Délmagyarország, 1993. október (83. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-13 / 239. szám

SZERDA, 1993. OKT. 13. HORIZONT? • San Marino - Meseország a hegytetőn m A világ legrégibb és legkisebb köztársasága Turistaparadicsom - magyaroknak is Az olasz csizma szárán, a kedvelt tengerparti üdülőhelytől Riminitől húsz kilóméterre, a 750 méter magas Titán-hegy tetején emelkedik San Marino, a világ legparányibb köztársasága. Az alig 60 négyzetkilóméteren elterülő, nyolc településből álló, kilenc közigazgatási területre osztott törpeállam már akkor köztársaság volt, amikor a magyarok még csak latolgatták, bejöjjenek-e a Kárpát-medencébe, vagy sem. San Marino története a legendák homályába vész. Az időszámításunk utáni negyedik században, Dioklecianus császár uralkodásának idején Marinó, keresztény kővágó a keresztényüldözés elől menekült a Titán-hegyre, s telepedett le a sziklák között. Rövidesen kis keresztény közösség alakult a szentéletű ember körül, amely Marino halála után is együtt maradt, hogy utolsó szavai szerint rendezzék be életüket: „A többiektől szabadon hagylak benneteket". A történelem nagy viharait sikerrel vészelte át a kis köztársaság. Igaz rövid időre kétszer is elfoglalták, azonban mindannyiszor sikerült kivívniuk függetlenségüket. Napóleon Itáliában járva nem foglalta el, ellenkezőleg, inkább magasztalta a kis országot. Kijelentette, hogy San Marinát meg kell őrizni a szabadság szimbólumának. Később az olasz egység megteremtésében is szerepet vállaló ország államvezetése is többszáz éves hagyományokra tekint vissza. Vezető testülete az Arengó, a Családfők Gyűlése, a valódi hatalmat azonban a Köztársaság Parlamentje és a Nagy és Altalános Tanács képviseli. A végrehajtó szerv a Régens Kapitányokból álló Tizenkettek Tanácsa. .A Titán-hegy tetején épült középkori várfal, s a három torony - a legmagasabbról szép időben ellátni egészen az Adria partjáig - már Riminiből is látszik. Ahogy az autóút közeledik, csodálatos látvány tárul az utazó szeme elé; felettünk többszáz méter magasban középkori erődítmény fala tűnik fel. Hajtűkanyarok sorozata után jutunk fel a fővárosba, ahol a kormánypalota tetején lobog a fehér-kék sávos nemzeti lobogó. Színei szimbólumok, a béke és a szabadság jelképei. San Marinóban parkolót nehéz találni, sőt előfordul az is, hogy a zsinóros egyénruhás rendőrök a külföldi autókat fel sem engedik a városba, hanem hatalmas parkolóházakba terelik. Mi is egy parkolóházból, s gyalog indulunk útra, hogy feltérképezük a Titán-hegy fennsíkján elnyúló várost, amely kétség kívül elragadó. Tökéletes épségben maradt, középkori hangulatot árasztó utcák, terek, épületek, ottjártunkkor szeptember végén még mindig rengeteg a turista. A nemzetközi kavalkádban gyakori a magyar szó. A városból, ahol a felhők szinte karnyújtásnyira vannak tőlünk, lélegzetállító panoráma nyílik; körös-körül szelíden hullámzó dombok, de olyan magasról látni őket, mintha repülőről pillantana le rájuk az ember. A város látnivalói sem kevésbé fennségesek. Erem és bélyegmúzeum, csodálatos múzeum és képtár, a Szent Ferenc templom, a Bazilika, az Országos Levéltárnak és Könyvtárnak helyet adó Valloni Kastély, a Kormánypalota, a Panoptikum, a Régi Autók Múzeuma vátja a látogatókat.. San Marino természetesen főként a turistákból él. Látnivalói tízezreket csábítanak, emellett virágzik a külföldiekre alapozó kiskereskedelem. Üzlet-üzlet hátán, kapható itt minden, ami szem szájnak ingere; olcsó arany, bizsu, híradástechnikai cikkek, millió apró kacat, bóvli óra, san marinói hamis Napóleon konyak, festmények, kakukkosórák, mini' szökőkutak, középkori kard,-és nyílpuska utánzatok, modern lőfegyverek, pólók, bögrék, mind-mind zászlóval, címerrel ékesítve. Az utazóban néhány napi san marinói barangolás után megfogalmazódhat a gondolat, szívesen eléldegélne itt, netán a kis ország állampolgára is lenne. Sajnos azonban san marinóivá lenni nem egyszerű