Délmagyarország, 1993. március (83. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-19 / 65. szám

PÉNTEK, 1993. MÁRC. 19. • Farkasházy mondta a Zöld szalonban: „Vannak hasznos patkányok és hernyók" KULTÚRA 5 Arra a kérdésre, hogy Far­kasházy Tivadar publicista vagy humorista, személyesen azt válaszolta, hogy mivel a legutóbbi Ki kicsoda? című könyvben összesen egy humo­ristát mutatott ki a statisztika, ezért őt inkább humoristának nézzék, mert akkor lesz itthon kettő, a több száz újságíró mellett - a statisztika szerint. Farkasházy Tivadar humo­rista a Szegedi Szabadelvű Műhely vendége volt tegnap este a Virág Cukrászda Zöld szalonjában, ahol az est előtt filteres tea mellett beszél­gettünk. • Humorista létedre mint­ha kissé keserű publiciszti­kákat írnál mostanában? - Nehéz helyzetben vagyok mint a Hócipő főszerkesztője. A Radiókabaréba hosszú évek óta nem írok. A Hócipőbe szükségből és kényszerűségből írok. Szeretek írni, nem erről van szó, de úgy, hogy ne le­gyen más dolgom. A Hóci­pőben rám hárul a közéleti, napi aktualitás, amit meg sze­retnek csemegézni az olvasók. Selmeczi ügyesebben meg­oldja ezt a rövid híreivel, nem moralizál annyit; nekem meg marad a politika szomorúsága. Én tehetek arról, hogy ilyen a politika. • Mivel van tele a hócipőd? - Már sokszor elmondtam, de maradok ennél a változat­nál: két dologra nem számítot­tam. Az egyik, hogy elmúlik a kommunizmus, a másik, hogy utána ez jön. A kommunizmus hosszútávon reménytelen volt, a mostani helyzet pedig egy kicsit reményteljes. Van a humorral kapcsolatban egy mondás - nem szeretem a jelmondatokat, de azért elmon­dom -: „A humor a reményte­lenség udvariassága." Ez ne­kem nagyon tetszett az óvilág­ban. A mostani időszakra pedig megfordítva használom: a humor a remény udvariat­lansága. • Vannak ellenségeid? - Az ellenségeim egy részét nem tartom ellenségemnek. Vannak patkányok és vannak hernyók; nem akarok neveket felsorolni. Bár utánanéztem egy lexikonban és láttam, hogy vannak hasznos patkányok és hasznos hernyók is. Ezért ha valakit lepatkányojok vagy lehernyózok, akkor még nem vagyok egyértelműen perel­hető. Podmaniczky Szilárd Fotó: Nagy László • Érmészként ismer a nagyvilág - ezt nyugodtan mondhatjuk -, hisz' Lissza­bontól Montreálig, Párizs­tól Rómáig nemcsak kiállí­tásokon ismerhették meg munkáidat, de külföldi megbízásokat is teljesítettél. Honnan ez a vonzódás, ez a művészi elkötelezettség? - Akár hiszed, akár nem ­mutatom! - ez az első, 1953­ban készített parányi érmém. Mindössze egy centiméter az átmérője, s a keresztfiamról mintáztam, aki ma Budapesten főorvos. Azóta több száz érmet készítettem, részint megren­delésre, részint belső indítta­tásból. Az érem iránti vonzó­dásom egyrészt természetes, másrészt különös „sorscsapás". A Képzőművészeti Főiskolán murális szobrásznak készül­tem, az '50-es években olyan szakmai inspirációkat kaptam, hogy a kor kívánalmai szerint köztéri alkotásokat mintázzak. Csakhogy közbejött 1956, s akkori magatartásom miatt, finoman szólva, a kis méretek felé tereltek. Ennek ma igen­csak örülök, hisz' egyetlen szobromat sem döntötték le. • Az érem meglehetősen szoros műfaj. Tulajdonkép­pen csak néhány eszköz áll a művész rendelkezésére, hogy a tenyérnyi körfor­mában művészi gondolatot fogalmazzon meg. Jórészt egy személyiség karakte­risztikus arcvonásai, né­hány meghatározó motí­vum és a betű. Nem gúzsba kötve táncolás ez? - Lehet, hogy ez benne a szép, ez benne a vonzó. A vi­lág legtökéletesebb formájá­ban, a körben kell elmondani mindent. Egy idő után termé­szetes, hogy a művésznek kialakulnak a stílusjegyei. Az, hogy miként