Délmagyarország, 1993. december (83. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

DÉLMAGYARORSZÁG PÉNTEK, 1993. DEC. 31. Van kénünk és tizenöt sorunk Folyton tévedek A „Ki mit tud?"-ról írt Kritikusit.káj című kritikámra jónéhány levelet kaptam, amelyek - egy kedvds levlap kivételével - főként arról szóltak, hogy nem elég, hogy rossz, de még durva álláspontot is képviselek, nem tudok örülni annak, hogy ezek az emberek legalább ennyit letettek az asztalra, és ahelyett, hogy szipóznának, bankot rabolnának, örüljek, ők művészettel foglalkoznak. A zsűri pedig jól végezte a munkáját, tagjai nemzetközileg elismertek, ezáltal keményen elmarasztaló kritka nem éfheti őket. De azt is sokan említik, hogy vajon én jobban tudnám-e csinálni, mint a fellépők vagy a zsűri tagjai? A levélírók véleménye mélységesen megrendített, talán jobb lett volna, ha a kritika megírása helyett bankot rabolok vagy a fejemre húzok egy nejlonzacskót, és beszipózok. Podmaniczky Szilárd Szerencsepogácsa Tizenöt sor 1993-ról? Mire elég az a hat-nyolcszáz betűnyi hely, amikor annyi minden történt a magunk mögött hagyott esztendőben? Felelevenfthető-e vajon az a szorongás, amikor száguldva tudósítottunk telefonon egy tragikusan véget ért autóversenyről? Ugye, hogy nem? Ráadásul szilveszter van. Valami vidám történet után tapogatózik ilyenkor az ember emlékei sűrűjében. Szerencsére ilyen is akadt. Méghozzá friss a mese, mint a hamuban sült pogácsa. Árubemutatóra voltunk hivatalosak kolléganőmmel. A mindig ötletes reklámfőnök kieszelte, pogácsákkal kínálják a vendégeket. Kétszáz műanyag tallért süttettek a süteménybe. Aki megtalálta a kék és fehér, ötvenfilléres nagyságú érméket: nyert. Csak éppen a kolléganő mit sem sejtett a furfangos ötletről. Már mesélni kezdtük neki, amikor nagyot nyelt: éppen leszaladt a kis szerencseérme a torkán. Sosem tudtuk meg, kék, vagy fehér színűt talált-e a pogácsában. Azóta is egyfolytában reménykedünk, jövőre sokkal nagyobb lesz a szerencséje, mint 1993-ban volt. •MMMMHHHHMHH Rafai Gábor HBHHHHM Az egyformaságról Talán most is a sportról kellene írni. Tehát a fociról. Bár... 1993 nem a magyar (s különösen nem a szegedi) futball éve volt. Jöjjön hát valami más. Maga az élet. New Yorkban történt, Sipos István és dr. Mózes Ervin nagy vágtája idején. A sok száz mérföldes keringés helyszínéről, Wards Islandről akartunk bejutni Manhattanbe. A szigeten sem olcsó metró, sem drága taxi nem járt. (Soha.) Csak néhány otthontalan csellengett a Hudson partján. (Éjjel-nappal.) Hirtelen megjelent egy rendőrautó. Nyert ügyünk van, gondoltuk, elvégre a „yardok" mindenhol egyformák. (Okosak, higgadtak, segítőkészek...) Úgy hittük, T. J. Hooker és Horváth II. tizedes a lelke legmélyén ugyanolyan. Csalódnunk kellett. Elrebegtük a kérésünket (hogy ugyan vigyenek már be a központba két ártalmatlan idegent) mosolygósan, sírósan-könyörgősen, ám a hatás elmaradt. A mogorva vitézek, kezüket a stukkeren pihentetve, közölték: a látszat (a formaruhájuk) ellenére ők nem fuvarosok. Aztán elhajtottak. Manhattan felé. Ennyit az egy formaságról. Ráthi I. Attila Ki örülne a cserének? A két munkaterületemet - a szerencsejáték és a sport nagyon sokszor egy istenasszony, Fortuna irányítja. Éppen ezért 1993-ban is voltak olyan témák és eredmények, amelyekhez egy adag szerencse is kellett. Szívesen találkoztam volna azzal a szegedi lottózóval - valószínű a saját nyereményemig kezet sem 1 mosok - aki márciusban az egyedüli ötösért országos rekordösszeget vett fel a szegedi területi igazgatóságon. Sajnos csak közvetve - Tamay Tamás igazgató tolmácsolásával - sikerült vele kapcsolatot teremteni. Annál könnyebb volt képet festeni a Hungerit Szentesi SC női vízipólós csapatának BEKgyőzelméről. Nem is tudom, hogy a Kurca parti játékosok a 175 millió forintot, vagy a BEK aranyérmet vették volna át szívesebben, ha mondjuk Fortuna „hivatalában" olyan gubanc keletkezett volna, mint év közben az Alföldi Porcelán SK NB l-es kézilabdacsapatánál. Én is elgondolkodtam rajta, de dönteni jómagam sem tudtam, hiszen egyik sem mindennapi fegyvertény... Süli József Tizenöt sor Formás kis szerkesztői önzésnek köszönhetően töprenghetek itt azon, mi ért ebben az esztendőben. Olyasmit írj, ami másokat is érdekel - teszi hozzá, kiváltva csúnya dühömet: most én vagyok az érdekes, vagy megint, mint mindig - a mások az érdekesek? Tizenöt sorban! - mondja még. Haha, sok is lesz... Hát mi ért? Eljött a szép és legerősebb szamár. Adventit asinus pulcher et fortissimus. Egy újabb meggyőződés, amely bizonyára annyit ér, mint a többi. (Kábítjuk