dolog, állampolgárságot csak a letelepedett külföldi harmadik generációja, vagyis unokája kaphat, s ez az az ország, ahová benősülni, vagy férjhez menni sem lehet, ugyanis a házastárssal még nem jár együtt a san marinói útlevél... Pál Tamás Pátai • Jean Rohou a Rennes-i Egyetem irodalomprofesszora, 1934-ben egy apró breton faluban született, a tengerparton. Szülei, ahogy majd minden breton család akkoriban, szegény földművesek voltak. Meséli, hogy 1952-ig sem villanyvilágítás, sem vízvezeték, sem fűtés, sem csatornázás nem volt a faluban. Petróleumlámpa mellett nőtt fel. Akkor még mindenki számára különös okból, 1945-ben Rennes-be, Bretagne központjába ment tanulni. Senki előtte tudásvágyból nem hagyta el a falut. Fivére, aki otthon maradt, ma állástalan kőműves. Jean Rohou Rennes-be szinte még sabotban, a bretonok facipő viseletében érkezett, s renitenciája, vagyis eltávozása az „ördög iskolájába" azon a nyáron többször is témája volt a plébános vasárnapi prédikációinak. A breton ugyanis mélyen katolikus nép. Es makacs is. A faluban a háború előtt két iskola volt: egy állami a fiúknak, és egy katolikus a lányoknak. Amikor 1953-ban katolikus fiúiskola alakult, a breton fiúk kétharmada kiiratkozott az államiból. Amikor pedig, később, a hatalomra jutott baloldali kormányzat a decentralizáció idején államosítani akarta a katolikus iskolákat, több százezer breton tüntetett Párizsban. A háború előtt szinte senki nem jutott el állami felsőiskolába, aminek oka részint a nagy szegénység, részint, a francia, az állami nyelv - hogy úgy mondjuk - hiányos ismerete volt. Jean Rohou, a későbbi egyetemi tanár, két Racineról írott irodalomtörténeti könyv szerzője úgy kezdte iskoláját, hogy a „papa" és a „maman" szavakon kívül csak egyet ismert még farnciául: azt, hogy „avion". Éppen a háborús berepülések ideje volt. Igazi, franciául beszélő emberekkel akkor találkozott először, amikor 1940-ben a német megszállás elől Belgiumból menekültek érkeztek a faluba. A breton nyelvről Rohou úr azt vallja, Európa nagy vesztesége volna, ha eltűnne. Eredeti kelta nyelv, találékonysága, leleményes szóalkotó képessége olyan költői kifejezésre alkalmas, amire a francia nem. Nemcsak egy eredeti nyelv, hanem egy eredeti kulturális attitűd is kihalóban van vele. Annak ellenére, hogy a hatvanas évek végén megmentésére felerősödött a művelődési mozgalom, 1980-ban 1 millió 500 ezer Nyugat-Bretagne-i lakos közül már csak 655 ezren vallották, hogy értik a bretont. • Nyugat felé: a tenger A breton eső embere Jean Rohou a Rennes-i Egyetem irodalomprofesszora a JATE Francia Tanszékének és az Alliance Franqaise egyesületnek vendége volt Szegeden. (Fotó: Schmidt Andrea) Találkoztam egy igazi bretonnal. Bár Bretagne Finistére megyéjének egyik apró, alig ezer leiket számláló falucskájában született, az „igazi" jelző soha nem jutott volna eszembe, ha e napfényes őszi délelőttön nem emlegeti oly szeretettel a szitáló, melankolikus breton esőt, a csipkézett breton partok tengerét, az ősi breton várakat, és fel nem idézi azt a sejtelmes érzést, hogy van egy föld az európai kontinensen, amelytől nyugatra már nem valami politikai példaképpé lett civilizáció, és nem is egy breton nyelvet beszélő anyaország terül el, hanem végtelenül és beláthatatlanul: a tenger. E bretontól borúlátó jóslatokra, keserű múltidéző történetekre, egyszóval, lassan elfogyó kelta népének történelmi bánatára számítana az ember. Ehelyett? Hősünk örömmel, jóízűen beszél Bretagne-ról, a bretonokról, s csak ahogy niesélőkedvébe egy-egy kis malícia kevredik, abból rajzolódik ki egy gazdag kultúrájú, egyéni és leleményes nyelvű nép lassú apadásának története. Közülük 250 ezren beszélik még. De jórészt már csak az idősebbek. A hajdani szülőfaluban, ahol annak idején még a franciául jól tudó plébánosnak is a breton volt a mindennapi beszél nyelve, ma már a lakosságnak csak mintegy 10 százaléka használja ezt. Nincs már meg a