Délmagyarország, 1993. augusztus (83. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. AUG. 14. Veszelka Attila „Gyűlölök és szeretek" Caius Valerius Catullus Hagyd, Catullus, Lesbia messze jár, őt visszavárnunk ostoba férfiönzés. Szolgalelkűvé ne alázza Caiust asszonyi fortély. Hogy mulatnak, nézd, Aurelius meg szájba fúrt ajkú Furius, ha látják kínodat. Jöjj hát, s vigadozz velünk mint régi barátunk. Lyd dalok s színbor melegítse szívünk, s gyöngyfogú lánykák kacagása leljen végre lelkedben puha fészket, és Calvusra ne fújtass. Majd kemény s vad verseket írsz megint, míg áldozunk bőszen Dionysos oltárán, barátocskám, szerelemre készen, mámoros aggyal, s Róma mocskát újra aranyra váltod. Rajta, vedd hát köpenyed, s kövess most, míg a Caesar horkol. Irány a csapszék és a hetérák. Vinkler László: Az írógép Már lassan egy éve annak, hogy az élet megpróbáltatásaitól zavart idegállapotba sodródott szomszédasszonyom egy jól sikerült golfütéssel betörte az ablakomat. Az ütést partvisa fejével azért mérte átlátszó szándékú ablaküvegemre, mert valamiféle társaság hangját vélte hallani (buli?) a lakásom irányából. Elvetemült cselekedete hallatán és láttán félmondatok akadtak fenn a levegőben, a meglepetéstől tátott szájjal meredtünk az üvegen tátongó lyukra. Azóta is meredtem, egészen mostanáig, de most úgy érzem, itt a megfelelő pillanat arra, hogy helyreállíttassam az eredeti állapotot. Szóltam az üvegesnek, hogy elérkezett az idő, s megállapodtunk egy időpontban. Várom az üvegest, és egyre több kétségem támad. Tulajdonképpen dupla üvegről van szó, és csak a külsőt sikerült megsemmisítenie a támadónak. Ezért tudtam kihúzni a telet minden üvegezés nélkül szimpla ablakkal. Az idő múlásával pusztán esztétikai kérdéssé csökevényesült bennem a törött üveg, az anyagi vonzatok elrettentettek mindenféle restaurálási szándéktól. Forgalmi adók és borravalók járnak a fejemben, s közben az is az eszembe ötlik, hogy ütni fog megint. Nem az utolsó órám, hanem a szomszédasszony, ha meglátja, hogy ismét ép az ablakom. Most pedig biztos nem fog félmunkát végezni, a partvisfej áthatol mindkét üveglapon. Szincsok György Várom az üvegest Várom az üvegest, és izzad a tenyerem, mint egy bizonytalan kimenetelű randevú előtt. Mibe kerül ez majd nekem? Próbálok valami kellemesre gondoni. Eszembe jut, hogy milyen kellemes meglepetést okozott nekem nemrégiben egy jugoszláv rendőr. Mikor leállította az autónkat, közölte, hogy megbüntet bennünket 200 ezer dinárra, mert nem volt becsatolva a biztonsági övünk. Néhány perces kalkulációval kimutattam, hogy 6 forint 70 fillérbe került ez a közlekedési fegyelmezetlenség. Talán az üveges is azt mondja, hogy fizessek neki egy rundot, és el van intézve, vagy egyszerűen megveregeti a vállamat, tekintetéből pedig az olvasható ki: jó voltál nálam az üvegre. Várom az üvegest, és bűvös számok járnak a tejemben. Mi az üveg (sík) árfolyama manapság? Jön az üveges, és ha nem villantok meg egy zöldhasút, hozzá se fog, de az is elképzelhető, hogy mérhetetlen dühében kiveri a belső üveget is. igen, villantani kell, legalább a fogsoromat, lássák, vidám nemtörődömséggel várom, hogy az orrom alá dörgölje a végösszeget. Minek nekem egyáltalán üveg? Úgyis olyan dögmeleg van, hogy éjjel-nappal nyitva van az ablak. Ha jönnek a fagyosszentek, majd ráérek üvegeztetni, de az is lehet, hogy az ózonlyuk akkora lesz már a télen, hogy ezek a bizonyos szentek messze elkerülik a környékünket. A gazdasági receszszió pedig enyhül majd, az üveg világpiaci ára látványosan zuhanni fog. Épp e gondolat jár a fejemben, amikor csöngetnek. Kinézek a kémlelőn. Uram isten, ketten vannak, ez dupla annyi költséget jelent. Az üvegesek a kapu előtt, én pedig nem tehetek mást, kitárom előttük az ajtót, hogy beüvegezzék hátralévő napjaimat. Ám szerszámostáska helyett postástáska lóg a vállukról. Uram, hoztuk a honoráriumot mondja az egyik, és ezer forint körüli összeget nyújt át. (Két postás ante portás.) Szólni sem tudok, csak aláírom az elismervényt, a pénzt meg sem számolom. Visszaülök, és várom tovább az üvegest... Podmaniczky Szilárd „Csúnya szavak" az irodalomban A

