Délmagyarország, 1993. január (83. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-13 / 10. szám

• Schmidt Andrea kiállítása Szociografikus tárcanovella Vannak mentségeink. Kérem szépen, én például izgulós vagyok, ma még a szabadságomat töltöm, meg különben is most debütálok, mint kiállításnyitó celebrátor. így hát elhatároztam, hogy a biztonságom kedvéért - egyre szűkülő, koncentrikus köröket rajzolok Schmidt Andrea köré, hogy végül megragadhassam a lényegét. Távolról nézve minden fényképezőgép egyforma. Mint minden kémény. Odamászol, belenézel a lukba, és azt látod, hogy a kormos kályhacsőbe beszalad a kép. Rendben van, belátom, elég hitvány ez az allegória. De én nem is tudok fényképezni. Szóval, ha szűkíteni akatjuk azt a bizonyos kört, vessünk egy pillantást a fotósra. Azaz előbb még - egy redakcióra. Minden szerkesztőségben háromféle művész él. Az életművész, a költő és a fotós kolléga. Ez utóbbi teljes szívéből gyűlöli a tudatától független greenwichi időt, ám a tökéletesen relatív exponálást abszolutizálja. Ne szorongjanak, megmagyarázom! A fotós kolléga lelke fényérzékeny papír, ha írógépe lenne, abba filmet kellene tekerni. A fotós kolléga tehát, ha behunyja a szemét, csodaszép napfogyatkozásban látja a hívóhengert, melyre sirályként lebben a pozitív. Aki így él, befelé villant. Hát erről van szó. Itt szociók függnek, úgynevezett társadalmi érzékenységről áruiPénteken délután nyílt meg Schmidt Andreának, a Délmagyarország fotóriporterének kiállítása az ifjúsági házban. Jó harminc kép, iróniától a fájdalomig, pontosságtól a szenvedélyig. Egó' gyermekszemek, meztelenségek. Pártkarszalagot igazgató öregember. Család. Kamionosok. Cigányok. Magyarok. Marlboro cigaretta pakkja. Vagy harminc fotó. Az alábbi szöveg a pénteki megnyitón hangzott el. kodó, lényeglátó, problémafelvető képek. Ezek számomra két dologról szólnak: a témáról és a megszólító riporterről. Szűkítsük tovább a kört: a fotósnak mindig csak egy mondata van. Az író fecseghet is, legföljebb húz a szerkesztő. A fotót viszont nem lehet meghúzni. A tőmondat - az kérem tőmondat. A fotósnak el kell jutni odáig, hogy mindenféle manír nélkül ki tudja mondani: „Ez van." A jó fotós, szerintem, már azt is tudja mondani, hogy „kimondhatatlan jól van, ami van". Mert összeáll a kép. Nem az az egy, az éppen aktuális, hanem az egész. Schmidt Andrea jó fotós. Mondatai egyszerűek, ez a kiállítás egy szép, szociografikus tárcanovella. Pontos, akár egy céltábla. Dlusztus Imre • Szegeden jártak, garanciát kértek Világbanki hiteles tankönyvek? • Hétfőn a Világbank képviseletében Szegedre látogatott Julián Rea, a Nemzetközi Könyvfejlesztési Ltd. igazgatója és Paul Richardson kiadói tanácsadó. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium javaslata alapján keresték fel a MOZAIK Oktatási Stúdiót, mint az egyik legjelentősebb alternatív tankönyvkiadót. A találkozó során a Világbank szakemberei megismerkedhettek a kiadó eddigi te kenységével és jövőbeni terveivel. A Világbank a magyarországi tankönyvreform megvalósulását az országnak nyújtandó hitellel kívánja segíteni. Ennek kapcsán gyűjtöttek további információkat a magyarországi tankönyvkiadás és könyvterjesztés jelenlegi helyzetéről, valamint a fejlesztési lehetőségekről. A többórás tárgyaláson többször szó esett olyan garanciarendszer kidolgozásának szükségességéről, amely szavatolja a pénzösszeg célirányos felhasználását, a könyvek megírásától a megjelenésig. Veszélyben a Az utóbbi időben sorra-rendre megszűnnek azok a szervizek, amelyek a kereskedelmi forgalomban kapható iparcikkek garanciális javítását vállalták a forgalmazóval kötött megállapodások alapján. A Fogyasztásvédelmi Főfelügyelőség a közelmúltban fejezett be egy olyan vizsgálatot, amely ezzel a témával foglalkozik. Megállapították, hogy a szolgáltató cégek átalakulása, privatizációja következtészervizelés ben elsősorban a rendkívül drága cikkek, elsősorban elektromos háztartási