Délmagyarország, 1993. augusztus (83. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

SZOMBAT, 1993. AUG. 14. KULTÚRA 5 Biológusnapok Hétfőtől három napon ke­resztül ismét tudományos kon­ferencia színhelye lesz a Sze­gedi Biológiai Központ. A XXXVI. országos biológusna­pok a Magyar Természettudo­mányi Társulat Biológiai Szak­osztálya, a Magyar Biológiai az SZBK-ban Társaság, a Szegedi Akadémiai Bizottság és az SZBK ren­dezésében a biológusnapok megnyitója 16-án, 14 órakor kezdődik, dr. Czimber Gyula egyetemi tanár, az MTT bioló­giai szakosztály elnökének kö­szöntésével. • Az évtizedekben eltöltött ki­sebbségi sorsból táplálkozó életérzéssel járó szorítottság, bezártság állapota a diktatúrák­ban az egyén kiszolgáltatottsá­ga és keserűsége az, ami a ma­kói művésztelep határon túlról érkező vendégei alkotásainak többségében annyira közös és evidensen nyomon követhető, hogy a forró és számukra szo­katlan augusztusi napfény de­lejező hatása ellenére sem ol­dódik fel a vásznakon. Ha te­matikailag nem is, de a kolorit­ban minden bizonnyal gazda­gabbak, színesebbek lesznek az itt keletkezett alkotások. Ez érthető is, hiszen Plugor Sándor erdélyi művész szavaival élve: „Nem tudunk úgy eljönni, hogy ezeket a bajokat, keserűségeket otthon hagyjuk. Igaz, gond­talanabbak vagyunk, mások az itteni munkakörülmények is, de a lelkünk az megmaradt. Sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy igazából kicsit lelket is cserél­jünk, a lelkekben is kitavaszod­jon. " Az említett életérzés, han­gulat természetesen mindenki­nél más-más formában jelenik meg. Plugor Sándornál például az otthonról hozott lómotívum­ban, amely a béklyókból való kitörni vágyást, a szabadság utáni sóvárgást jelképezi, a szenvedést, de a népköltészeti hagyományokhoz, a legendák­hoz oly szorosan kapcsolódó mitikus ősképet is. A természetből átvett motí­vumok a csíkszeredai Fekete Miklósnál erősen stilizált for­mában jelennek meg, s ilykép­pen teljesen átértékelődnek. Antal Imre Gyimesfelsőlok­ról származik, s a művésztelep törzsvendégének számít. Az idén harmadszor látogatott Ma­kóra, ahol - mint mondja ­döntő hatással volt rá a fény és a velejárója, a meleg. Ez az iz­zás képeinek tónusából is átsu­gárzik. A kimeríthetetlen gyi­mesi táj és az ottani ember éle­te, sorsa érdekli, de élénken A Horváth Mihály utcai Képtárban: Testvéri diptychon. Temes megye és a Vajdaság képzőmű­vészeinek munkáiból rendezett Szegedi Fesztivál Tárlat Fekete-ház Baross Gábor, a vasminiszter Ortodox egyházművészet Ifjúsági Ház Werner Degreif képzőmű­vészeti kiállítása A Bálint Sándor Művelő­dési Házban Kicsinyek, színházak, iste­nek - fotók és festmények Kí­na életéről. ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSOK Móra Ferenc Múzeum Lucs-képgyűjtemény Patika-múzeum Csak egy földünk van (ter­mészettudományi kiállítás) Móra-emlékszoba „avarnak mondták magu­kat" (régészeti kiállitás) Csongrád megyei népmű­vészet (néprajzi kiállitás) Mai magyar szobrászat Válogatás a múzeum kép­zőművészeti törzsanyagából A Szegedi Vár Szeged múltja, jelene, jö­vője (várostörténeti kiállítás) Fekete-ház Csongrád- és Csanád me­gyék társadalma 1867-1945 Buday György élete és művei Varga Mátyás színháztörté­neti kiállítása (Bécsi krt. 1VA) Díszlettervek, grafikák, ke­rámiák (14-18 óra között) Ifj. Lele József néprajzi gyűjteménye (Szeged-Tápé, Vártó u. 4.) Szélmalom - berendezett malom (Szeged-Kiskundo­rozsma, Bölcs u.) • A makói művésztelep