt kutatom, hogy néhány hónapja miért nem éltünk a kínálkozó lehetőséggel. Az érdekel, hogy némi fáziskéséssel miért csak most, 1994 februárjában-márciusában robbant ki a botrány. Könnyű a válasz: a választási kampány kapóra jött, hogy képviselőjelöltként lép föl A Hét egykori főszerkesztője, a régóta nem látott, de országszerte jól ismert Hajdú János. Személyisége alkalmas a megosztásra, senki sent marad közömbös iránta. Ellentmondásos egyéniség ugyanis. Kétféle megítélésével találkoztam. A köznapi tudat szférájában túlnyomórészt kedvezően vélekednek róla. Az egyszerű embereknek imponál, hogy a sok fafejű között vasárnaponként feltűnt egy magas, jóvágású férfiú. Nem ült, és nem olvasott a súgógépről, hanem állt, és valószínűleg szabadon beszélt. Duplasoros, fémgombos, kék vagy fekete zakóban, többnyire csíkos ingben és csokornyakkendőben. Ráadásul meghajolt a nézők előtt, mintegy megadva a tiszteletet nekik. Új változása nemcsak a már ismert veszélyes helyeken (például: 153 ősmederkeresztezésnél, vagy a 35, terepszint alatti, mélyvezetésű csőnél, vagy a visszatérően fakadóvizes, buzgáros szakaszokon) okozhat kellemetlen meglepetéseket, hanem bárhol a védtöltésben. Be kell ismernünk, a vízügyi szakemberek közül is sokakat meglepett az a megdöbbentő látvány, ahogy az évek óta tartó aszály hatására veszélyesen nagy mértékben megrepedeztek a gátak. Néhol egymásfél méteres mélységű, 5-10 centiméter széles repedéseket, 60-70 centiméteres kiüregelődéseket találtak. A töltések most már valójában tíz éve „száradnak". hangot ütött meg; lehetett sejteni, hogy a nyugat-európai tévékben valahogy így csinálják. Tetszett. Az értelmiségiek kevésbé ültek föl a külsőségeknek, a népi eszmekör híveiben például kifejezetten kedvezőtlen benyomás alakult ki Hajdú Jánosról. Lehet, hogy jó tévés; lehet, hogy meg akarja reformálni a fennálló - 1983-ban még nem is annyira bizonytalan - rendszert; lehet, hogy eligazodik a Nyugat-Európában meghonosodott szokások között. Mindazonáltal elárulta határon túli magyar véreinket, már-már a börtönbe segítette Duray Miklóst, a szlovákiai magyarság markáns képviselőjét, és ami legalább ennyire felháborító: oldalba támadta a hazai szellemi élet egyik kiemelkedő képviselőjét, Csoóri Sándort. (A korabeli vélekedéseket idézem.) Most már „csak" az a kérdés, hogy ha valakinek kezd elhalványulni hajdani jó híre hiszen Hajdú János 1987 óta nem dolgozik a televízióban -, sőt literátus körökben változatlanul rossz a híre, vajon érdemes-e fölléptetni képviselőjelöltként? Erre a kérdésre is könnyű válaszolni: nem érdemes. Meglepő következtetésre juthatunk azonban, ha egy pillanatig eljátszunk a gondolattal, hogy a politikát tudatosan is lehet csinálni. Mert mi van akkor, ha valaki abból indul ki, hogy a szocialisták választási kampányát beárnyékolja Horn Gyula pártelnök 1957-es előélete? Nyilvánvaló, hogy a kormánypárti erők pufajkázni fognak, szakadatlanul. Ám ha Hajdú János is pályázik a Parlamentbe, felhorkan az MDF. • Ha egyszer egy „rendesebb" vizet kapnak, nagyon oda kell figyelniük! - Ráadásul a védtöltések mentén kialakított hírközlő rendszer korszerűtlen, a véderdők pusztulnak, a töltésgyepek kopaszodnak, gyomosodnak, csak a lelkiismeretes gátőrök erejükön felüli igyekezetének köszönhető, hogy a felülvizsgáló bizottság a szemlén karbantartott, még megfelelő védképességű fővédvonalakkal találkozott. A másodrendű védtöltések többségére azonban már nem futotta az erőből, ezek állapota egyre romlik. A védelmi anyagok, eszközök eltekintve a már szinte használhatatlan védrőzseállománytól - még éppen alkalmas