Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-19 / 42. szám

Nagy Bandó András A tizedes meg a többi Parancsnok Úrnak tisztelettel jelentem, elolvastam mindent - már amit lehetett - erről a bizonyos szentesiműszaki-technikai kitolásról, s módfelett jól szórakoztam. Esküszöm, befókáztam a röhögéstől! Hogy mik vannak a seregben!... Nahát!... Hűl... Még ilyet!... Nem is hittem volna. Szerintem ilyeneket kitalálni sem lehet. Egyszerűen el sem tudom kepzelni, hogy egy egyszerű - amúgy baromira bunkó! - tizedes képes legyen enynyire vicces, humoros, derűs, szórakoztató, mondhatni kabaréba illő játékokat kitalálni! Nem, ez lehetetlen! Nincs azoknak ennyi eszük! Soha nem is volt! Meggyőződésem, hogy akik krumplivirácjra áhítoznak - civileknek erthetőbbé teszem: akik őrvezetői, tizedesi és szakaszvezetői fehér csillagocskákra áhítoznak -, legtöbbször olyan fazonok, akik civilben nem vitték semmire, s úgy gondolják, most aztán a seregben majd megmutatjuk, hogy mi is vagyunk ám valakik, aztat aztán mindenki megláthassa! Bocsánatot kérek azoktól a krumplivirággal díszített kiskatonáktól, akik jó munkájuk eredményekent virágoztalak ki, sajnos az efféle katonatörténet soha nem róluk szól, még akkor sem, ha abban reménykedem, ők vannak többen. A történet mindig a kirívó esetekről szól, anogy most is, s azt is meg kell mondanom, katonaéveim alatt én csak kirívó esetekkel találkoztam, igaz, az már régen volt - 1966-68 között, még a vasfüggöny csipkéinek verése idején... Szóval térjünk vissza a kirívó esetekre, s hadd mondjam ki újra: nem, egészen biztos, hogy egy bunkó tizedes nem tud kitalálni ekkora ötleteket.!. Örökli az árvám! Bizony! Örökli attól a bunkó tizedestől, aki előtte volt kopasz, s aki szintén örökölte egy még bunkóbb tizedestől, akikből minden évjáratban akadt néhány különlegesen szép példány. Neki tehát - a most elítélt tizedesről beszélek - még új ötlete sincs, egyszerűen kopírozza a régit. Azt, amit ő is épp olyan üvöltő hallgatással, épp olyan fogvicsorító kínnal csinált végig, ahogy most az alatta szenvedő, terrorizált kopasz. Úgy gondolja a szerencsétlenkém, hogy ha egyszer én végigcsináltam, akkor igenis kutya kötelességem továbbadni az űjonckámnak, nehogy véletlen ecjyszer majd kihaljon ez a szép és nemes hagyomány. Még annyi esze sincs tizedeskémneK, hogy megfontolja, érdemese abbahagyni ezt az átkozottul meíjalázó folyamatot, ezt az emberhez méltatlan gazemberkedést. Nincs bizony, mert mindehhez kevés az agya. Ahhoz elég volt, hogy kivirágozzon zubbonygallérján a krumpli, de ahhoz már kevés, hogy tisztének megfelelően használja azt. Mint ahogy fentebb írtam, én is túl vagyok a szívatáson, voltam kopasz, s voltam öregharcsa Is. Nem akarok dicsekedni - volt katonatársaim a tanúk - forradalmat csináltam itt is, akkor Is. Egyrészt mert magam részéről - egy-két fókázást kivéve, hiszen annyi belefér! - ellenálltam, tiltakoztam és megtagadtam az efféle „parancsot". Nem mentem bele, hogy megalázzanak, sőt, amikor néhány sors- és bajtársamat megalázva ugráltatták - ágy alatt kúszva, felöntött körletben mosatták -, szembeszálltam a mi kis tizedesünkkel - Papp elvtárssal -, akit végül sikerült úgy megküldenem, hogy a vaskályhával együtt feküdt el a körlet padlóján, közelebbről ismerkedve a padozattal, melyet bajtársaimmal mosatott tisztábbra. Természetesen senkit sem biztatok efféle ellenkezésre. Nem amiatt, hogy esetleg baja származik majdan belőle, hanem mert az ilyesminek folytatása van. Illetve kell, hogy folytatása legyen. Nem arra gondolok, hogy a kopaszt még durvábban zaklatják, még csak nem is arra, hogy lázongásért vagy rábizonyított parancsmegtagadásért, esetleg egyéb balhézásért bekaszlizzák, bízom benne, ilyesmi ma már nem történhet meg. Arra gondolok, hogy - ahogy én is tettem - öregharcsaként is ki kell tartani az előző évben védett Igazság és tisztesség mellett, képviselve egy évvel korábbi elveinket, mert különben csak arról szól a történet, hogy velem nem tehetik meg az ilyen disznóságokat, de én, öregharcsaként már bármit megtehetek a kopaszokkal. Újra csak azt mondom: nem akarok dicsekedni, de az én közvetlen katonai környezetemben - amíg öregharcsaként szolgáltam - nem volt kopaszugráltatás. Mégsem gondoltam azt, hogy ezzel ki is halt a hülyeség, hiszen ez mindössze egyetlen laktanya, egyetlen zászlóaljában honosodhatott meg, s a többi helyen nyugodtan terjedhetett az ostoba és megalázó szórakozás. Akkoriban persze eszünkbe sem juthatott, hogy bárki is a hivatalos és törvényes rendezésben, efféle igazságos bírói ítéletekben reménykedjen, gyanítom, a tizedesek is a fölöttesek hallgatólagos beleegyezésével csinálták, s csinálhatták dolgaikat. „Embert" kellett faragni belőlünk, ami annyit jelentett a kor fölfogása szerint, hogy embertelenségekkel aláztak meg minket, tréfás ötleteikkel tudatták velünk, hogy mi itt csak közkatonák vagyunk, darab-darab, akiknek már az is parancsolhat, akit otthon a traktorra is csak erkölcsi bizonyítvánnyal engedtek föl. Csodálni kell hát, hogy a második év sokaknál azzal, telt, hogy tovább adták a maguk megaláztatásának módszereit? Nem biztos. A szentesi ezredparancsnok azt reméli, egy esetből genki sem fog általánosítani. Én sem szeretnék. De szeretném tudni, hogy ezután minden egyes esetben, minden egyes bunkóság esetén hasonló szigorral jarnak el. Hogy legalább ebben általánosíthassunk. Parancsnok Úr, ennyi lett volna. Kérek engedélyt befejezni! (Remélem, ezt az engedélyt minden tizedes megkapta!...) Dr. Surján: Mindenekelőtt, Szilvásy doktorra!... Fotó: Schmidt Andrea A hét fotója Bezzeg a tavalyi! Állítólag ez a felkiáltás kíséri minden évben a busójárást. Ebből az következik, hogy az idei farsangvasárnap sem sikerült annyira jól, mint a korábbiak. amelyek egytőlegyig mind nagyszerűek voltak, a mostani pedig negatív rekordot hozott. A hirtelen télre fordult idő elriasztotta a télűző, tavaszköszöntő közönséget, elmaradt sok szabadtéri program, ós a Sokac Körből is csak egy ladikra való busó vállalta a viharos szélben a dunai átkelést. Honnan ered az álarcos nohácsi farsangolás? A legszimplább elgondolás szerint a busójárás közönséges télűző-téltemető játék, amilyenből sokféle van a Kárpát-medencében. Mások szerint az emberarcú maszkok házőrző szellemeket jelképeznek, amiket minden szláv kultúra ismer, az oroszok például a domovojjal élnek együtt a házukban, aki hol rendet, hol meg rendetlenséget csinál, elriasztja a betörőt, megeszi a káposztalevest... A mohácsi házőrző szellemfek jelentősége a török időkben nőhetett meg, amikor az álarcos férfiak az ellenséget ijesztgethették. Legenda is fűződik az álarcosan elijesztett török történetéhez. Valószínű azonban, hogy a föntiekkel szemben annak van igaza, aki az álarcos busót a görög Pán isten kései utódjának véli, úgy tartva, hogy Pán az illírek vagyis a horvátok - közreműködésével jutott el Mohácsig, hiszen a sokacok is a horvát törzsek közé tartoznak. Kersics Anka nemzetközi hírű énekes, aki tősgyökeres mohácsi sokáéként járta be a nagyvilágot, és látta sokféle nép életét, a világ legrégibb népszokásai'közé sorolja a busójárási §zavai szerint Pán istent személyesítik meg a moháoeLálarcosok: „A kecskelábú Pán Arkadia pásztoristene^ Hermész fia. A sokaeok ősei "pásztorok voltak és Árkádiából, lllíríából jöttek. A kolomp és a kereplő is érre utal, ezekkel jelezték egymásnak, hogy hol vannak. És a havasi kürt, ami a régi busójárások állandó kelléke, szintén a hegyi pásztorságra mutat... Blokádjárás a busók között Mert milyen volt