Délmagyarország, 1993. május (83. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-15 / 112. szám

SZOMBAT, 1993. MÁJ. 15. HAZAI TÜKÖR 5 EZERT TOLTOM A HÉTVÉGÉT A MARS TE RE NI mert korsón kívül: +25°C, korsón belül: +10°C a hőmérséklet, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL! mert tegnap elkezdődött a SZESZ-TIVÁLI buli és a játékok ma és holnap is folytatódnak! i®* mert ma is megterítették a sörsvédasztalt, ahol addig kínálnak, míg azt nem mondod: KÖSSSSzzz.... •s1 mert szól a samri, rengeteg az ismerős, a haver, és ... pardon .... glnggy - aaah ... ez jól esett! VISZLÁT!!! MARS TÉR, VÁSÁRTERÜLET 1993. május 1M5„ 16. í. SZEGEDI SÖRFESZTIVÁL Művészeti díjak a Tömörkényben A Tömörkény Gimnázium és Müvészeti Szakközépiskolában tegnap átadták az iskola tanulói számára meghirdetett művészeti verseny díjait. A kiírás három műfajban történi: rajz kategóriában, a tragikus körülmények között elhunyt Zoltánfi István festőművész emlékére; szobrászati kategóriában T. Nagy Irén, az iskola volt tanára emlékére, valamint gipszbe öntött érem kategóriában, tetszés szerinti témával. A díjazottak: Zoltánfi pályázat - 1. díj: Jambrik Renáta, tanára: Kalmárné Orr Gizella: II. díj: Kiss Gábor, tanára: Barczánfalvi Ferenc. Könyvjutalmat kaptak: Simor Márton, Lantos Katalin, Nemes Tímea, Porkoláb Magdolna és Korcsok Zoltán, tanáraik: Beliczay Mária, Kiss Jenő és Barczánfalvi Ferenc. T. Nagy Irén pályázat - I. dfj: Borsos Róbert, tanára: Bánvölgyi László. Érempályázat - Könyvjutalmat kaptak: Sztancsik János, Tóth Péter és Lengyel Péter, tanáruk: Fritz Mihály. A tanulók munkáiból házikiállítás nyílt az iskola épületében. • Aligha véletlen, hogy bár 1972 óta a Szegedi Biológiai Központ Biofizikai Intézete professzor úr munkahelye, a címzetes egyetemi tanári címet mindkét szegedi egyetemtől megkapta. - Az agykutatás annyiféle tudományág művelőinek együttműködését igényli, hogy aki ebben a szakmában képtelen a kollaborációra, nemigen rúghat labdába. Nekem szerencsém volt, mert már másodéves orvostanhallgató koromban, amikor anatómiát tanultunk, határozottan az idegrendszer kutatása került az érdeklődésem középpontjába. Csillik Bertalantól és Sávay Gyulától korszerű funkcionális-morfológiai szemléletet sajátíthattam el, ennek köszönhetően negyedéves koromban már különös érdeklődéssel tudtam követni Jancsó Miklós professzor előadásait. Korán rájöttem, hogy az agykutató nem kevesebbre vállalkozik, mint eligazodásra a dzsungelben. Ez csakis csapatnak sikerülhet, egyedül reménytelen. Még egy jó csapat is csak lassan képes haladni, együtt az összes többivel. Ráadásul valószínűtlen. hogy valaha is azt mondhatjuk, megállhatunk, a végére jutottunk... Ahhoz, hogy észrevehető legyen a saját csapásunk iránya, folyton meg kell találni a réseket: arra menjünk, amerre mások nem, s ha előrehaladtunk, lehetőleg azonnal tudassuk a többiekkel. Magyarán: nem elég kitartónak lenni; ezen felül jól kell tudni témát választani, s az eredményt - lehetőleg előbb, mint mások - elismert szaklapokban kell közzétenni. • Idestova három évtizede foglalkozik az agyi mikroerek sajátos tulajdonságával, a „vér-agy-gáttal"; kérem, emelje ki az ezzel kapcsolatos eredményei közül azt, amelyikre a legbüszkébb. - Az agy a vérből kapja minden főbb tápanyagát, a cukrot, az aminosavakat, a lipid membránok elemi egységeit. Meghatározott mennyiségű és minőségű anyagot vesz fel, a többit kizárja; toxikus anyagok például nem jutnak be az agyszövetbe. Ez a védekezés, a szelektivitás biztosítja az agy nagy hatásfokú működését. Ha a szabályozottság mechanizmusait molekuláris szinten ismerjük, akkor közvetlenül a gyógyításhoz is segítséget tudunk adni. Ahhoz, hogy betegség