Délmagyarország, 1993. március (83. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-22 / 67. szám

HÉTFŐ, 1993. MÁRC. 22. Aranyhomokból katasztrófák földje BELÜGYEINK 3 (Folytatás az I. oldalról) A visszasivatagosodás kezd jellemzővé lenni, többen említették tehát, hogy katasztrófasújtott területté kellene nyilvánítani. Mások finomabban fogalmaztak, megelégedtek továbbra is a gyönge termőhelyi adottsággal, mint minősítési fokozattal, mondván, ha keményen fogalmazunk, elriasztjuk a külföldi tőkét. Pénzben is megpróbálták kifejezni néhányan a veszteségeket. A tavalyit ötmilliárdra becsülték, az utolsó tíz évit összefogva pedig húszmilliárdról beszéltek. Ahol sok a pénz, ott is sok az ekkora összeg, szegénységünkben még kiáltóbb. Vannak kutatók, akik azt állítják, az évek óta tartó rémséges aszály talajvízcsökkentő hatását legföljebb két normális csapadékú esztendő tudná némeileg helyrebillenteni - ha nem is pótolni, hiszen ennyi év kára semmivel nem pótolható -, de egyelőre még jeleit se látjuk ilyennek. A talajvizekre ugyanis a téli csapadék van döntő hatással, és az idei tél megint elmúlt számottevő csapadék nélkül. Sokféle szempont jött elő a tanácskozáson, és elfogultságoknak is látszottak jelei. Az erdészek vádolva érzeték magukat, hogy azért csökkent ilyen veszedelmes méretekben a talajvizek szintje, mert nyakló nélkül erdősítettek, és a vízszivattyúként működő fafajták kerültek előtérbe. Azt mondták, a sekélyen járó gyökérzetű fáké a túlsúly, és egyébként azokban a megyékben is csökkent a vízszint, amelyekben számottevő erdő még mindig nincsen. Mások azzal kontráztak, ha valahonnan vizet veszünk ki, bármi módon, csökken mindig a vízszint. Magunk kiegészítenénk az erdészek védekezését egy ősrégi tapasztalattal: a futóhomokot a fák kötötték meg, ha erdők nélkül maradt volna ez a tájék, a futkosó szelek megint futóhomokká változtatták volna. Egy másik vád a vízügyieket illette: azért jött a katasztrófa, mert agyba-főbe csatornáztak. Elvezették azonnal a tavaszi belvizeket, ahelyett, hogy okszerű gazdálkodással inkább visszatartották volna. Némely előadó azzal védekezett, régtől fogva nem vágnak bele már a csatornaszelvények a talajvizek régióiba, ilyen vád tehát nem érheti őket. Magunk kénytelenek vagyunk itt is hozzátenni egy gondolatot: az egész ország rémüldözött annakidején a belvizektől, számlálgatva, hány tízezer hektár az elöntött területek nagysága. Ha nem intézkedtek volna azonnal, belvízi katasztrófákról beszélhettünk volna. Természetes igény, hogy apróra szedjük össze az emberi beavatkozás, néha túlbuzgóság ártalmait, de egyet kell értenünk avval az állítással, hogy az igazi ok mégis a hosszú ideje tartó rendkívüli aszály. Senki nem vádolható, miért nem látott ennyi évvel előre. És ha látott volna? Meglehet, megkövezték volna. Esőcsinálót változatlanul nem foglalkoztathat egyetlen felelős szervezet se, a megoldási lehetőségek között első helyen még mindig a Dunából illetve a Tiszából történő öntözés áll. Iszonyatosan drága, és akkor van rá a legnagyobb szükség, amikor legkevesebb rá a pénzünk. Most lett igazán sürgető a Duna-Tisza-csatorna megépítése is, de kilátásunk sincsen rá. Sajnos, ilyen pénztelen körülmények