z idézőjel használata itt kötelező, hiszen azt, hogy „csúnya szó", definiálni képtelenség, mert mindenkinek saját esztétikai megítélése alá esik. És itt az a fontos, hogy esztétikai megítélés, mert az irodalom a szó jelentését tekintve nem ismerhet olyat, hogy csúnya. Bár a közvélemény évszázadok óta átkoz ki szerzőket és műveket, tekintet nélkül a szerző zsenialitására, és tekintet nélkül a mű nagyszerűségére. Ennek elsődleges oka az, hogy némely olvasó képtelen a mű egészét látni, átérezni, átgondolni. Sőt, szinte kivétel nélkül csak azokat a mondatokat képes egészben megemészteni, amelyek a mindennapok nyelvében használatosak. Amikor viszont egy nem szokványos, a beszélt nyelvben nem honos mondattal kerül szembe olvasás közben, akkor azt szavanként olvassa, és egyszersmind elveszíti a mondat báját, elveszejti azt az élményt, amikor ugyanaz a szó más és más szövegkörnyezetben más és más esztétikai minőséget kap. De ha már a mondattal ilyen nehézkes az olvasó helyzete, akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy az ő számára a mű egésze elveszik. Éppen ezért ha egy csúnya szó szerepel valamely irodalmi műben, akkor a szó jelentését és minőségét, s e kettőnek közös célját nem a mű egészében keresi, hanem kiragadja, és csúnya, erkölcstelen kijelentésnek tartja, megbélyegezve ezzel a szerzőt és művét. Az irodalmi szövegek ily módon való megítélése és megközelítése nem az írót fogja minősíteni, hanem az egyszeri olvasót. Ezenkívül van egy másik nagyon tipikus és rossz olvasói beidegződés, ami a polgárpukkasztás műfajából s az előbb említett ..darabolós" olvasási stílusból adódik. A polgárpukkasztós műfajban a „csúnya szó"nak nincs más célja, minthogy a tisztelt olvasó, a polgár erkölcsi emelkedettségében megpukkadjon attól a szótól. És többnyire meg is pukkad. És ha legközelebb egy olyan szövegben találkozik ezzel a szóval, amely szöveg közel se azért tartalmazza azt a szót, hogy a polgár megpukkadjon, hanem az írót csak tisztán irodalmi szándékok vezették azon „csúnya szó" használatában, akkor a tisztelt polgár, mivel darabosan olvas, nem látja a mű egészét, félreérti az író más szándékát, ezért ismét megpukkad. Végsősoron az olvasó saját magának teszi tönkre a művet az írói szándékok határainak elmosásával. S

aját tapasztalatból tudom, hogy az írás lendülete, az a hév, ami egy dolog leírásában elragad, sokszor vezet olyan indulatokra, amelyek hitelt adnak a „csúnya szavak" használatának. A szöveget később átolvasva bennem is kétségek merültek fel egyes szavakkal kapcsolatban, hogy vajon használhatom-e őket? De amint bármi más, finomított kifejezéssel akartam helyettesíteni, azonnyomban hazugságnak tűnt, hiteltelennek az írás, mert a leírt helyzet és szövegkörnyezet igenis, hogy azt a „csúnya szót" követelte. Már rég elmúlt az az idő, amikor az irodalom romantikus szépelgések és finomlelkű szenvedéstörténetek tárháza lehetett. Ha úgy tetszik, ma szőröstőlbőrőstől felfalják az írók a realizmust, kegyetlenül használják az élő nyelvet, mert van. És ha nem szégyellünk az életben „csúnya szavakat" használni, mert az vesse rám az első követ, aki még nem használt, akkor ne essen kétségbe az olvasó, ha ezt irodalmi szövegben viszontlátja. Vagy pedig essen kétségbe, hogy ő hogyan beszél, s akkor már elérte az írás azt a célját, amit egyébként nem is tűzött maga elé: hogy szembesítsen önmagunkkal. Az irodalom soha nem használt céltalanul „csúnya szavakat". Biztosan ismerik a Térdszalagrend jelmondatát: „Honi sóit qui mai á pense", vagyis: „Az a rossz, aki rosszra gondol." A