esetén a gyógyszer bejuthasson az agyba, föl kell tudni oldani a vér-agygátat, ki kell nyitni a kaput. Ennek többféle módja van, s e módszereket természetesen kísérleti úton lehet megtalálni. Ezen a területen kidolgoztunk egy különleges, centrifugálási eljárást, amellyel az agyi mikroereket a vizsgálataink szükségletei szerint fel tudjuk Fotó: Gyenes Kálmán Intézet, falak nélkül Beszélgetés a Jancso-dijas loé Ferenc professzorral A Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem tanácsa évenként ítéli oda a Jancsó Miklós Emlékérmet kiemelkedő tudományos munkát végző, nagytekintélyű, iskolateremtő kutatóknak - általában intézetvezető professzoroknak. Az idei kitüntetett, Dr. Joó Ferenc címzetes egyetemi tanár formálisan nem intézetvezető; de kapásból több, mint 50 nevet tud fölsorolni, a legkülönbözőbb kutatóhelyeken dolgozó szaktekintélyekét, akikkel együttműködött a „vér-agy-gátas téma" kidolgozásában. SzentGyörgyi Albert beszélt egyszer arról, hogy az agyonszabályozott, adminisztrációs nyűgökkel terhes, intézményeknél mennyivel jobban kedveli a tudomány az intézményes kereteket áthágó, céltudatos együttműködéseket, a falak nélküli intézetben folytatott munkát; Joó Ferenc tréfásbüszkén mondja: az övé is egy falak nélküli intézet. Hozzátehetjük: példa az egyetemek és az akadémiai kutatóhelyek együttműködésére, az universitas szellemiségének érvényesülésére. dúsítani. Az agy állományát homogenizáljuk, utána centrifugálásokkal a hajszálérhálózatot ülepítjük, különleges módszerekkel tisztítjuk. Az így nyert készítményt vizsgáljuk. • Vagyis lemondhatnak az állatkísérletekről? - Az általunk bevezetett módszert 1973 óta - akkor írtuk le - igen széles körben használják, s egyéb előnyei mellett azért is vált népszerűvé, mert az állatvédők nagy örömére lehetővé teszi az in vivo vizsgálatok mellőzését. • Orvosi vélemények szerint az idegi megbetegedéseknek majdnem 70 százaléka ér-eredetű, vagyis a mikroerek önök által vizsgált működésének zavaraira vezethető vissza. Ebből számomra az következne, hogy ezek a kutatások különleges támogatást élveznek. így van? - Ha most azt várja, hogy bekapcsolódjak a kórusba, amely a természettudományos kutatások anyagi támogatottságának elégtelenségét zengi— csalódást kell okoznom. Nem mintha minden rendben lenne. De meghagyom másoknak a bajok sorolását. Én egész pályámon azt tapasztaltam, eredmény csak akkor születik, ha a kutató - mintha nem is ezen a bolygón élne; semmi mással nem foglalkozik, csakis a tudományával. Alkotni akkor lehet, ha az ember szabad, vagy legalábbis elhiteti magával, hogy az. Itt egy nyitott műhelyt sikerült teremteni, s mindent megteszek azért, hogy aki egyszer közénk állt, jól érezze magát. Gyakran jöttek ide dolgozni olyan kollégák, akik megúnták a súrlódásokat a főnökeikkel. • A kedélyét az édesapjától örökölhette, aki órás volt és nevezetes ember Szegeden. - Ez így van, szerencsés alkalt volt, a legreménytelenebb helyzetekben is optimista tudott maradni. Én pedig az alkalti adottságaimat tudatosan is igyekeztem fejleszteni. Nem tetszik nekem, de tény, hogy az irigység megrontja az emberek közötti viszonyt; azt a luxust azonban, hogy kicsinyes viták okozta rossz lelkiállapot fékezzen, nem engedhetem meg magamnak. Igyekszem tehát nagyvonalúnak lenni, felülemelkedni hétköznapi ügyeken, hogy megőrizhessem a lendületet. Mint a repülőnek, a kutatónak is erre van szüksége a felemelkedéshez, sokkal inkább, mint bármi másra. • Úgy tudom, hamarosan valóban a levegőbe emelkedik egy repülő fedélzetén. - Hosszú útra készülök, Japánba megyek, ahol két világkongresszus is lesz, utána Amerikában tartok előadásokat. Július elején érek haza; nem örül a családom, nem olyan kis dolog ezt az utazást megszervezni sem, de muszáj, hiszen fiatal kollégáimmal együtt elért új eredményekről számolhatok be: az agyi mikroér-sejtek sejtek kálciumháztartásában fontos szerepet játszó enzimet sikerült kimutatnunk, szövettenyészetben. Sulyok Erzsébet E