között még szembeötlőbb volt némely miniszteriális emberek körmönfont semmitmondása. Mindenesetre megváltozni látszik a dolgok menete: korábban a hatalom mondta meg, mit kell csinálni, és azt csorgatták széjjel szakmai tanácskozásokon, most a szakembereké az elsőbbség, és az ő méréseikre támaszkodik majd az állami intézkedések sorozata. Reméljük, lesz ilyen sorozat. Horváth Dezső f / alamikor a szabad sajtó ünnepéLJ nek környékén a miniszterelnök újfent bevezette — illetve, reméljük, csak ez egyszer, kivételesen alkalmazta - a szabad újságíróválasztás intézményét. Az előzmények, legalábbis azok, amelyek a keresztbe-kasul adott nyilatkozatokból és más ravasz sajtóközleményekből kihámozhatok, a következők. A kormányt és annak fejét egy ideje Magyar Hírlap-szinten bírálták Csurka István hetilapjában, a Magyar Fórumban is. A miniszterelnök ezt megelégelvén válaszra szánta el magát, s ebbéli szándékát legfőbbnek kikiáltott politikai ellenfelével is ismertette, aki a megvalósulásnak semmilyen elvi akadályát nem látta. A „dolog" eddig tehát a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Ezután a Miniszterelnökségi Hivatal felkérte Balaskó Jenőt, a Pesti Hírlap (!) publicistáját, készítsen interjút Antall Józseffel a Magyar Fórum számára. Ezzel Antall a szerkesztő Csurkát alázta meg, hiszen kész kéziratot küldött neki, melyet Csurka vissza kellett adjon (állítása szerint látatlanban), hiszen ő a saját kérdéseit kívánta feltetetni a miniszterelnöknek „saját" főszerkesztője, Kósa Csaba által. Ezek után - „meglepetésre" - a monstre cikket a Pesti Hírlap közölte. A sajnálatos események hatására pedig a Magyar Fórum újságíróinak zöme faképnél hagyta a szerkesztőséget. A véresen komoly történet itt poénkodásba csaphatna át: mit kezdett volna a kormányfő azzal a humórummal, ha maga Csurka - mint a Fórum szerkesztőbizottságának elnöke - kér tőle interjút, így avanzsálva újságíróvá, meg hogy most aztán teleírhatja a saját lapját, de nem ez a célom. Marad a tény. Miután Csurkát fokozatosan préselte ki az MDF fontos pozícióiból a Nagy Taktikus, most lapja szerkesztőségét is kihúzta alóla. Egy ízben tett már hasonlót, másokkal, az Új Magyarország születésekor... Megkülönböztetett figyelmet érdemel, hogy a miniszterelnöki sajtóiroda az Antali-interjú napján húzta elő a cilinderből az izraeli nagykövettel történt levélváltás dokumentumait, holott Dávid Kraus úr válaszát már kerek egy hete birtokolták. A budapesti főrabbinak a zsidók felsőbbrendűségére utaló megnyilvánulását és más, magyarországi zsidók által tett magyarellenes kijelentéseket Antall határozott hangon utasította vissza. Az ellenzékiek kajánul azt vetették szemére, hogy mivel magyar állampolgárok ügyében ő kompetens, rabbiügyben fölösleges volt az izraeli nagykövethez fordulnia. Az én olvasatomban azonban a kormányfő e gesztus formájában ismételte meg - no persze jócskán finomítva - Csurka közismert állításait a Tel Aviv-i irányítással kapcsolatosan. Aki ugyanis budapesti polgárok dolgaiban Izrael állam képviselőihez folyamodik, feltételezi, hogy ők néminemű befolyással bírnak ezekre a polgárokra. Ezen Antali-levél és a Csurkának szóló miniszterelnöki hadüzenet egyidejű közlése jelzés