nyelv élő megújhodása. Lassan Bretagne legmélyén is csak az idősebb földművesek beszélik, s igen kevés gyermek van, aki anyanyelvként tanulja a bretont. Viszont még a bretonul rég nem beszélők francia hangsúlyozásán is mindjárt észrevehető a származás. Amilyen mulatságos az utolsó előtti szótagon hangsúlyozott francia beszéd, olyan szomorú útja ez egy nyelv kihalásának. Jean Rohou ma a francia írók nyelvét beszéli. Választékos, művelt francia nyelvet. Ez annak köszönhető, mondja, hogy könyvből tanult franciául, ahogy a bretonok többsége annak idején. Emlékszik, nagyanyja francia újságokat olvasott, de megszólalni nem volt hajlandó ezen a nyelven. A breton makacsságnak is jó oka lehetett. Valamikor Franciaországban a bretont még inkább megvetették, mint most az arab bevándorlót. Hősünk meséli, hogy hallott egyszer egy tévéinterjút egy marokkóival, aki tanulmányai után hazatért. Arról kérdezték, miért ment vissza országába. Miért, miért, felelte a marokkói, hát mert itt legalább nem vetnek meg; Franciaországban én voltam az utolsó, a jött-ment - a breton! Létezik-e a korzikaihoz hasonló breton elszakadási mozgalom? Jean Rohou szerint ma már nem. A szélsőséges megnyilvánulások már elültek. A függetlenséget igen kevesen követelik, a választásokon az autonomista pártok általában alig 1-2 százalékot kapnak. A század folyamán két pillanat volt, amikor a breton szélsőségesek megerősödhettek. Először a második világháború idején, amikor a franciaellenes szélsőjobb kapott lábra; de a lakosság, lévén, hogy Bretagne az ellenállás egyik központja volt, meglehetősen ellenségesen fogadta őket. Másodjára, a hatvanas évek végének nagy gazdasági válsága idején, amikor naponta három breton gazdaság ment tönkre, a szélsőbal próbálkozott kisebb-nagyobb merényletekkel. Még a Versailles-i palotában is robbantottak - ám ez mostanára elült. A tartomány, és kivált Finistére (amely Csongrád megye testvérmegyéje) igen lendületes gazdasági fejlődésnek indult. A breton mozgalom pedig mostanra inkább egy Franciaországon belüli nyelvi-kulturális autonómiát tekint céljának. Az elszakadási törekvésénél mindig is szélesebb volt a nyelv és a kultúra felélesztésének mozgalma. A hetvenes években ez annyira felerősödött, hogy a breton nyelv reneszánszáról beszélhetnénk ha az új nyelvi folytonosság, amelyet jórészt az értelmiség élesztett fel, nem lenne ily "késői. A bretonok elvándorlása azonban megszűnt, bár ennek inkább gazdasági okai vannak. A migrációs mérleg 1975 óta visszabillent, ma már többen jönnek Bretagne-ba, mint ahányan elhagyják a tartományt. Ez elgondolkodtató, ha hozzávesszük még, hogy mennyire azonos logika szerint működnek a történelmi elvándorlások. Jean Rohou elmondja, hogy a harmincas években bretonok tömege szállt tengerre Amerika felé, s hogy a harmincas évek Párizsában a cselédek mintegy 40 százaléka breton nő volt. (Az adat a korabeli bukaresti számhoz képest több mint hasonló). Jean Rohou két hétig dolgozott Magyarországon. Búcsúzkodás előtt megkérdezem, milyennek talált bennünket. Akár a bretonokat, válaszolta. Keveset mosolygó, komoly népnek. Mintha a szitáló breton esőt éreznénk. Panak Sándor • A ZeitgeNÖssischer Herbst átlépte a határt Szándékom egy új ideálteremtés - vallja Baksa András bécsi zeneszerző Baksa András zeneszerző nevét Bécsben jobban ismerik mint itthon. Brassóban született, a Kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán szerzett zenetanári és hegedűművészi diplomát. Innen a kolozsvári román opera zenekarához került, majd nem sokkal ezután 1975-ben egy olaszországi turné után Bécs felé vette útját. Húsz éve él Ausztriában, jelenleg a bécsi Tonkünstlerquartett hegedűművésze; darábjait Svédországban, az Egyesült Államokban, Japánban, Csehországban tűzték műsorra. Az utóbbi hetekben egy nagyszabású osztrák kortárs zenei sorozat keretében Magyarországon két helyütt is felhangzott Baksa zenéje. Előbb a Weincr Leó Kamarazenekar