Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-15 / 38. szám

KEDD, 1994. FEBR. 15. MÉG 82 NAP 5 Eljön az orgonaillatú május Megtisztelő felkérésében Dlusztus Imre, a Délmagyarország főszerkesztője azt kéri tőlem, írnám meg: mi történt Magyarországon 1990 és 93 között és mi várható most. Tegyem ezt személyes hangúan és őszintén. „A kampány komoly dolog" - írja még korábban. Kampánycikket azonban nem tudok írni, hiszen nem érzem úgy, hogy bárkinek az érdekében is kampányolnom kéne: Dlusztus Imre még mellékel egy névsort is, és kér, hogy „mérlegeljem annak patikamérlegen megvalósult kiegyensúlyozottságát ". Ertem. Az en feladatom tehát az „ultraliberális" hang felsorakoztatása, a „szélsőséges szabadelvűség" megjelenítése. Hát, nem tudom, képes leszeke a penzum teljesítésére, mindenesetre megpróbálom. Kampányidőszak előtt állunk, a közeli hónapokban, hetekben mindent el fog önteni a belpolitika, a plakátokról ismerős és ismeretlen politikusarcok merednek majd ránk, a tévét elöntik a fizetett politikai reklámok, még fokozottabban fogjuk figyelni a hírműsorok semlegességét. Fokozódik a politikai hírgyártás. mindenki mindenre reagálni fog, műbalhék lesznek és megrendezett hisztik, turáni átok és nemzethalálvízió. Egyesek le lesznek bolsevizva - ez már most is folyik: lásd „Velünk élő történelem" vagy mi a nyű a címe a legújabb tévés chrudinákiádának -, mások le lesznek nácizva vagy nyilasozva - erre is vannak kezdemények. Ebben az országban tényleg viszonylag kicsi azok száma, akik „földalatti szemináriumokon " tanulmányozzák a LOM-öt, vagy az SZK(b)P történetét (Krátkij kursz) a Narodnaja Voljától Gorbacsovig, praktikus okulás végett; vagy Szálasi kép alatt áldoznának fehér lovat és rovásírásra fordítanák a Mein Kampfot. Magyarországon az emberek nyugalomra, tisztes megélhetésre, kevesebb államra, alacsonyabb adókra vágynak: többek között ez vezetett az MDF 1990-es sikeréhez is, hiszen a nyugodt átmenet ígérete fontosabb eleme volt az MDF-imidzsnek mint akár az árvalányhajas öregcserkésznosztalgia, akár a szittya sztyeppék búbánata. Most is a nyugodtság, a magabiztosság fog sikert elérni, azzal a különbséggel, hogy egy 1990-ben még létező szociálpszichoVágvölgyi B. András 1959-ben született Szegeden. A JATE Ságvári Gyakorló Általános Iskolájában francia tagozatra járt, az egyetem gyakorló gimnáziumában angol tagozaton érettségizett. Egyetemi tanulmányai: JATE Jogi Kar, ELTE Jogi Kar, University of Essex, Department of Sociologv. Munkahelyek: MTA TMB, European Center for Social Sciences, Bécs, MTA Regionális Kutatóintézet, Oral History Archívum, Magyar Narancs. Az újság egyik alapítója 1989-ben, fó'szcrkesztője 1991 óta. Szakmai gyakorlatai: The New Republic, Washington DC. The New York Times, Village Voice (New Yorki. lógiai tartalék mára felszámolódott. A nyolcvanas évek vége ugyanis felfelé ívelő időszak volt, míg a kilencvenes években - legalábbis eddig negatív szaldójú a magyarországi Zeitgeist. 