falu határában álló hatalmas tölgyfa lehetett vagy kétszázéves. Jókora ágainak végén itt-ott fagyöngyök sűrű bokrai nőttek, melyek a fa közeli végét jósolták. Mielőtt betértem volna a faluba, csodálattal jártam körbe a matuzsálemet. Egyik deréknyi vastag, majdnem vízsszintes ágán furcsa, oda nem illő dolog tűnt a szemembe: egy darab kötél. Egyik végét valaki kétszer körbetekerte az ágon, majd megcsomózta. A kötél hajdan lelógó másik végéből csak egy arasznyi csonk maradt, a többit levágták. A gondos kezek által font rostokat az idő és a fán végigcsorgó esővíz már sötétre színezte. - Ó, az a régi história! - kiáltott föl a falu fogadósa, amikor betértem hozzá és rákérdeztem a kötélre. - Vagy tíz éve történt. Akarja hallani? Kíváncsiságomnak engedve igent mondtam. A fogadós egy nagy korsó sört rakott elém, megpödörte ősz bajuszát és belefogott a történetbe. - Elt itten a faluba' egy idős ember. Mindenki csak úgy hítta, hogy az Öreg Hegedűs, mer' vöt neki egy régi hegedűje és azon biz' remekül húzta. Tudja, olyan muzsikát, amit errefele szokás. Nagyon sok felül a csodájára jártak az öreg muzsikájának. Mikor mán az öreg sok pénzt összegyűjtött a hegedüléssel, nem csinát semmit, csak otthon ücsörgött és pipázgatott. Egyszer aztán hőtan tanáták a háza mellett. Úgy fejbe csapták, hogy azonnal kiszenvedett. A fia hatalmas lármát csapott, mintha gyászolná az apját, pedig mindenki tudta, hogy örökké szapulta az öreget. A temetés után a fia fölakasztotta a falra az apja hegedüjit és szépen alája szögelte a vonót is. Zoltán Csaba Túlvilági hegedűszó A rendőrség csak pár napig vöt itt. Kérdezgettek mindenfélét, de nem jutottak semmire, ígyhát elmentek. Vöt köztük egy pocakos felügyelő. Azon látszott, hogy nagyon ravasz és tudja is az igazságot - márhogy a fia ölte meg az Öreg Hegedűst a pénziért -, csak nem tudja bizonyítani. M

ikó a rendőrség elment, pár napig nem történt semmi. Aztán egyik éccaka az Öreg Hegedűs fia fölriadt álmábul, mer' hegedűszót hallott kintrül. Úgy hangzott, mintha föntrül, az égbül szót vóna. Kirohant és körülnézett, de nem látott semmit. Reggel ahogy tökeit, rögtön megnézte a hegedűt a falon. Az biz' ott vöt, de mintha a vonót valaki elmozdította vóna egy kicsit. Az Öreg fia elmesélte itt a fogadóba', hogy mi történt vele, de mi csak mulattunk rajta. Tudja, nem hiszünk mi a szellemekben. A fogadós egy csinos rózsafa pipát vett elő, gondosan megtömte, rágyújtott, aztán folytatta a történetet: - Aznap este nagyon berúgott és éjjel megint hallotta a hegedűt. Akkó' mán tudta, hogy az apja hegedül, mer' azt száz közül is fölismerte. Mire fölkelt, a muzsika elhallgatott. A falon a hegedű és a vonó még jobban elmozdult, mint az előző éccakán. Másnap kialvatlan vöt, a szeme alja teli vöt fekete karikákkal. Mi megint nem hittünk neki, pedig akkó mán látszott, hogy tényleg történt valami. Aztán mán nem vöt nyugta. Minden éjjel szót a hegedű és a hangszer is mind jobban elmozdult a falon. Egy hét alatt teljesen megzavarodott az Öreg Hegedűs fia. Éccakánkint összevissza üvöltözött, de nem lehetett érteni, hogy miket. Nappal meg csak öntötte magába a szeszt. Egyik hajnalba' aztán ott lógott a nagy tölgyfán. A kötélnek a vége, amin lógott, még mindig ott van az ágon. November vöt és a dér mán teljesen belepte a haját, meg a bűrit is. Épp' szedtük lefelé, amikor megjelent a pocakos felügyelő. A hóna alatt fura fadobozt cipelt, amibül egy nagy tőcsér állt ki. A felügyelő azt mondta, hogy fonográfnak híjják azt a valamit és nemrég találta ki egy amerikai. Akkó jutott eszembe, hogy láttam olyan szerkezetet azoknál is, akik az Öreg Hegedűshöz jártak hallgatni a muzsikáját. Abban a fonográfban egy viasz van, amin megragad a hang. A felügyelő szerzett valahonnét egy olyan viaszt, amin az Öreg muzsikája vót, aztán bevette magát a bozótosba és éccakánkint zenéltette a fonográfot. Amiké meg az Öreg fia részegen hortyogott, akkó elmozdította a hegedűt, meg a vonót. Azt szerette vóna, ha az Öreg fia elismeri a bűnit. Pár napot töltöttem csak a faluban, ezalatt lejegyeztem ezt a történetet, bár fenntartásaim vannak a hitelességével kapcsolatban. Lehet, hogy csak afféle mese, a falu idegent bűvölő és borzongató legendája. Tény viszont, hogy a kötél ott van az öreg tölgy ágán és tíz év óta senki nem vágta le onnan. * j