vendégei között A kisebbségi sors lenyomatai Hetek Szombaton este fél 9-kor be­mutató a Dóm téri szabadtéri színpadon: Lehár Ferenc: Ci­gányszerelem cfmű daljátéka. A második előadás vasárnap, szintén fél 9-kor kezdődik. Az ötödik nemzetközi nép­tánctalálkozó külföldi együt­tesei szombaton délelőtt 10-től a Kárász utcán adnak bemu­tatót. Vasárnap a csoportok a Sziksósfürdőn táncolnak. A néptánctalálkozó gálaestje hétfőn este 6 órakor kezdődik, az Ifjúsági Házban. IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSOK Juhász Gyula Művelődési Központ H. Nagy Anikó festőmű­vész kiállítása szombat és vasárnap kivételével naponta 10 és 18 óra között. A Somogyi-könyvtárban Ötszázhúsz év könyvei a száz­tíz éves Somogyi-könyvtárban. Naponta 10 és 18 óra között Kálvária Galéria (dr. Bo­ross J. u. 27.) Plein Air '93 Csongrád, a nemzetközi alkotótelep kiállítása. Móra Ferenc Múzeum Kőbezárt világ (kövületek) az I. emeleten. Ókori művészet - kiállítás a Szépművészeti Múzeum vá­logatott gyűjteményéből - a II. emeleten. Miholcsa József munka közben. (Fotó: Fnyedi Zoltán) foglalkoztatja a népköltészet, ezért népdal-ihletésű kompozí­ciókkal is kísérletezik. - Nagyon jó, hogy megis­merhetjük egymást, hogy talál­kozhatunk, és betekintést nyer­hetünk egymás munkájába, a magyarországi képzőművészeti életbe. Ez csak szorosabbra fűzi a baráti szálakat, elmélyíti az anyaországgal való kapcso­latot. A keramikusokat a szabad­kai Nemes Fekete Edit képvi­seli. Ő még az 1973-as makói tábor munkájában is részt vett, és a következő években is meghívták. Az 1990-ben új koncepcióval induló művészte­lepnek megalakulása óta oszlo­pos tagja. Az alföldi tájat, az itt élő asszonyt, a folyó hullámait sajátságos formában örökfti meg. A kárpátaljai Földessy Péter - a júliusi kiállítás nagydíjasa - világa egészen más, gro­teszk, valahol meseszerű, ugyanakkor torz kreatúráival, gonosz manóival, elrettentő szörnyeivel és eszelős bolond­jaival vészesen fenyegető, fi­gyelmeztető is egyúttal. Akva­relljeiről egy sötét álomvilág tárul elénk, melyben mario­nettfigurákként rángatják, ta­szigálják a kiszolgáltatott, megalázott embert, bolondok hajója tart felénk, pokoli lé­nyek orgiáznak rajta, minden egy haláljátékra emlékeztet, melyben sajnos, magunkra, ál­dozatmivoltunkra ismerünk. A marosvásárhelyi Miholcsa József faszobrász Antal Imré­hez hasonlóan ugyancsak a hagyományokból táplálkozik. - Engem is a gondolati ro­konság. a kisebbségi sorsnak az azonos ieszűrődése ragadott meg - meséli. - Megdöbben­tem, s nagy élmény volt szá­momra, amikor Gyurkovics Hunor szabadkai barátom meg­mutatta a festményeiről készült reprodukciókat, és felfedeztem ratuk a tűzmadármotívumot, amely fafaragványaimon is gyakran jelen van. Jó érzés, ha az ember rádöbben, nincs egyedül. A makói kezdeményezés kezd kifelé rajzani, az itt meg­fordult művészek Kárpátalján és Erdélyben hasonló művész­táborokat hoznak létre. A város szellemét, amely nemcsak a hagymában és a Marosban ölt testet, magukkal viszik, de re­méljük, jövőre meg az elkö­vetkező években újra vissza is hozzák majd hozzánk. T.T. Még ma is szegedinek 77 erzem magam A sztárszubrett Kovács Zsuzsa - Ha valamit szeretek csi­nálni, akkor mindig jókedvű vagyok, és akkor általában si­kerül is minden. Inteijút is sze­retek adni, csak ne fotózzanak, mert attól borzasztó ideges le­szek. A vitalitásomat egyéb­ként sokszor tudatosan korlá­tozom. Ha otthon pihenek, ak­kor olyasmivel