Délmagyarország, 1994. február (84. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-12 / 36. szám

SZOMBAT, 1994. FEBR. 12. VÁRKERT 13 A „Stühmer" kávéillata 1993. november 5-én kelt az a bostoni levél, melyből idézek: „A vásárlás otthoni emlékeket is felidézett bennem. Egy bolt előtt haladva pontosan az az illat csapta meg az orromat, amit a Kárász utca sarkán lévő Stühmemél lehet élvezni. Be is mentem egy kicsit szaglászni. Európai kávét mértek...". Kevesen tudják Szegeden, hogy a „Stühmer sarok" körül 120 éve érezni a kávé illatát. A Széchenyi tér és Kárász utca sarkán ifj. Aigner József fűszerkereskedő kétemeletes palotát építtetett. A ház kapurácsában az „1874" a ház felépültének évét hirdeti, az akkori Széchenyi tér túloldaláról (most Horváth Mihály u.) 10 éve működő fűszerkereskedését új házában, „dúsan berendezve" 1874 júliusában megnyitotta. Egy hónap múlva a Szegedi Híradó a gyönyörűen berendezett kereskedést dicséri, melynek áruválasztékából a déligyümölcs és a szemeskávé sem hiányozhatott. A Letzter cég 1876-ban készült sorozatának fényképén a bolt felett a Széchenyi tér felől és a Kárász utca felől is hatalmas tábla hirdette a fűszerüzletet „AIGNER JÓZSEF IFJ." felirattal. A jóhfrű fűszerüzlet az 1879-i árvízben károsult ugyan helyzeténél fogva mégis azt mondhatjuk, hogy szerencsésen túlélte. A céget a Szegedi Kalauz 1883ban a fűszerkereskedők között tartja számon. 1896ban, a milleneumi Útmutatóban „fűszer-, csemege-, sajt-, gyarmatáru- és magkereskedését" egészoldalon hirdeti ifj. Aigner József. 1899 februárjában gazdagon faragott, hatalmas „bolti kirakati portálzatot" terveztetett „fíainer Károly asztalosáru gyáros"-sal. A portált nemcsak a tervrajzról ismerjük. A mellette lévő üzlet portálja tovább fennmaradt, ahogy ezt egy 1945 körül készült fénykép megörökítette. Az Aigner üzlet fénykorát a századfordulón érte el. Szeged város címtára 1911-ben ifj. Aigner József fűszerkereskedését a Széchenyi tér 16. szám alatt sorolja fel. 1931-ben, amikor a ház a Magyar Olasz Bank és a Szeged Csongrádi takaréktár tulajdona, a földszinten belső átalakításra és egy utcai ajtó nyitására kérnek engedélt a „Stühmer Frigyes R.T. részére". A tervet, melyen az üzlet Széchenyi téri és Kárász utcai bejárattal bír „Bartos Mór építész" készítette és 1931. február 11-én írta alá. A Stühmer névvel fémjelzett üzlet az 1942. évi címtárban a „cukorka" kereskedések között szerepel. (Az adatok a Levéltár, a Somogyi-könyvtár és a Múzeum anyagából valók.) Az államosítás után a „Csemege" hálózat üzlete, a szögediek ajkán máig „A Stühmer" néven emlegetett helye a városnak, mely ezt a rangot főleg kitűnő, illatos kávéjának köszönhette. A visszaemlékezések szerint 1945 körül, a városban másodikként kezdték el az üzlet presszógépén főzni a „szimpla és dupla feketét". 1992 nyarán a Csemege hálózat részeként a „Stühmer" is átalakult Csemege Julius Meinl Részvénytársasággá. A cég most meghirdette az üzlet bérleti jogának eladását profilkötöttség nélkül. Lehetséges, hogy az Aigner-ház sarkán 120 éve terjengő kávéillat elillan? és Szeged ismét szegényebb lesz egy jellegzetességgel, a „Stühmer" kávéillatával, melyet még Bostonban is visszaidéznek a szögediek! T. Knotik Márta Mitiil ízös 3 szögedi nyelv? Restaurálják a Dóm teret. Költői a hasonlat, tudom, de olyan ez, mint amikor valami csodálatosan szép képre ráföstött másik képtől szabadítják meg az eredetit. Mire beleringatnám magamat ebbe a szép keretbe, eszembe jutnak egyik hajdani írónk szavai. Megállapította ő is, mint annyian mások, hogy a teret valóban elrondítja a vasszörnyeteg, de világnagy csavarintással mindjárt hozzátette: nem is kár érte. Mert kedves lehet ugyan a szegedieknek, de külföldi példákat mintáz. Védeni se érdemes. Ma úgy mondanánk, ideológiai támasztékot kapott a nézőtéri vaskolosszus. Annak idején csöndes szóval kontráztam mindjárt: mondhatjuk ilyennek, mondhatjuk