lehet annak a - bizony nem kis számú - választópolgárnak, aki az annyit hangoztatott „zsidó veszély" elhárításának élharcosát eleddig Csurka Istvánban vélte fölfedezni. Kétségtelen: ahhoz, hogy az Antall Józsefet támogató politikai erőket ne csak saját maguk, de mások is a centrumban tudják, szükség van egy jelentős, de mégsem túl jelentős pártra - tőlük jobbra. Ha nincs ilyen, csinálni kell. Torgyán könnyűnek találtatott, a KDNP pedig a Parlamentben ugyan az MDFtől jobbra ül, korántsem biztos viszont, hogy jobbra áll. Egy Csurka-vezette Magyar Út-párt ellenben e szerepre Antall számára alkalmasnak kínálkozik. I I The New York Times pénteki tudó_T_J sitásában annak a véleményének adott hangot, hogy a Csurkátlanított MDF össztüzét majd az MSZP-re kell fordítsa, ha a következő kormányban is szerepet kíván játszani. Erre számos jel mutat, hiszen az igen nagy visszhangot kiváltott három és fél kolumnás miniszterelnöki interjúban legalább olyan hangsúlyos a volt kommunistáktól, mint a Csurkától való elhatárolódás. Abban tehát, hogy az elmúlt rendszer haszonélvezőit mindenáron ki kell szorítani a hatalomból, s jelenleg elfoglalt pozícióikból, Csurka és Antall között továbbra is teljes az egyetértés. Ám talán már azt is sejtik, hogy ez sajnálatunkra - egyiküknek sem fog sikerülni. /T A KIÜT A KOZMIKUS ÚT A fergetegesen változó világban új egyéni és magyar élet csak alapvető erkölcsi átalakulásból fakad. A KOZMIKUS ÚT, egy új nemzetközi és emberközi erkölcsi mozgalom - az USA-ban és Németországban is bejegyezve - minden kereső és építeni akaró embernek irányt mutat. PETŐ FERENC Houstonban, Texasban élő volt egyetemi tanár, filozófus és üzletember ismerteti a KOZMIKUS ÚT céljait, hívását és kihívását Szegeden, a Deák F. Gimnáziumban (József Attila sgt. 118/1.) 1993. március 23-án, kedden este 6 órakor. Mindenkit barátsággal hívunk és várunk. V* • Az adrenalin élvezete Halálugrás a hídról j • A Kádár-hagyaték árverése Minden aovart elvittek (Folytatás az I. oldalról) Kádár Jánosné hagyatékának árverése vasárnap folytatódott. Szombaton tízezer forintért kelt el Kádár sétabotja, ami száz forintról indult. Viszont nem kellett görög váza kétszázezerért, sem egyéb szobrocskák, s ez már arról szólt, valójában nem érdekli a hazai tőkét, sem a régiséggyűjtők pénzesebb rétegét a hagyaték. Vasárnap először a nagy vadász és vadászná trófeáit bocsátották licitre. Mert bizony lődözött vadakra becsülettel Kádár Jánosné Marika néni is. A legnagyobb kikiáltási ára például - 1,4 millió forint - annak a duplacsövű sörétes vadászfegyvernek volt, amit Marika néni egy bizonyos Hruscsov úrtól kapott 1958 április nyolcadikán. Éppen harminc őztrófeát, vadkanagyart, túzokfejet agyait vagy muflontrófeát kínált fel dr. Virág Judit, az árverés irányítója, s el is kelt mind. Főképpen a zöld ruhás vadász kollégák szorgoskodtak. Nagyokat koppant az árverési kalapács, egyébként igen unalmas, egyhangú volt a ceremónia. Nem alakultak ki versenyek, komoly párharcok, néhány ezer forint után a többség visszakozott. Aztán következtek a vadászfegyverek. Hruscsov már említett ajándéka, egy Franz Soida gyártmányú duplacsövű nyolcszázezertért, egy másik 1,2 millióért, egy STEYR golyósfegyver