minőségűek. Talán nem irányítja az össztüzet az egykori tévékommentátorra, de megoszlik a támadási felület. Hajdú János tehermentesíti Hom Gyulát. Hátborzongató feltételezés? Nem szívesen állítanám, hogy a magyar politikai életben hemzsegnek a profik. A Szocialista Pártban akad ugyan néhány, mégis elképzelhető, hogy Hajdú János magától kopogtatott a Köztársaság téri székház ajtaján. Azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a csongrádi és kisteleki szervezet kezdeményezte a volt műsorvezető-főszerkesztő képviselőjelöltségét. Akár így történt, akár úgy, valakinek csak el kellett töprengenie a várható következményeken. Az eredmény? Láthatjuk, olvashatjuk. A Nap TV-ben, ahol egy, még mindig elegáns, de már ritkuló hajú, megereszkedett arcú és pocakosodé úriember • A védtöltést keresztező műtárgyak viszont jórészt elöregedtek, jónéhány száz év körüli is van közöttük. - Épp emiatt sorra jönnek elő a bajok: a zsiliptáblák nem jól zárnak, a csövek korrodeáltak, a seb (amelyet az idegen test puszta jelenléte is jelent) a töltés testében egyre veszélyesebb lesz. • A vízügyi szolgálat egészének átszervezése az AlsóTisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság gárdáját is alaposan lefogyasztotta. Milyen gondokat okoz ez? - A személyzet felkészültsége, hozzáállása kifogástalan, de ma már a belső munkatársak erejéből csak egy kezdődő másodfokú árvízvédekezés irászembesül a nézőkkel. A Hét ezt •követő adásában, ahol az iménti ülő-interjú (!) részleteit nyitó és őri szolgálatának kiállítására futná, tényleges védekezési munkához idegen segítséget kellene igénybe venni. (Ez részben korábban is így volt, de napjainkra ez a probléma már érezhetően súlyosabb.) Elsősorban a veszélyeztetett települések önkormányzataira számítunk. Nekik látniuk, érezniük, tudniuk kell, hogy a védművek állagának romlásával az érintett települések egyre nagyobb veszélynek vannak kitéve, tisztában kell lenniük saját helyzetükkel, s védekezésre alkalmas csapattal, körültekintően elkészített (nevekkel, felelősökkel, pontos feladatmeghatározással ellátott) közerő-kiállítási és mentési-kiürftési tervvel, a lakosság iránt pedig felelősségérzettel kell rendelkezniük. • Igaz, hogy az igazgatóság kezelésébe tartozó belvízvédelmi főművek (1685 kilométer csatorna és tartozékai) védképessége is tovább romlott? - Az éves fenntartási keret csak az üzemelési feladatokra és minimális iszapolási, illetve gaztalanftási munkára (a csatornák 20-30 százalékára) volt elég. A csatornák jelentős része 15-20, sőt, némelyik 30 éve nem volt kikotorva, az iszapréteg sok helyen 50-80 centiméter közötti. Félő, hogy - ha az állapotok tovább romlanak - nem tudják a betorkolló társulati, önkormányzati és üzemi művek által szállított vízmennyiségeket befogadni, ez viszont súlyos belvízkárokat eredményezhet. • A vízhasznosítási művek fejlesztésére sem jutott pénz tavaly? - A szolgáltatási díjaknak köszönhetően ugyan fenntartási munkák keretében 11,5 millió forintot költhettünk gaztalabejátszák és kommentáltatják például Duray Miklóssal -, talán mondanom sem kell, hogy nltásra és 6,2 milliót egyéb karbantartásra, a főművek vízszállító képessége, műszaki állapota mégis tovább romlott. Az elmúlt öntözési idényben a csatornák nem túl jó állapota ellenére - összesen 88 millió köbméter öntözővizet szolgáltatott az igazgatóság. A kapacitás kihasználtsága június-júliusban száz százalékos volt, az idényben a 30 ezer hektáros öntözőterület 60 százalékán (18 ezer hektáron) öntöztek, a halastavak 97 százalékára kértek vízpótlást. A jó szervezésnek köszönhetően az aszály ellenére