Pán? Szőrös volt, szarva volt és emberarca... szerette a muzsikát, szerette a gyerekeket, és hajkurászta a nimfákat... A sokacok, akik nagyon vallásosak és erkölcsösek voltak, bizony a busóünnep idején nagyon szabadosan viselkedtek. Az egyház különben mindig tiltotta, ellenezte, de ezt a három napot azért el is tűrte. Szóval a busók összes kelléke a pánkultuszra utal, ezért vittek a busók régen mindig gyereket is az oldalukon, hátukon (kis busóbabát, vagy pólyabábut). Ezért a tánc, a zene, ezért a kolomp, a kereplő, a havasi kürt. És ezért volt szabad a busójáráskor a szex, sőt szinte kötelező... régen bemeszelték a talajt, és disznóvérrel nagy kereszteket rajzoltak rá. Tudnivaló, hogy a török irtózott a kereszttől és a disznótól is. Tehát azért egy kis köze mégiscsak van a törökűzéshez is a busójárásnak." A Kóló térről a városháza előtti főtérre vonuló, kolompoló, kerepelő, táncos ördögtől kísért busók olykor feltolják a homlokukra a nagy fa álarcot, a bőrtáskából előveszik és meghúzzák a vörösbort. Vagyis lazul a népszokás! Korábban három napig nem vehette le az álarcát a „mohácski busár." Újdonság az is, hogy mostanság a télkirály kukoricaszárral bélelt kocsijának oldalára nagy táblán kiírják az esztendő aktuális mohácsi eseményeit. Most az ENSZ-blokád a legnagyobb esemény Mohácson. A Csele szállót mindenestül lefoglalta az embargóellenőrzést segítő német, olasz, luxemburgi, holland, angol kontingens. Alighanem ők most az élet császárai Mohácson. Az évek óta béremeletlenül, gyakran a létminimum alatt tengődő magyar vámosoknak módjuk van egy kis életszínvonalbeli összehasonlításra. Nézzünk be hozzájuk! Megtudjuk, hogy a Duna, a kontinensek közti víziút „jelenleg nem tölti be szerepét. Nem köti össze a termelő helyeket a piaccal. Tavaly, a tavalyelőttihez képest, ötven-hatvan százalékkal csökkent a forgalom. Csak szigorúan ellenőrzött, ENSZengedélyekkel fölszerelt hajók mehetnek be KisJugoszlávia területére". Minden hajó eleve úgy épül, hogy kitűnően lehessen csempészni benne. „De csak néhány olyan eset volt, amit szankciósértés kísérletének lehetne minősíteni. Üzemanyag, egyéb termék." De mindet sikerült felfedni, állítják a vámosok, hozzátéve, hogy fegyvert nem találtak. Ukrán uszályok álldogálnak, román hajók igyekeznek haza, lógó orral, szemetesen - fagyasztott csirkével, biciklivel megrakva, ami a hajósok magánfuvarja nagyrészt, hisz' olyankor is kell lennie valaminek, amikor semmi sincs. A diplomás határrendőr, Gert Eberhardt mohácsi parancsnok kinyitja a zárt fegyverszoba zárt vasszekrényét, ott őrzik a szankció kellékeit, nagy hatású pisztolyokat, és a gombnyomásra kiugró, két egymásba tolható, masszív rugóból álló botot, ami egész Európában kizárólag a német határrendőrségnél van engedélyezve, nagyobb sérülést okoz, mint egy átlagos pisztoly, s ezért fejre nem szabad használni. Leviszi az egész archúst. Az elmés szerkezet Eberhardt parancsnokhoz tartozik, aki néhányszor már alkalmazni kényszerült, s a névjegyén ez áll: „West European Union". Megtanulták a németek, hogy ne fegyverrel, hanem a pénzükkel háborúzzanak. Egyetlen puskalövésükbe nem került, s Gert Eberhardt mégis ott parancsnokol a mohácsi vész máig befejezetlen emléktemploma tövében. Nem látjuk őt a keddi téltemetésen. Szolgálatban van? Vagy helybéli barátnőjével tölti az időt, a busójárás egyik kötelező elfoglaltságából mégis kivéve így a részét? Subás, álarcos busók, oszlopra tűzött török fejet emelve viszik a tél koporsóját, hogy a főtéren rakott máglyára tegyék. A koporsó egyik oldalán azt mondja a felirat, hogy az ember ne háborúzzon, hanem az életnek éljen. Aztán a koporsó elég a zsírral meglocsolt tűzben. De mi égett el? A tél? A háború? Az élet? Jövő farsangig megtudjuk talán. Zelei Miklós C\}M Dfö