hatszázezerért. - Kérem az árajánlatokat mondta Virág Judit. De olyan reménytelenül nézett közben, mint aki tudja a választ. Virág Judit tudta a választ. Lőn újra csend, moccanatlan. A kikiáltó nem kapott árajánlatot. Kellettek, őszintén szólva, a fegyverek a fenének. Egymillió forint azért még a kisvállalkozóknak, középgazdagoknak is sok. És nem kellett egy gyönyörű gyöngyházberakásos távolkeleti sakkasztal sem nyolcszázezerről indulva. Érdekes, hogy vasárnap egy buddhista istenségért fizettek a legtöbbet. A muzeális értékű tárgyért egy hölgy és egy úr versengett, végül kétszányolcvanezer forintnyi készpénzért győzött az úr. A hölgy csóválta a fejét, és nagyot sóhajtott. Helmuth Schmidt tálcája kétszázhatvanezret ért valakinek. S hogy mi lesz a befolyó pénzzel? Kádár Jánosné még életében alapítványt hozott létre, amely állami gondozottakat, tudományos kuatókat támogat. A befolyó öszeg hatvan százaléka az alapítványhoz, a többi a rokonokhoz kerül. A tudósító a kijáratnál éppen a vasárnapi családdal futott össze. Az apuka egy tekintélyes vadkanagyart szorongatott, miközben a kisebbik fia, lehetett vagy négy éves, megkérdezte tőle: - Mondd Apa, és ki volt Kádár János? A vadkanagyar megállt az ajtó előtt. A rosszul öltözött biztonsági őrök csak bámultak. Az egyik elmosolyodott. - Egy király volt kisfiam mondta a gyerek apja, és a mosolygó biztonsági őrt bámulta. - Na és rossz király volt? - Lehetett volna jobb is tűnődött el az apa, de akkorra már odaért -egy metálkék Audihoz. Felhajtotta a csomagtartót. Az átlagos nyugati autó meg elnyelte a vaddisznó agyarát, melynek vérét az ország valamikori első embere ontotta ki. Dal A fejünk felett dübörögnek át a gépkocsik. Az új híd alatt vagyunk, a szerelőrámpa remeg, alattunk örvénylik a Tisza. Á fiatal srác nekikészülődik, kimászik a korlátok közül, a vastraverzet elengedi, majd zuhan lefele. A kötél megfogja, s a halálugrás hintázássá szelídül. Az ANA-Konda kalandsportegyesület tagjai javarészt ejtőernyősök és alpinisták. Ők gyakorolnak a híd alatt, az egyszerű fel- és lemászás helyett az ember és lélekpróbáló hídugrás a kedvencük. Most én következem. Miközben a hevedert veszem fel, már meg is bántam az egészet. Nem elég, hogy felmásztam ide a vékony villámhárítón, a megszokott panelházi második emelet helyett most 15 méter magasból egy vékony vaspallóról tekingetek alá. De már nem lehet visszakozni. Kimászom a vastraverzre, majd beülök a hevederbe, s leeresztenek a víz fölé. Erősen markolom a vasat, leoldják a biztosítást. Saját súlyomat tartom. Még ne! - kiáltja valaki, de már késő. Elengedem a biztonságot jelentő szerkezetet, megindulok a víz felé. Arccal az örvénynek. A pillanatnyi súlytalanság után rendkívüli gyorsulás, s mire felfognám, hol is vagyok, a kilencméteres kötél félúton megváltoztatja az irányt, s nézhetem a robosztus pillért. Még egy rántás, és oda érkezem, ahonnét néhány másodperccel előbb elindultam. Csak most néhány méterrel lentebb vagyok. A lengés lecsillapszik, megnyugodva tekintek körbe. A lebukó Nap fénye bearanyozza a Dóm tornyát. A legszebb szegedi látkép az új híd alól - ha egy 15 méteres ugrás után életben marad az ember. Takács Viktor Fotó: Schmidt Andrea >