foglalom el magam, ami kikapcsol. De ha két előadásom van egymás után, akkor legszívesebben semmit sem csinálok. • A Szegeden eltöltött sike­res évek után sokan azt hi­szik Önről, hogy a város szülötte. - Pécsi születésű vagyok, de hét éves korom óta Szegeden éltünk, tehát amióta az eszemet tudom, szegedinek érzem ma­gam. Minél jobban múlnak az évek, annál jobban becsülöm a szegedi éveket. Annyira jól éreztem magam, mások voltak az emberek, más volt az embe­rek viszonya egymáshoz, a színházhoz, a művészethez. Épp ma akadt a kezembe egy régi szegedi újság kritikája ar­ról a Csárdáskirálynőről, amelyben még apukám ját­szott. Fél oldalon keresztül méltatja. Úgy látszik, akkori­ban még erre is volt hely, és az újságíró sem érezte kínosnak, hogy egy operettről ennyit ír­jon. Ma már kicsit lenézik ezt a műfajt... • Gyakran jár még Szeged­A ma esti Cigányszere­lem-premier Jolánja, Kovács Zsuzsa sok szegedi polgár kedvence. A színház balett­karában kezdte pályáját, de sokoldalú tehetségének, re­mek humorának és ragyogó megjelenésének köszönhető­en hamar énekes-színészi fő­szerepeket kapott. A Főváro­si Operett Színház szerződé­sére sem kellett sokáig vár­nia. Az első pesti szerepe, a Péntek Rézi óta az operett­irodalom szinte valamennyi jelentős szubrettjét eljátszot­ta. Mindig sugárzik belőle a jókedv, jólesik ránézni, mert rögtön mosolyra fakasztja az embert - Minden évben legalább kétszer. Édesanyám sajnos már meghalt, de a nővéremék, uno­kaöcsém és rengeteg barátom él itt. Amikor az autóból meg­látom a Szeged-táblát, mindig megdobban a szívem, mert na­gyon szeretem, és rengeteg emlék köt ide. • A szabadtérihez milyen emlékei fűződnek ? - Utoljára 1983-ban a Vá­mos László rendezte Piros ka­ravánban játszottam a szabad­térin, de gyerekként rengeteget táncoltam. Már az 1959-es nyi­tó évadban statisztáltam a Já­nos vitézben. Később a tánckar­ral nagyon sok darabban szere­peltem. 1963-ban egy angol basszista, Peter Glossop éne­kelt A trubadúrban. Borzasztó­an tetszettem neki. Akkoriban Király Levente udvarolt ne­kem, ő volt az első nagy sze­relmem. Levente nagyon dü­hös volt a dolog miatt. Peter Glossop Irt is nekem egy leve­let, hogy találkozzunk. Nekem rendkívül imponált, hogy jött külföldről egy ilyen nagy sztár, és pont én tetszem meg neki a balettkarból. Emlékszem, hogy az egyik este Házy Erzsébettel és Darvas Ivánnal vacsoráz­tunk a Hágiban, amikor megje­lent Glossop, és leült a szem­közti asztalnál. Levente irtóza­tosan ideges lett, Darvas Iván meg csak cukkolta: „Miért nem vágod pppofon?!" A p be­tűt legalább háromszorosan ej­tette, és vagy ötször elmondta. Persze se pofon nem lett belő­le, se találka az angollal... Le­vente akkoriban is a közönség kedvence volt, nagyon tehet­séges, vékony, csinos színész. • Szinetár Miklós, az új direktor kicsit költőibb, iro­nikusabb Operett Színházat szeretne a jövőben. Mit gondol erről? - Örülnék, ha szélesebb ré­teg jönne be az előadásokra. Ennek máris tapasztalom jeleit. Amikor a fiam barátai a sztár­zenekarokból eljöttek megnéz­ni bennünket, akkor elcsodál­koztak, hogy ilyen jót még nem is láttak. Nem gondolták, hogy az operett is jó lehet. Az utóbbi években bemutatott mu­sicalekre pedig kifejezetten sok fiatal vált jegyet. Ugyanakkor nem szeretném, ha elveszíte­nénk az igazi, tősgyökeres ope­rettközönségünket. • Ha újra születne, akkor ugyanezt a pályát választa­ná? - Ugyanezt választanám, ugyanezzel a küzdelemmel. Szörnyű