közeledik egy archoz, milyen betűtípusokat alkalmaz szívesen, mennyire plasztikusak érmei, milyen témákhoz vonzódik. Én példá ul, hacsak lehet, szemből, vagy félprofilból ábrázolom modell­jeimet, hiszen akkor találkozik a tekintet, akkor jöhet létre kontaktus. Persze vannak klasszikus arcélek. s amikor a művész történelmi figurákat ábrázol, akkor korabeli ábrá­Egy szegény „diktátor" panaszai (Folytatás az 1• oldalról.) utasítást. Ez a többi között a napi postabontás rendjéről is szól. Április 2-án levelet kaptam Imre Zoltántól, amelyben egyebek mellett pszichológiai gyilkosság áldozatának nevezi magát és művészetét - ha a balett-tagozat­nak érkezett levelekkel is ugyan­úgy járok el, mint a többi tagoza­téval, azaz az előírt szabályok sze­rint. Mivel nemcsak a művészetét méltányoltam, hanem a művészi érzékenységét is tekintetbe vettem, azon túl nem kértem és nem bontottam fel a tagozat leveleit, melyek mostanáig iktatás nélkül jöttek-mentek. Szeretném elmon­dani, hogy a színházigazgatói ki­nevezés azt is jelenti, hogy egysze­mélyi felelős vezetője vagyok a Szegedi Nemzeti Színháznak, az ezzel járó jogokkal és köteles­ségekkel. Ez pedig azt is jelenti, hogy nemcsak a tagozatokért, hanem a színház egész működésé­ért én tartozom felelősséggel. Ha például - a sokat emlegetett mű­vészi és nem művészi szabadság, meg az úgynevezett tagozat­önállóság gyakorlása közben ­puszta szórakozottságból, netán hozzánemértésből az egész intéz­ményre nézve előnytelennek minősülő lépést tesz mondjuk egy tagozatot vezető művész, főrende­ző. opera-, vagy balettiga/gató ­nem őt. hanem engem lehet fele­lősségre vonni. Nem én happolom magamnak a munkát és nem a diktatórikus hajlamaimnak enge­dek: a munkaköröm követeli meg. hogy tudomásom legyen a szín­házban történtekről. • Mit érnek a postabontás belső szabályai, mit a direktor széleskörű informáltsága, ha úgysem válaszol a levelekre? Imre Zoltán azt is írta, hogy a főrendező is levélben kért na­gyobb önállóságot a tagozatá­nak, arra sem reagált. - Már hogyne reagáltam volna? Bementem Árkosi Árpádhoz és megbeszéltük a dolgot. Vagy ír­tam volna levelet neki, amikor az enyémtől három méterre van a szobája? Megmondom, mi min­denre nem reagáltam még: például nem mondtam a minisztériumból rámtelefonáló tisztviselőnek, hogy a balettigazgató ilyen, meg olyan. Csak ettem a kefét, csöndben, ma­gamban. Mert azt telefonozta ne­kem ez a tisztviselő, hogy Göncz Árpádnak se újunk a táncosok be­sorozása ügyében; csakis nekik újunk ilyen ügyekben ezután, mert csakis ók segíthetnek rajtunk, ha akarnak. • Nem értem. - Én se értettem, míg el nem magyarázta, hogy az általam irá­nyított színházból levelek mentek Andrásfalvy Bertalannak, Raffay Ernőnek és Lippai Pálnak, hogy három táncosnak ne kelljen kato­nának állni, mert ha mégis, akkor Imre Zoltán felmond, a balett­együttes pedig ülősztrájkba kezd... Es akkor sem élcelődtem Imre Zoltán kárára, amikor kiderült, hogy egy minisztériumi pályázatot úgy kezdett: a szegedi színház költségvetése mínusz 18 millióval érkezett.. • Ezt a felmondólevélben írta. - Mindkét helyen tévedett. i Életmű-kiállítás nyílik a képtárban Érmek panteonja Beszélgetés a 60 éves Tóth Sándorral tanítványom, Fritz Mihály; az 500 forintos előlapja az enyém, hátlapja Fritz Mihály tanít­ványáé, Lebo Ferencé; a 10 ezer forintos mindkét oldalát én mintáztam. • Talán ennyit a mester­ségről, amit ezek szerint át lehet adni, a mesterségről, amely alapja minden művé­szi tevékenységnek. De hadd kérdezzem meg, miért volt annyira ellentmon­dásos kapcsolatod Szeged városával? - Tulajdonképpen szeretem ezt a várost. A főiskola