olyannak, nekünk viszont csak ez van. És megérné, hogy szeressük. Látni lehetett viszont, hogy a nézőtérnek legjobban a dóm volt útjában. Való igaz, nagy tett volt, hogy a kegyetlen országégés után nem sokára újra indulhatott a szabadtéri. Finnyáskodhatunk az akkori fővárosi finnyásokkal, ha éppen akarunk, de jobb, ha elismerjük értékét. Az már más lapra tartozik, hogy a kegyetlenül otromba vasszerkezet ölelésében néminemű megkövesedések lettek tapasztalhatók a A vaskorszak vége műsorban is. Ezt meg úgy is mondhatnánk, amelyik ideológia kitalálta a kényszerű otrombaságot, az segítette a megkövesedést is. Ezt azonban ne bolygassuk most, csak azt akarom mondani, lépésről lépésre vetkőzik a tér. Álruháját veti le. Ahogy a, levágott lábú ember álmában érzi hajdani lába fájását, ugyanolyan fantomfájásokkal jönnek elő bennem a régi képek. Tündérfehér havas fényképek is, amelyeken átlósan vágnak át a téren a Tömörkénybe siető diáklányok. Istenem, de rég volt! Á Dömötör-torony már fölszabadult, és a Szentháromság is napvilágra jutott. Ott vannak még a hatalmas vasak, amelyek a világosítók örök világosságnak hitt tornyát alkották, de látni lehet, a nagyon kései vaskorszaknak is vége. Újabb Kossuth-hidat lehetne belőlük verni a Tiszán, gyalogosoknak valót, olyan erősek még mindig. Azt nem tudni, hány liter rozsdamarót használnak el a központi rozsdatemető csavarjainak a megindításához, de a vas az vas, még így is. Az is elém jön a fantomfájdalmaim közben, hogy mielőtt ide telepítették volna a nézőteret, új kőburkolattal látták el az egészet. Lehet, hogy időközben ásataggá vált rusztikus mintázata, és az is lehet, hogy itt-ott meg is süllyedt, de én egyelőre kihagynám a restaurálási költségekből a teljes újrakövezést. Az egész szerkezet ezt védte! Ahol kockát vágtak bele, hogy legyen hová erősíteni az oszlopokat, mindjárt mellé tették az ugyanolyan mintájú födeleket is. Csak vissza kéne helyezni azokat. Az viszont megfordul a fejemben, miközben szemeimet jártatom, hogy akármilyen csatajelenet forgatására eladtam volna valamelyik filmgyárnak. Ennél nagyobb káoszt a legkiválóbb rendező se tud előteremteni. Talán éppen a világosítókhoz vitt föl az a kétütemű vaslétra, amelyiknek a fölső vége akár Jákob létrája is lehetne egy kis beleálmodással, mert semmihez nem támaszkodik már. Semmiképpen nem akarom bántani a bontókat, de meglep, hogy a nézőtér alá rendelt díszletraktárát egyszerűen félretolták. Arra biztosan nem számíthatnak, hogy majd az új alá is berakják, viszont a káoszhatás így még rémísztőbb. Márpedig ez a bontás, úgy tűnik, drámai hatásokra játszik. Föltehetően azért nem jutott eszébe senkinek a filmdíszleti hasznosítás, mert az utóbbi Idők nagy találmányának kikiáltott intendatúra-gondolat csak a kőszínházzal való összeházasításig ért el, a filmgyártásig nem. Bevallom, aggodalmaim vannak. Az amputált testrészek betegeitől nem tudok rá példát, mi történik akkor, ha fantomtájdalomként éreznek valamit, és mire fölébrednek, ott van a testrészük, ahol volt, és tökéletesen működik. Nem akarja elhinni, még mozgatás közben sem, hogy az övé? Mi lesz azzal a nemzedékkel, amelyik már csak a nézőteret láthatta, a teret nem? Az is lehet, csekélyli majd. Olyanok is lehetnek, akik évek múlva a vaskorszakot emlegetik nagy nosztalgiával. Ilyen az élet. De legalább lesz megint egy terünk. Gond biztosan terem vele, mert például tisztán kell tartanunk, és ez a mai világban szinte megoldhatatlannak látszik, de ezek már az élet gondjai lesznek. A Dóm téren ezen a téren most történik a rendszerváltás. Vissza a vaskor előttre. Horváth Dezső Néhány évvel ezelőtt egy vidéki barátom mondta: „Szeretem hallgatni a szegedi beszédet, olyan szépen d-ztök." Kijavítottam, mondván: nem ő-zünk, hanem ö-zünk. Mert mi nem szögediek, vagy szögediek vagyunk. Jót derültünk ezen a mininyelvészkedésen, és máris előhozakodott a csúfolóval, miszerint: „Ögyél könyeret