1989 volt a csúcs, a Csodák Eve, az 56-os forradalom hivatalos újraértékelése, az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása, Nagy Imre újratemetése, ott is különösen hajdani elvbarátom, Orbán Viktor beszéde, a Nemzeti Kerekasztal Tárgyalások, az aláírás, az alá-nem-írás, a népszavazás. A magyar történelem első, igazán szabad választásának az előkészületei. A kilencvenes évek azonban Csurka István 90 januári rádiódörgedelmével kezdődött, mikoris egy vasárnapi hajnalon kiadta a jelszót, hogy „Ébresztő magyarok!". Nem is sejtettük akkor, hogy milyen tragikus évtizednyitány volt ez, hogy mennyire meghatározza majd a demokrácia első éveit a titkolatlan hungarista parafrázis. Mert amilyen jó volt a start, a demokrácia startja, talán a legjobb az egykori „béketáborban", annyira félrevitte a múlt árnyaival való küzdelem a folytatást. A politikában van ugyanis a valóság, és van a látszat, a káprázat, a szimbolikus cselekvés, amely „anyagi erővé" válik, hogy végre egy marxista terminus technicusszal kedveskedjek azon Olvasóimnak, akik kedvtelve orrontanak liberálbolsevik összeesküvést minden bokorban. Mert hiába a sokat emlegetett négyéves politikai stabilitás, az, hogy Magyarországon a régióban példa nélkül állóan, nem volt szükség előrehozott választásokra, hogy az első kormány kihúzza végig Hiába a kezdeti évek külföldi tőkebehozatali eredményei, a gazdaság viszonylagos fejlettsége, ha a külvilág ismét a régelfeledett sztereotípiák alapján ítéli meg hazánkat, ha ezekhez a sztereotípiákhoz szolgáltatnak hazai muníciót is. Mert nem Eörsi Istvánnal van a gond, aki a szélsőjobb újraéledése miatt borong a ZDF-en, hanem azzal a kormánypolitikával, amelyik olyan hosszan nem volt hajlandó elhatárolódni a magyar szélsőjobb újrabimbózódásától. Égy kis ország, amelynek ellentmondásos a történelme, amely áldozata ugyan ennek a századnak, de nemcsak áldozat, hanem bűnelkövető is, az jobban teszi, ha nem a rossz emlékeket kezdi el idézni, még akkor sem, ha ez látszik mostanra európai tendenciává válni, és nemcsak a puskaporos Keleten és Délen, de Nyugaton is. A magyar választópolgárok józanodni látszanak, a különböző közvéleménykutatási adatok egybecsendülnek állampolgári és újságírói megfigyelésemmel: ez a mostani koalíció leszerepelt, nagyon kicsi az esélye a változatlan újraválasztásnak. A hajdan oly népszerű Fidesz is bukni látszik azon, hogy valamelyes közösséget vállal a kormánykoalíció konzervatívjaival. Hogy milyen kormányzat alakulhat a választások után, azt még lehetetlen volna megmondani, én mindenesetre nem lepődnék meg a legváratlanabb felállásokon sem. És mindent milyen szépen meg lehetne magyarázni. Mert volna (közelmúltjtörténeti logikája egy MSZP-NDSZ-MDF társulásnak is, mint ahogy nem lehetne kizárni egy Fidesz-SZDSZMSZP koalíciót sem, bármilyen is a retorikai radikalizmus mostanában. És ez a triász még a KDNP-vel is kiegészülhet, sőt az egészen nagy koalíció is elképzelhető. Van már vagy két éve annak, hogy a magyar konzervativizmus jövőjén töprengve azt írtam, hogy talán az lenne a szerencsés, ha az MDF - amelynek alapításkori célja az irodalmi népiség formális beemelése volt a kommunista hatalomba, és igazi összetartó erejévé csak a nacionalizmus tudott válni a kormányzás előtt, és a korrupció társult ehhez a kormányzás alatt - marganizálódna a magyar politikai palettán (ez nagyjából megtörtént) és a jobbközép jelentős pártja egy laikus KDNP lehetne. A KDNP még messze áll attól, hogy ne világnézeti pártként tarthassuk számon, de ha sikerülne a laicizálás és a fiatalítás, akkor mégiscsak megnyugtatóbb kerete lehetne a konzervatív politizálásnak, mint az elvetélt antalli kísérletet (lehet-e úri kaszinót fabrikálni a népi mozgalomból?) túlélt, belháborús MDF vagy a konzervativizmusra még csak frissen ráérzett Fidesz. Bocsássa meg nekem az Olvasó, hogy mégis találgatásokba bonyolódtam, nem hiszem, hogy nagy tragédia fog történni Magyarországon, mint ahogy azt sem hiszem, hogy messianisztikus várakozásokat