elvég­zését követően itt kaptam mun­kát, itt születtek gyermekeim, itt volt lehetőségem megszer­vezni a Tömörkény gimnázium művészeti tagozatát, voltak itt sikereim, családom ma is itt él, s nagy öröm számomra, hogy most bemutatkozhatom. Aki végignézi kisplasztikáim, ér­meim, plakettjeim sorát, azok számára egyértelművé válhat kötődésem, hiszen rátalálhat Kálmány Lajos, Dugonics András, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, József Attila, Móra Ferenc, Bálint Sándor, Szent­Györgyi Albert, Kalmár Lász­ló, Vaszy Viktor és sok-sok je­les szegedi személyiség arcmá­sára, a város motívumaira. • Azt mondják, ilyen korban az ember inkább visszatekint, mint előre. Én mégis a következő munkák­ról kérdezlek. - Itt látható a kiállításon a máriapócsi székesegyház bronzkapujának modellje. Ez egy négyszer hárommétere', munka lesz, szeretném szépet: megcsinálni. Aztán itt van a nemrég elhunyt Signer Ferenc portréja, ez lesz a fodortelepi Szent Gellért templom szőlő­fürtjének újabb darabja. T. L. Miskolcon született. Nyíregyházán dolgozik, munkás­ságának egy jelentős rcsze Szegedhez kötődik. Ma kiál­lítása nyílik a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály ut­cai képtárában. Portrészobrokat, kisplasztikákat, s mintegy 600 érmet hozott. Úgy hívják: Tóth Sándor József. Munkácsy-díjas szobrászművész. Tegnap volt a nevenapja. 1933. március 19-én született. Éppen hatvan éve. Éltesse az Isten! zolásokra kell hogy szorít­kozzon. • Az utóbbi időben jó né­hány olyan művész és tudós arcképét mintáztad meg, akik az emigrációból tértek haza. Hadd említsem csak Szent-Györgyi Albert, Ha­tár Győző vagy Teller Ede nevét. Miként készülnek ezek a munkák? - Hadd idézzem a Teller Ede-portré történetét. Teller 1991. január 28-án járt Debre­cenben, s engem fölkértek, hogy a látogatást egy portré­éremben örökítsem meg. El­késtem, s már csak az ebéden figyelhettem Teller profilját. Ott mindjárt plasztilinben próbáltam mintázni, a délutáni előadása alatt javítgattam, s amikor este megmutattam neki, fölkiáltott: - Igen, igen, igen, de mikor lesz kész? • Már akkor is készítettél egyházi témájú érmeket, amikor ez nem volt éppen támogatott. A belső kény­szer, vagy a megbízások tereltek erre a területre? - Katolikus nevelésben részesültem, Miskolcon a Fráter György Főgimnázium­ban érettségiztem. Egy profi művésznek minden feladatot meg kell oldania, s én az egyházi megbízatásokat is ­éppen neveltetésemből adó­dóan - át tudtam élni, meg tudtam oldani. Büszke vagyok arra, hogy a pápalátogatásra készült ezüst 100 forintos elő­lapját én készítettem, hátlapját pontosabban lényeges pénzügyi dolgok megnemértését bizonyítot­ta, hiába tájékoztattam részletesen. A Délmagyarországban is megje­lent a költségvetési vita idején, hogy ez az összeg az a plusz, pénz­szüicségletünk, amellyel a közal­kalmazotti és egyéb új törvények előírásai szerinti kötelező kifi­zetéseink miatt kellene rendelkez­nünk. De nem rendelkezünk. Ezért, és mert - mégegyszer hang­súlyozom: az egész színház gaz­dálkodása az én felelősségem - a munkatársaimmal úgy döntöttünk, a nyugdíjba vonuló művészek bérét átcsoportosítjuk, hogy a törvényi kötelezettségeinknek eleget tehessünk. • És az elszerződök bérét is elveszik. - Mi az, hogy elvesszük? Meg­próbálunk a szűkös lehetőségek között gazdálkodni. Egyébként eszünk ágában sincs az elszerző­dök bérét és státuszait „elvenni", kizárólag a nyugdíjba vonulókról volt szó. Fogalmam sincs, honnan veszi ezt a téveszmét Imre Zoltán. • így tájékoztatták az igazga­tósági ülésen. - Érdekes, a többieket, akik ugyancsak ott voltak, miért nem így tájékoztattuk? Szimplán