VVeninger Richárd vezényletével nagy sikerrel mutatta be a szerző Concerto Grosso (op. 18.) című darabját, majd Győrött nemrég a Collegium Vocale Marchfeld és a Győri Filharmonikus Zenekar ősbemutatón adta elő Baksa András Az évszakok című oratóriumát. A ZeitgeNÖssicher Herbst fesztivál koncertjére az erdélyi származású osztrák zeneszerző maga is eljött Szegedre. Baksa András és dr. Paul Ebhart (Fotó: Schmidt Andrea) • Baksa úr, a kolozsvári hegedűiskola nagy egyéniségei közül szinte csak Ruha István maradt már a városban. Ön minek a hatására ment el? - Óh, ezt nagyon egyszerű megértenie annak, ki csak egy hónapot is eltöltött zenészként Romániában a hetvenes évektől mostanáig. Remek hangulatú városban, egy kiváló főiskolán végeztem, s eszembe sem jutott volna elhagyni Kolozsvárt, ha szabad lettem volna, ha lett volna lehetőségem oda utazni, ahová akarok. Nem a pénzhiány, és nem a szegénység hajtott el, hiszen akkoriban még csak éppenhogy alakulni kezdett a mai nyomor. Mindez kevésbé számított. De olyan alkat vagyok, aki nem bírja elviselni a bezártságot. • Húsz éve él Bécsben, egy olyan közönséggel körülvéve, amelynek a vérében van a klasszikus német zene. Egy kortárs zeneszerző szemével nézve ez előny-e, vagy hátrány az új alkotások befogadásában? - Tudni kell, hogy nincs még a világon egy olyan konzervatív közönség, mint a bécsi, s általában az osztrák. Ahogy mondja: a vérükben van Mozart, Brahms, Mahler, Richárd Strauss - és akkor még nem is beszéltünk Johann Straussról. Hogy előny-e? Ha előadóként válaszolok, akkor feltétlenül előny. De szerzőként... Taps van, a kritika is jól fogad, erre nem panaszkodhatom, de az biztos, hogy az új zenét nem könnyű elfogadtatni. • Szegeden bemutatott Concerto Grosso-ja számos német romantikus, preklasszikus, sőt barokk utalást tartalmaz. Ugye, nem véletlenül? - A nagy német zeneszerzők megkerülhetetlen és felülmúlhatatlan csúcsai a zenekultúrának. Amit MoJfart, Beethoven vagy Brahms alkotott, azt nem lehet sem megismételni, sem eltekinteni tőle. Mint ahogy Michelangelo Dávidját sem lehet szebbé tenni. Ha valaki ezzel próbálkozna, torz alkotást kapna. Nos, én aki a bécsi Tonkünstlerquartettel évente mintegy 150 koncerten játszom e műveket, időről időre olyan reminiszcenciákat kell hogy feldolgozzak, amelyek teljesen beépülnek felfogásomba a mostani korról. Ami ebben új, és ami elválaszthatatlanul a sajátom, az egy új ideálteremtés szándéka. Ezzel szeretnék a mi időnk szorongásai között is olyan zenei gondolatokat megfogalmazni, amelyek ismét a szépre, a harmonikusra mutatnak rá. • Baksa András Concerto Grosso-ját, ahogy az utóbbi évek számos osztrák kortárs zeneművét a ZeitgeNÖssischer Herbst sorozatban mutatták be először. A sorozat öt éve indult, s ma Alsó-Ausztria tartomány legjelentősebb kortárs zenei szemléje. A rendezvény igazgatója, Dr. Paul Ebhart maga is Szegedre jött abból az alkalomból, hogy a hangversenysorozat elő (zben terjeszti ki határait Magyarországra Győrre és Szegedre. (A sorozat keretében a Weiner Kamarazenekar novemberben két hangversenyt ad Ausztriában, s előadásában először hangzik majd el magyar kortárs mű a rendezvényen: Huszár Lajos Kamarakoncertje.) Ebhart úr elmondta: a ZeitgeNÖssischer Herbst kifejezetten annak érdekében jött létre, hogy új műveket, új szerzőket vigyen közönség elé. A sorozat hangversenyeit általában az előadók és szerzők bemutatkozása nyitja meg, a közönség ezáltal közvetlen kapcsolatot talál a zeneszerzőkkel - aminek a világon mindenütt híjján van a modern zenei élet. A rendezvény már fogalom Ausztriában, kezdeti közönségszáma néhány év alatt megháromszorozódott. Támogatását fele-fele arányban vállalja a tartomány és a hangversenyek helyszíneinek települési önkormányzata. Hogy mennyire hatékonyan, erre csak egy példát: idén ősszel, Alsó-Ausztria településein nem kevesebb, mint 85 hangversenyt hallhat a közönség a ZeitgeNÖssischer Herbst keretében. S. P. s.