möggyel, ha nem köll, tödd el, majd mögöszöd röggel." Ebben meg az sántít, okoskodtam tovább, hogy a meggy az soha sem volt itt se möggy! És a könyér is hol könyér, máskor krnyér. Beszélgetésünk nyelvőrködő diskurzussá alakult, és felváltva csodálkoztunk rá a szögedi nyelvnek - elsősorban a beszédben kifejezett - színes gazdagságára. Vegyük talán először az ü és az J-vel színezett szavainkat. Persze, egyszersmind a hivatalos nyelvészkedést mellőzve, ráhagyatkozva a fonetizmusnak olykor erőltetettnek tűnő pongyolaságára is - néprajzos szemmel. Mindenekelőtt azonban jeleznünk kell, hogy az ö-zés mellett az ü-t, az J-t, és az i-t a szegedi születésű, ift élő értelmiségiek is használják, amikor családban, ismerősök között, úgymond belefeledkezve beszélgetnek. Vagy, ahogy idősebbek mondanák: Égyütt töltik az üdőt. Ugyanakkor sem ők, sem az egyszerű kétkeziek: munkások, paraszt emberek - írásban nem alkalmazzák, ott az irodalmi nyelv szabályait mind betartják. Égy beszélgetés részlete: „Kitűl hallottad? - Túled." És most szabaduljunk bele az ü, illetve az ű-s szavainkba, azok közé, amelyeket kis odafigyeléssel naponta hallhatunk utcán, munkahelyen. Különösségét mi nem vesszük észre, mert a sajátunk, akár az ö-zés. De akkor, amikor egy szál ismeretlen kerül a közelünkbe, máris „mekegünk", egyszeriben elfelejtünk „szögediül". Attól fogva már nem fésülködik a lány, hanem fésülködik, és nem a küvezeten járunk, hanem a kövezeten. És ki ne hallaná manapság is az űkelme-t, a műnkret, a tűk-et, és az őt helyett az űtet szavak használatát? Ezeket a régies szavakat többnyire olyanoktól lehet hallani, ahol a családban idős emberek is élnek, és magukkal hozzák az utcára, munkahelyre, buszra, trolira az otthoni nyelvet. Ilyen régivágású családra utal a következő beszélgetés is: „Ugüncsak rég találkoztunk, alig üsmertelek mög." Főként falusi, méginkább tanyai idősek ajkáról ma is le leshető szavak: liszt helyett túszt, a bőség helyett bűség, a bőr helyett búr, a böjt helyett büjt (régiesen bűt), mint ahogyan a disznót sem herélik, hanem herülik - állatorvos helyett olykor rátermett parasztemberek. Aki izzadós, az gyakran türülközik. Ha két testvér nagyon hasonlít, vagy a gyerek szakasztott olyan, mint az apja, azt mondják: égy tűrűl valók. A század elején Radnára zarándokló anyák nem felejtettek gyermekeik számára emléktárgyakat hozni. Fiúknak föltétlen hoztak radnai fütyürűt, illetve színes, égetett agyag golyókat, aminek gülű volt a neve. Ritkán, de hallható: „Vigyázz, fődűtöd a poharat!" „No, né lükdöss!" Amely asszonynak nem volt teje, arra mondták: meddű, möddű. A tápai asszonyok évezredes otthoni, létszükségleti dolga volt a gyékényszatyor szüvése. Munkájuk közben szépen énekeltek. Ilyeneket: „Édösanyám mögfogta a kezemet, Hogy né írjak a babámnak levelet, Kivöszöm az édösanyám kezibűl a kezemet, Mégis írok a babámnak levelet." Ha a munka a dalolás miatt nem haladt kellően, az anya rászólt a daloló lányra: „Szűjjed-szűjjed, mert apád mingyárt hazagyün a szűrűbűl." Azaz, a szérűskertből. Az i-s szavainkból csupán néhányat közlünk, mintegy igazolandó, hogy milyen gazdag is valóban a lám, nemcsak d-zös - szögedi nyelv, beszéd. A kenyér errefelé „kinyér, amit bűjtidőben kápisztával öttünk." „Igyes asszony szép, pilisös kinyeret sütött a kemincében." „Ha fájt a fogam, égy girizd fokhagymát rágcsáltam." „Kiizentem a gyeröknek, hogy délután a lapisba' legeltesse a tehenet." A tápai emberek arról is híresek, hogy nem tűrik maguk mellett a lassú embereket, legfőképpen, ha azok még nem bizonyították, hogy képesek lesznek a faluban a beilleszkedésre. Ha mégis ilyennel kell dolgozni, odaszólnak egymásnak: „Eriggy, segíjj mán annak a gyütt-möntnek, látod, milyen ígyetlen." Akit viszont megszerettek, az: Igyes, közibünk való, szorijjunk vele kezet." Ifj. Lele József Szeged, Vár u. 5., „Magyar Nemzeti Bank" épületének Ives, sarok, gipsz szobrászdlsze