vízkorlátozást nem kellett bevezetni. • A pánikkeltés szándéka nélkül is azt kell mondanunk, nem éppen bíztató a kép, amil felrajzoltak. - Valóban, védműveink felülvizsgálatának összegzéseként elmondható, hogy a belvízvédelmi művek (beleértve a társulati, önkormányzati és üzemi csatornákat és tartozékaikat is) mostani állapotukban csak korlátozottan alkalmasak funkciójuk betöltésére. Az árvízvédelmi művek elméletileg képesek ugyan védelmi feladataik ellátására, de a töltések öregedése, „kiszáradása", repedezettsége, az altalaj nem ismert kedvezőtlen változása egy védekezés esetén új - eddig esetleg nem tapasztalt problémákat, váratlan gondokat okozhat. • S ha egyszer tényleg kapnak a töltések valami „rendesebb vizet"? - A védekező létszám kiállítása, a tényleges védekezés csak a vízügyi igazgatóság és társigazgatóságai, a vízgazdálkodási társulatok és az önkoramányzatok minden eddiginél nagyobb, segítő összefogásával lehetne eredményes. P. K. korántsem dicsérő hangsúllyal. Az Országgyűlésben, ahol napirend előtt kér szót a vezető kormánypárt újdonsült frakcióvezetője, és a kommunisták visszatérésével riogatja a közvéleményt. A kormánypárti lapokban, ahol elrettentés gyanánt versengve közlik Hajdú János tíz és fél évvel ezelőtti szövegét. A Magyar Narancs című szabadszájú hetilapban, ahol két teljes újságoldalon faggatják Hajdú Jánost, keményen firtatva az ellentmondásokat, de lehetőséget adva a hosszadalmas érvelésnek is (itt már előnyösebbek a fényképek). Az utánközlő hetilapban, ahol a szerkesztő külön összeállításba gereblyézi a Hajdúbotrány visszhangját. A Reggeli Délvilágban, ahol szintén kifaggatják Hajdú Jánost, aki természetesen válaszol, hiszen jól tudja, hogy az egyik megyei lap fontos lehet a csongrádi voksok szempontjából. A másik megyei lapot, a Délvilágot és szegedi laptársát, a Délmagyarországot éppen csak említem, elvégre ez a cikksorozat is bizonyítja, hogy a szerkesztőség jelentőséget tulajdonít a Hajdú János-jelenségnek. Összefoglalva tehát: az imént többször is megnevezett személyiség nem egészen fél esztendővel az Utószó egy előszóhoz tizedik évfordulója után a helyi és az országos érdeklődés középpontjába került. Két hét alatt többet foglalkoztak vele, mint az előző fél évtizedben együttvéve. Aligha árt fölidézni, milyen körülmények között jelent meg híres-hírhedt vitairata. Holnap ezt igyekszem megvilágítani. Zöldi László Kutyaszorítóban Csoóri, Hajdú János és a többiek Ha összeolvassuk a címet meg az alcímet, a képzettársítás könnyen megindul. Természetesen Duray Miklós könyvéről, a Kutyaszorítóról van szó, ehhez fűzött előszót annak idején Csoóri Sándor, ezt támadta meg Utószó egy előszóhoz címmel Hajdú János, a csongrádi és kisteleki szocialisták mostani képviselőjelöltje. S mert nemrégiben kezdetét vette a választási kampány, a tömegkommunikáció gondoskodik arról, hogy erről a régi vitáról beszéljen a fél ország. De mi is történt valójában 1983 őszén? Ki mozgatta az eseményeket? Kik voltak a szereplő személyek? Kik álltak a kulisszák mögött? A most kezdődő cikksorozatban ezekre a kérdésekre próbálok választ adni. Találhattam volna eredetibb, hatásosabb címet is, de nem akartam. Az értelmező szótár szerint ugyanis a kutyaszorító nemcsak azt jelenti, hogy valaki szorongatott helyzetben van. Azt is, hogy keskeny az utca, márpedig a sikátorban a szembejövőknek nem sok választásuk marad. Vagy a falhoz lapulnak, vagy oldalazva haladnak el egymás mellett vagy átgázolnak egymáson. Az utóbbi esetben témánál vagyunk. I. Megkésett botrány Hajdú János Csongrádon nyilatkozik lapunknak. (Fotó: Fnvedi Zoltán)