idegőrlő, hogy az em­bernek ki kell állnia, moso­lyognia kell, szépnek kell len­nie, és egy picit sem szabad mutatnia, hogy ezért mekkorát kell dolgozni. Ezzel együtt is ezt választanám, mert csodála­tos pálya. Ha nem lehetnék szí­nésznő, akkor anyuka lennék. Lenne nyolc gyerekem, és annyit ennék - mert annyit ehetnék - amennyit akarok. Most vigyáznom kell minden falatra, cukrot és édességet nem eszem, üdítőt sem iszom, főzni se szoktam túl gyakran, mert félek, gyorsan meghíz­nék. Ha nagy családom lenne, ilyesmivel nem törődnék, egy nagy kertes házban boldogan, csak a gyerekeimnek és a fér­jemnek élnék. Hollós! Zsolt lálynók a hangszerek királynőjén Az egyházzenei napok záró­koncertje óta nem volt orgona­hangverseny a dómban. Akkor Elekes Zsuzsa nagyszerű játé­kában gyönyörködhettünk. Ép­pen ezért nagy várakozás előz­te meg a Nemzeti Filharmónia nyári orgonaestjeit, melyeken ismét hölgyek szerepelnek a plakát hirdetése szerint. Mint­ha érezték volna a szervezők, hogy ezen a hangszeróriáson az orgonaművésznők „király­nővé" növik ki magukat. Hét­főn este a svájci Roswitha Hachler azonosult az orgoná­val és művészi képességeit, biztos hangszerkezelését és műismeretét hálálta meg a dóm hangszere, de a közönség is. Volt bátorsága a műsorvál­tozáshoz. Miután rövid isme­retséget kötött a hangszerrel, felismerte, hogy a kinyomta­tásban szereplő Couperin mű helyett inkább a 19. századbeli vallon Lemmens művét a Fan­faré et cantabile-t játssza el és így a műsorív is teljesebb lesz, hiszen a zárószám szerzőjének, Widornak is mestere volt. Igazi nyitányként hangzott a Fanfaré /és az azt követő cantabile a maga dallamos, romantikus szerkezetével igazán kedvet csinált a hallgatóságnak. Utána két Bach művet hall­hatott a közönség, a G dúr con­certot és az Orgelbüchlein bűn­bánat korálját: Ó ember, gon­dold meg, mily nagy a vétked... Ennek hangvételéből csodála­tosan nőtt ki a szegedi szárma­zású énekesnő, Szőkefalvy Nagy Katalin előadásában há­rom ária, Bach három különbö­ző kantátájából. Az első a hű­séges megbízhatóság, a másik a fájdalom és a szenvedés, a harmadik pedig az öröm gon­dolatát vetítette elénk, melyet a művésznő mély átérzéssel és igazi stílusérzékkel tárt elénk. Szűkebb hazájába vezetett az orgonaművésznő a követke­ző műsorszámmal. Willy Burk­hard, az 1955-ben elhunyt svájci zeneszerző annak a zü­richi konzervatóriumnak volt tanára, ahol a művésznő is ta­nult. A Szonatina orgonára, amennyire modern, annyira könnyed hangvételű mű. Egy kicsit mintha a svájci hegyek friss levegője és népzenéje is helyet kapott benne. Liszt: XXIII. zsoltára sok­féle formában és átiratban sze­repel. Most Kovács Endre ne­ves orgonaművészünk átiratá­ban énekelte Szőkefalvy Nagy Katalin: „Az Úr énnékem pásztorom ... biztos úton vezet engem." Mintha születésnapim ajándék lett volna édesapja, a neves matematikus. Szeged díszpolgára részére. A zárószám Widor 5 orgo­naszimfóniájának három tétele volt. így ízelítőt kaphattunk a 93 évesen elhunyt nagy francia orgonaművész zeneszerzői kincstárából. Sokan játsszák ebből a szimfóniában a „slá­gerszámot", a Toccatat, de mennyivel másként élt a mű­vésznő keze alatt a megelőző tételek, az Allegro és Adagio után. A közönség vastapssal fejezte ki tetszését és elismeré­sét, amit a művésznő ráadással hálált meg, Boellmarm Gótikus szvitjének zárótételével. Sok ilyen művészt és sok ilyen koncertet szeretnénk még a dómban hallani. M. H.

Next

/
Oldalképek
Tartalom