fűzhetnénk a választáshoz. Az alaphelyzet sokkal rosszabb, mint 90-ben, mert elfordult, meg meghülyült a Nyugat, a szomszédokkal való viszonyt megterheli mindkét oldal idiotizmusa, háború van tőlünk délre, amit a történelemben szinte példátlan impotencia övez, a gazdaság helyzete romlott, a privatizációra nem lehetünk büszkék, és még sorolhatnám. Lesz viszont kampány. Nem fogunk unatkozni, lesz sok gusztustalankodás, kisszerűség, aljaska manipuláció és kabarettisztikus pátosz, nagyzolás és szalmaláng, világszínvonalú komputertechnika és reggelire elfogyasztott másfél liter sertésvér; XXL század és ősmagyar sámánizmus. Aztán eljön az orgonaillatú május és minden kiderül. Meg semmi sem. Vágvölgyi B. András Erkölcs, jog, politika Könyvet írt az igazságügyminiszter - Fiat justitia! - Legyen igazság!- mondja dr. Balsai István igazságügyminiszter könyvének címlapján. Annak a könyvnek az első oldalán, amelyben az MDF-es politikusnak az elmúlt három évben összegyűjtött miniszteri expozéi, válogatott beszédei, tanulmányai, interjúi találhatók. A könyvnek egyébként az Erkölcs, jog, politika címet adta, s erről is értekezik 134 oldalon keresztül. A bevezetőben közölt egyik nyilatkozatában az életéről vall. Megtudjuk, hogy a miniszter 47 évvel ezelőtt született Miskolcon (majdnem „ünnepi gyerek" lett, mert április 5-én jött a világra...), de Budapesten, pontosabban Budán, Felső-Krisztinavárosban nőtt fel. Rákóczi-gimnazista volt, az egyetemre viszont nehezen nyert felvételt, mert nem volt KISZ-tag, így fizikai munkásként dolgozott egy ideig, majd 1967-ben végre beiratkozhatott az ELTE jogi karára. Ügyvédként dolgozott 1990 áprilisáig, majd az Antallkormány igazságügy minisztere lett. Azóta is ezt a posztot tölti be. Felesége szintén jogász, 17 éves Szabolcs és 11 éves István gyermeke közép- illetve általános iskolai tanaló. A könyvről. Az első részben Balsai miniszteri expozéjait olvasva arra a megállapításra jutunk, amelyet egy-egy beszédében ő is kifejezésre juttat: az elavult jogrendszert olyan „állapotba" kell hozni, hogy az zökkenőmentesen működjék. Az alkotmányosság, a szilárd törvényeken alapuló jogrendszer a biztosítéka annak, hogy a korszerű, modem gondolkodású és ilyen szellemű törvényekkel rendelkező Európában is zavartalan legyen a beilleszkedésünk, így azután elolvashatjuk mindazt, amit az igazságügyminiszter javasol a tulajdonformák viszonyáról, a vagyonelszámoltatásról, a bírói függetlenségről, az önkormányzati jogállásról, a kárpótlási törvényről, az 56-os bűncselekményekről, az ügyészi szervezetről és más törvénytervezetekről. Minden esetben alapos, átgondolt és indokolt javaslatokat ad elő, hivatkozik, utal, mérlegel, választási lehetőségeket ad. Két tanulmánya közül Magyarország 1100 esztendeje Európában és Diktatúrából a jogállamba - az utóbbi tetszett jobban. Világosan és érthetően vezeti le annak a folyamatnak történetét, amely az 1988-90-es időszakot öleli fel és amelyből két alapvetően fontos közjogi fordulatot emel ki. Szerinte az első az 1989. október 23-a, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napja, a második pedig 1990. április 8-a, amikor a választásokon végérvényesen bizonyossá vált, hogy pártja fog kormányt alakítani és Antall József irányításával megkezdhetik elképzeléseik érvényesítését, ebben természetesen a magyar társadalom megreformálását is. Saját munkájáról és az igazságügyi kormányzat feladataival kapcsolatban ezt mondja 1991. februárjában: „ Egyik egyetemi professzorunk - a