gyszercsak itt voltak. Késő tél volt, január vége vagy február eleje, ki tudja azt már. És tán azt se tudta senki, hogy kerültek éppen ide, a hétköznapok poklának miféle bugyra böfögte őket a két házsor közé, az új padokra, a homokozó, a hinta mellé. Hol az egyik padon kuporogtak, hol a másikon. Amikor két éve mérnökök és munkások jöttek, és a szemközti téglablokkos épület helyét kijelölték, a lakók aláírást akartak gyűjteni. Hogy az új ház majd elveszi a kilátást, hogy az építkezés zajjal és porral jár, hogy nem erről volt szó. Aztán a ház csak felépült, sokáig állt üresen, végül az új lakók beköltöztek. És most a meleg megreked a két házsor között, mert szélvédett a hely, és nyikorog a hinta és van fatörzses homokozó is, és délutántól lent az össszes gyerek az anyukákkal, az apák kezében sörösüveg, és szombatonként bográcsozni gyűlnek a családok, egyszóval csupa otthonosság és idill lett a házközöknek ez a néhány négyzetmétere. És az a két ember ide ideköltözött. Már ahogy ők költözni tudnak. Ketten voltak. Létezésük minden tipikusnak mondható kellékével, a bojtos, színehagyott sapkával, a kukázás műanyag szatyraival, s azzal a darabjaira töredezett, szél fújta, nap cserzette, mocsok ette arccal, ami már nem tükröz sem érzelmet, sem szenvedélyt, sem tekintetet. Lassúak voltak és időtlenek. Nyilván a meleg csalta őket ide. A napmeleg és az embermeleg. Hogy benépesül a kicsiny játszótér délután felé. és ahol emberek és igazi otthonok vannak, ott Szív Ernő Emberek tán kivirágzik valami szánalom is, elhull egy-két kenyérdarab, és a kukákban még ehető hús, meg ruha is akad. Még fagyott, amikor az egyiket megtalálta az egyik lakó a pad alatt. Részeg volt, öntudatlan. Felfektette hát a padra, mert a lakó egyik ismerőse így hűlt ki. Másnap délután ott ült a padon ez az ember és nézett maga elé. Mint aki még él. Nem messze van egy nagy, beépítetlen placc. Nem is placc az, füves ^erület. A szélén, az út mellett áll egy kerekes bódé. Az építkezések után maradt itt, rossz volt, roncs, nem kellett senkinek. Az egyik ember ebbe költözött. A gyerekek hamar észrevették, s mivel szemközt éppen házat bontottak, a törmelék jó lövedéknek, a roncskocsi jó célpontnak tetszett. S onnan bentről csak valami tétova, lassú szöszmötölés válaszolt a kövek döbörgésére. Valamelyik délután az egyik apa elzavarta egyikőjüet. Öt perc, nézett fel az ember, de az apa hajthatatlan maradt, most azonnal menjen innen. És az ember elkotródott. Vitte magával a szatyrot, ami tele volt kétes eredetű kenyérrel, mindenféle hulladékkal, és ki tudja, mit hagyott a padon, amin terhes fiatalasszonyok, kisgyerekek szoktak üldögélni. Aztán valamelyik nap újra ott ültek, mind a ketten. És az egyik anyuka mégis megszánta őket. Egy ideig nézte őket. aztán felment a lakásába, kenyereket vágott, a kenyereket megkente vajjal, parizert tett rájuk, aztán összeborította őket. És levitte ennek a két embernek, hogy egyenek legalább. Mert enni kell. És a két ember bámult a kenyerekre, és nyúltak értük, meg nem is. Látszott, nem akarnak mondani semmit, nem akarnak köszöngetni, a hála már régen nem az ő műfajuk. Az egyik mégis megszólalt. És kimondta azt, ami még megmaradt nekik. Ami ott munkál a mozdulatlan arc mögött, a lassú testben, amelyből, mint valami láthatatlan, tört szárny, kilóg, és a földig ér a lélek. Voltaképpen mindenét kimondta. Azt mondta tehát ez az ember: Miért nem inkább bort hozott, asszonyom?