félre­értette. Vagy nem tudom mit csi­nált, mindenesetre az nem igaz, amit írt. • Mennyi státust vesznek el a balettól? - Semennyit. • Talán ez a helyes kérdés: mennyi pénzt veszít a balett azért, mert át kell csopor­tosítani - mondjuk a műszaki­ak pótlékainak törvényben előírt kifizetésére? - Semennyit. A balettből tud­tommal senki sem megy nyugdíj­ba. Az operától és a prózától cso­portosítunk át, és még így is mind­kettőnek marad szabad béralapja. • De a balettnek nem lesz sza­bad béralapja. És valóban ez az ország legrosszabbul fize­tett, pedig egyik legszínvona­lasabb együttese. - Igaza van Imre Zoltánnak ab­ban, hogy voltak korábban mu­lasztások, amelyek a balettet ma is sújtják. Az együttes úgy jött létre, hogy a másik két tagozattól vontak el béreket, innen-onnan csurran­tottak-csöppentettek, hogy tánco­sokat lehessen fölvenni. Még 1991-ben sem követték bér- és dologi konzekvenciák az önálló tagozattá nyilvánításukat. 1987­ben tízszer 4 ezer 500 forintot bi­ztosítottak az együttes számára bérként, azzal az ígérettel, hogy folyamatosan fejlesztenek. „Erre sose került sor", ezért a balett min­dig is bizonytalannak érezte hely­zetét - írta Nagy László, az akkori igazgató, '91-ben, a fönntartónak. Mindannyian tudjuk, hogyan változtak azóta a pénzügyi kon­díciók. Ezen nem változtat az sem. ha engem diktátornak neveznek. Ami ezen változtathatna, az az ön­kormányzat, vagy a minisztérium. Ha pénzt tudnának adni - bérre. De nem tudnak. Sulyok Erzsébet • Hétvilág-est az IH-ban A Gzóbel Minka és a többiek Egyre jobb a Hétvilág folyó­irat, és ez a Czóhel Minkás akció igazán üdítő és szellemes volt kedden este az ifjúsági házban, ahol a lap — Önéletrajz címmel - irodalmi szeánszot tartott. Sok szereplő volt és sok néző. De előbb essék szó Czó­bel Minkáról, erről az elfele­dett, s igazán soha fel nem fedezett költőnőről, aki az el­sők között írt szimbolista meg szabadon ritmizáló verseket széles e honban, s akit mégse vett észre a Nyugat. A hétvilá­gos társaság szépen megkom­ponálta a költőnő életrajzát. Csipetnyi valóság, csipetnyi fikció, hozzá egy kis lírai tu­dományosság, esszéskedés, lábjegyzet, vers kívülről mond­va, levél felolvasva, s máris meg vagyon termetve egy em­ber, na és szavakból vagyon megteremtve. Nagyon jó dolog ez. Friss és szellemes. Játékos, de nem súlytalan. Nincs vad vagy borongós váteszkedés, nincs akciózás, földöntúli el­vontság, ezoterikus szmog. Az irónia felhőjét magukkal rántva egy finom kanyarral végül is csak oda lyukadnak a hétvilá­gosok, ami egy kevésbé látvá­nyos, de nagyon rokonszenves irodalomszeretet célja. Én ezt szóból teremtett embernek ne­vezem. Aztán az est második felé­ben saját szövegek következ­tek. Lehet csodálkozni, hogy a huszonöt alattiak milyen fel­szabadult rezignációval visel­tetnek saját mondataik iránt. Mintha nem is lenne lényeges, elrontja-e, vagy sem. „Mintha csak jobb híján, csak úgy, nem kedvből, hanem mert így alakult, azért írtam, s olvasom most fel nektek. " Ez különben már Czóbel Minka „alatt" is kitetszett. Mint ahogy az is ki­tetszett az est post Czóbel Min­ka érájában, hogy a szövegen, a mondaton, a versen nem se­gít sem sötét, sem kellemetes alkoholmámor, sem komoly­ság, sem rezignáció, ha az nem jó. Mintha a társaságban erő­sebb, megfontoltabb, s egye­lőre reményteljesebb lenne az esszéista vonulat. Az szerzők közül nekem Deák Botond tetszett a legjobban. Kegyetlen, repetatív, mindazonáltal meg­zerkesztett novella volt az övé. fájdalmas zakatolás a termé­ketlen fügefáról, a költészetről, meg a máról. És hát, nagyon hiányzott Benda Balázs. Dal

Next

/
Oldalképek
Tartalom