Kádár-rendszer hű embere - azt hangoztatta a hatvanas évek végén egy előadáson: el ne felejtsük valamiképp. hogy a diploma megszerzése után mi nem az igazságot fogunk szolgáltatni, hanem jogot, értve ezen a fennálló, hatályos jogszabályokat. Nos, úgy látom, a mai jogászság nem csupán alkalmas az igazság szolgálatára, hanem a lehetőségei is megnyíltak rá. Ebben volt és van némi szerepe a megújult igazságügyi kormányzatnak is." A könyv nyilvánvalóan a jogászoknak jelent „csemegét", természetesen pro és kontra. Az egyszerű olvasónak viszont hézagpótló ismereteket nyújt. És még valamit. Megismer egy embert, aki „mellesleg" miniszter is. Es ugyanolyan, mint a hétköznapi halandó, aki naponta hasonló gondokkal, bajokkal, nehézségekkel kénytelen megküzdeni. Jó példa erre az alábbi interjú-részlet: „-Tulajdonképpen hivatalnok lettél. Állami alkalmazott, amitől mindig ódzkodtál... - Igen, a dolognak ez az oldala nem dobott fel, noha ez az állam már nem ugyanaz, mint két évtizede, de azért mégis. A családi munkamegosztásban még kevébé tudok részt vállalni, mint azelőtt; örülök, ha a gyerekekre jut egy-két órám a hétvégeken. Nehezen viselem a hivatali kötöttségeket, fáraszt a protokoll, idegesít a biztonsági szolgálat örökös figyelme. - Mesélik, hogy nemrég a hátsó kapun szöktél ki egy pohár sörre, nehogy valamelyik őrződ észrevegyen... - Azt azért mégsem kívánhatják, hogy betevő sörömet is velük fogyasszam el... Mint politikus tudomásul veszem, hogy biztonsági felügyeletre szükség van, mint magánember gyakran szükségtelennek tartom. Ennyi." Tehát: Fiat justitia! És lón... Kisimre Ferenc >'íffiíyMPMítfiímz Összeállt a kép Csurka Istvánról? Tisztelem, becsülöm azt az embert, aki küzd az igazságért. Ezáltal növekszik hitben, lélekben, szellemben, és így lesz boldog. Vannak, akik másként keresik a boldogságot. Mindannyian boldogok akarunk lenni, minden bizonynyal azok is, akik a Délmagyarország című napilap 1994. február 1-jei számában egész oldalas összeállítást készítettek a Magyar Út Mozgalom és a Magyar Igazság és Élet Pártja vezetőjéről. Véleményüket tiszteletben tartva úgy érzem, hogy ebben az esetben nem sikerült „egymással is feleselve" hozzájárulniuk, hogy nagyjából az igazsághoz közel álló „kép kerekedjék ki" Csurka Istvánról. \ kép, melyet róla rajzoltak egyértelműen elmarasztaló. Ez nem lenne baj, ha igaz is lenne. Én egészen másként vélekeder. róla, és tudom, hogy velem együtt még sokan az egész országban. \ lap olvasói viszont Csurka súlyos és hétköznapi „bűneiről" szerezhettek tudomást, melyeket már kommentálni sem kell, az „erkölcsi következtetést" az olvasó is levonhatja. Akinek a nevét az egyik közíró fogadalomból másfél éve le sem írja. (Ugyanakkor Aczél György és Kun Béla neve olvasható a cikkben, ők leírhatók.) Csurkát legföljebb mint a „kortárs magyar irodalom egyik legjobb novellistáját, drámaíróját" becsülték - régen. Amikor még „álcázta a tehetségét"? Akiről legfeljebb le lehet írni: „igazságokat is kimond", és akit „némi politikai- és eszmetörténeti háttérrel lehet" megérteni - 10x17 cm-es területen, Jézustól Marxig-Leninig sorolva a nagy utópistákat. A mi Pistánkat pedig, mint az „ideokratikus diktatúrák irányába vezetőt" veszélyesnek kell nyilvánítani. Akiről mindössze egy 8x8 cmes, nyúlfarknyi részben találunk valami jót is, de ezt is ő, „Csurka mondja" saját magáról. Képzeljük el, milyen egyöntetűre „kerekedett" volna ki a „kép", ha még ő sem „feleselgethet". A választási arcképcsarnok ilyen