magunkat; új bizonyosságokat is gyártunk, s persze gyakran a régieket használjuk, hogy élhessünk.) De kétségtelenül a legerősebb ez volt az idén: ;,...csak ha rátaposnak egy emberre, akkor derül ki, hogy van-e méregfoga... Nem a megélt élmények - sokkal inkább bizonyos élmények hiánya határozza meg a jellemünket." Sok itt a taposás, elszaporodtak a méregfogak. De kiáltsuk, hogy kevesebb élményt!? Vajon nem tudjuk-e a lelkünk mélyén a flegmatikus belorusz paraszt igazát? Aki odavetette fuldokló társának: Ne pocsékold az erőd, Foma, merülj a mélyre. Sulyok Erzsébet (A kézirat 18 soros volt A szerk.) „...tán nem is mindig, A nemzeti emlékpark „múvészbejárójánál" lesorompóz a kapuőr. Mutatok a szélvédőhöz tett „Sajtó" felségjelre. Bólint. Aztán ahelyett, hogy a kaput nyitná, odaballag a kocsimhoz: - Melyikre jött? A körképesre, vagy a parkosra? - Mindkét tanácskozásra. Bevizslat az ablakokon, majd kérdőre von: - Egymaga, mind a kettőre? Aha-t mondok, de mert látom, hogy nem érti, mint lehetek egyszerre két helyen, és mint írhatok az ott történtekről, ha amott is vagyok, elmagyarázom neki a munkamódszeremet. Hangsúlyozva, hogy az ott és amott mulasztott percekről felelős emberektől kérek majd információkat a cikkekhez. Hallgat, néz rám, aztán kérdez: - Oszt maga elhiszi, lefrja, amit mondanak? - Már miért ne hinném? Józan paraszti pillantásokkal méreget, majd szól: - Akkor hát tán nem is mindig az újságírók a hibásak, ha nem azt írják, ami vót... Szabó Magdolna Egy kiló só Déli szomszédaink bevásárlóturizmusát szenvedve, elképzelem, hogy örülhettek nekünk a sógorok bő évtizeddel korábban Bécsben és csatolt részein. A Dóm tér és a Mars tér környékén se szeri, se száma a vörös csillaggal ékesített rendszámú autóbusznak, hogy aztán záróra tájékán irdatlan mennyiségű krumplival, hagymával, és csak a jó isten a megmondhatója, mi mindennel megrakva, visszatérjenek az egykor volt Jugoszlávia városaiba, falvaiba. A minap a Nagyáruház élelmiszer-osztályának egyik pénztára előtt enyhén durcásan múlattam az időt. A balkáni áradat „ringatását" újvidéki kollégám fölfedezése tette elviselhetővé. Fél szavakból váltottunk információt, nevekkel, sorsokkal, tragédiákkal traktáltuk egymást. Varga Tibor, a Magyar Szó munkatársa bánatosan mutatott a kosarában árválkodó, rusztikusán csomagolt sóra: - Ide jutottunk! Ezért keltem hajnali kettőkor, vártam hat órát a határon. Nálunk már ezt sem lehet kapni. Azért viszek haza csak egy kilót, mert pesszimista vagyok. Meglásd, nem sok sót eszünk meg mi magyarok a szülőhelyünkön!... Thókos István Külföldi adósságom Munkámmal összefüggő utazásaim leginkább az Öttömös, Csengele, Kübekháza határolta térségre korlátozódnak. Ehhez képest nagy ugrásnak számított, hogy egy háromnapos szakmai úton vehettem részt Bajorországban. Ha újat, érdekeset lát az ember, csak nem állja meg, hogy ne ossza meg benyomásait mondjuk a buszon mellette ülővel, vagy asztaltársaságával. Szerencsés kombinációban a beszélgetés szintje a pletykáig is terjedhet. Az utolsó napi vacsoránál derült ki, hogy a velem szemben ülő hölgy szegedi. E körülmény többszáz kilométer távolságban is becsempészett a témába egy kis hazait. Elmondtam neki, hogy milyen jó az otthon hagyott gondoktól távol. Nálam ez elsősorban egy nem egészen befejezett lakásfelújítást jelentett. Elújságoltam, hogy sikerült a legtöbb mestert kifizetnem, már csak a tervező kivétel. Olyan rendes, csendes, szerény ember, hogy fél év alatt sem hozta fel a tartozásom. Ugyan ki más maradt volna utoljára. A hölgy csak annyit kérdezett, hogy hol áll ez a ház. Amint meghallotta, kacagni kezdett. A férjétől kacifántos ügyei közqtt hallott erről a címről. Ugyanis tervező. Tóth Szeles István A történet Példa értékű. Sűrítménye magyar sorsnak, szociológiai felméréseknek, elhalálozási statisztikáknak, életvitelnek, múltnak, jelennek, jövőnek. Történet, mely ha nem is lenne valóságos, mégis mélységesen igaz, egyszere komédia és tragédia. Magyar sorstragédia és magyar sorskomédia, íme: A határmenti tanyára korán ereszkedik a decemberi sötét. Hamar kell végezködni. Amikor Julis néni elfújja a lámpát, s bebúj a dunna alá, Péter bácsi már fújni készül a kását. De Julis néninek közlendője van: - Sokat töprengek mostanában, mi lesz velünk? Nem bírjuk már fogni a földet, kifognak rajtunk az állatok, a piacozás se megy már úgy, mint régen. Mi lesz velünk, ember? Tudod, én arra gondoltam, ha kettőnk közül valamelyikünk meghal, én felköltözöm a iányomékhoz Pestre. Tandi Lajos A fotókat Gyenes Kálmán, Nagy László, Schmidt Andrea és Révész Róbert készítette.