arányait tapasztalván nem tartom meglepőnek, ha Csurka István, a valódi rendszerváltás harcosa, a közíró kifejezésével élve: a „közutálat felé" halad. Ha ez igaz, akkor a kép valóban összeállt, de, ha a kép torzított, akkor csak egy kép állt össze. Én nem sorolom magam a „közutálók" közé. Egyébként is hiszem, nem szabadna gyűlölködni. Ez az érzés zsákutcába vezet az egész világon. A pusztítás és a pusztulás zsákutcájába. A növekedés felé a szeretet vezet, a szeretet boldogságá. Igen, „Tégy a gyűlölet ellen!" - de ne gyűlölettel tégy, hanem szeretettel. A többirányú, valósabb tájékoztatás érdekében legalább egy más véleményű tollforgató is lehetőséget kaphatott volna az összeállításban. Utólag, röviden szeretném mellétenni a közöltekhez az én képemet. Csurka István író, politikus a változtatásnak, a jobbításnak kemény szavú és tollú, az igazságot szenvedélyesen kereső harcosa, egyik vezéralakja a régi rendszer megdöntését Képviselőjelöltek kerestetnek A Munkanélküliek, Csökkent Munkaképességűek és Létminimum Alatt Élők Országos Szövetség országgyűlési képviselőjelölteket keres Csongrád megye két választókerületébe, továbbá szervezőket a megye egész területére. Jelentkezni lehet személyesen, vagy levélben Makó, Velnök u. 10. sz. alatt, szorgalmazó társadalmi erőknek. (Bár testsúlya sem lebecsülendő, a „testes" jelző használatától eltekintettem.) Az előző társadalmat, annak urait, haszonélvezőit, különösen azokat, akik gyilkoltak, hazaárultak, főszerepet játszottak hazánk tönkretételében, a kevéske maradék eltulajdonításában, köntörfalazás nélkül bírálja, mellyel számos hívet, de sok ellenséget is szerez magának. Felfedi az új és a régi hatalom összefonódásait, sőt, ezeknek esetleges külföldi, magyarellenes kapcsolatait is. Minden lehetséges módot felhasznál nézetei kifejtésére. Járja az országot, nagygyűléseken szépszámú hallgatóság előtt beszél; rádióban, televízióban szerepel, tanulmányokat ír stb. Egyéniségéből, jelleméből fakadóan nem fogalmaz úgymond, mindig „politikusán", nem hímel-hámol, bizonyára sokszor hibázik is, de, hogy az új, demokratikus és szabad magyar újságírás ennyire elverje rajta a port... Zöldi László a Nehézfiú című írásában bemutatja a jellemtelen, hálátlan Csurkát. Szántó Péter még kevésbé leplezi ellenszenvét írásában. Olyannyira, hogy Csurka "öblös" nevetése is „gátlástalan" jelzőt kap tőle. Magyarul tudók érezzük, hogy mit akar írója mondani: feltörő, felcsattanó, harsány stb. nevetés akart ez lenni, de nem sikerült valami miatt... A szerző további kifejezéseit nem óhajtom elemezni, nem szeretnék egy-két jelzőt én is eltéveszteni. Berkes Erzsébet sorait sok helyütt nem értem. Lehet, hogy nálam is „képzavar" van? Az viszont világos, hogy „a szenvelgő cinizmus, amivel (Csurka) közhírré tette besúgói működését" súlyos ítélet. Viszont én úgy tudom, hogy nem „működött", hanem aláírt. Puhítás után. Lehet, hogy Berkes Erzsébet nem írt volna alá, lehet, hogy eleve nem is került volna ilyen helyzetbe, lehet... Bízom benne, hogy Csurka István 1994. március 12-re. a szegedi városi Sportcsarnokba tervezett választási nagygyűlésének sikere rácáfol e képre, melyet lapjuk tárt az olvasók elé. A Magyar Út Körök és MIÉP nevében szeretettel hívjuk erre a rendezvényünkre a lap munkatársait és az említett közírókat, hogy személyesen győződjenek meg erről. Boldog lennék, ha elfogadnák meghívásunkat, függetlenül attól, hogy milyen a véleményük Csurkáról és az általa vezetett politikai mozgalomról. Veress Antal