gépek garanicális javítása vált lehetetlenné, hiszen sok esetben már sem a forgalmazó, sem a garanciát vállaló nem érhető utol. A Fogyasztásvédelmi Főfelügyelőség egyelőre tanácsot sem tud adni a vásárlóknak, akik a forgalmazókhoz is csak akkor fordulhatnak a hibás készülékekkel, ha a cég nem jogutód nélkül szűnt meg. • Katona Tamás a magyar belpolitikáról Nosztalgia Kádár elvtárs iránt? (Folytatás az 1. oldalról.) - Igen sok ember őriz bizonyos nosztalgiát Kádár János iránt. Akkor könnyebb volt az élet. Igaz, a jólét alapja hazugság volt. Nyugati hiteleken alapult, amelyeket ártámogatás formájában osztottak szét, a virágzás látszatát keltve. Elődeink ittak a kocsmában, a számlát pedig nekünk kell állni - mondta Katona Tamás a The Independentnek. A brit lap tudósítója megírta, hogy a választások még több mint egy évre vannak, de a „szocialisták és más ellenzékiek már 100 000 aláírást gyűjtöttek előrehozatalukra ". A szocialisták rosszul szerepeltek az 1990. márciusi választásokon - 9 százalékot kaptak -, jól viszont a tavalyi pótválasztásokon, és egy decemberi közvélemény-kutatás 14 százalékot adott nekik, miközben az 1990-ben 42 százalékot szerzett MDF 8 százalékra zuhant. Katona Tamás szerint a probléma egy része az, hogy az emberek apatikusak az új rendszer iránt - tavaly volt olyan pótválasztás, amelyet nyolcszor meg kellett ismételni. - Ha az emberek nem kapnak elég információt a kormánytól és a parlamenttől, visszavonulnak a politikától. Utálják a kormányt, az ellenzéket, a parlamentet. Ez ügyben voltak valódi problémáink a sajtóval és a tévével. Szó sincs róla, hogy a média kormányellenőrzését akarnánk, de gyakran nem volt elég együttműködési szellem a médiában - mondta a politikai államtitkár. - A kormány régóta vitázott a médiával annak állítólagos ellenzéki rokonszenvei miatt, és ennek nyomán a múlt héten lemondott a rádió és a tévé elnöke. Sok magyar számára azt bizonyította a kötélhúzás, hogy a nem kommunista elit obskúrus veszekedésekkel és hatalmi harccal tölti az idejét gyakorlati tettek, például az egészségügy, az oktatás és a társadalombiztosítás reformja helyett. A közvélemény kiábrándulásának egy másik oka a vezető pártokon belüli belharcok - frta a The Independent tudósítója, emlékeztetve a kisgazdák szakadására és a Csurka-ügyre az MDFben. Katona Tamás azt mondta, hogy ezek a viták és a folytatódó gazdasági nehézségek elvonják a közfigyelmet az MDF külpolitikai sikereiről, nevezetesen a Varsói Szerződés feloszlatásáról. - Az embereket nemigen érdeklik ezek a sikerek. A szegénységre, a munkanélküliségre és az inflációra kell összpontosítanunk, és meg kell mutatnunk, hogy a kormány törődik az emberekkel, van társadalmi érzékenysége - mondta Katona Tamás a brit lapnak. SZERDA, 1993. JAN. 13. HAZAI TÜKÖR 5 • Telt ház volt a Nagyszínházban és zúgott a taps. Mitől volt jó hangulat a konzervatóriumi operastúdió bemutatóján? Mondjuk, számítsuk le, hogy a szereplő növendékek hozzátartozói természetesen lelkesedtek a nézőtéren; akkor is igaz, hogy: 1. a bemutatót megelőző rengeteg munka „átjött", meglátszott a produkción; 2. komoly tehetségek és igazán jó képességűek voltak a szereplők között; 3. a tanulókat - ilyen szempontból tehát amatőröket - profi tanárok, kiváló, nagy gyakorlatú művész-pedagógusok készítették föl a színházi megméretkezésre: Sinkó György (aki az előadás atyamesterénekmindenesének hálátlan szerepét is elvállalta), Berdál Valéria, Horváth Zoltán rendezőtanár, Acél Ervin, Meszlényi László és a háttérben még sokan mások. Ha a hangulati összetevőket tekintjük, akkor talán a leginkább telitalálatos választásnak tarthatjuk a barokk mester intermezzóját, Pergolesi idők folyamán önállósodott és - a Stabat Mater mellett - az időket leginkább álló Az úrhatnám szolgáló című művét. Az „opera buffa" pedig nagyon sikamlós műfaj, úgy értem, rettentő könnyű rosszul csinálni. Ez az előadás azonban Horváth Zoltán biztos arányérzékén alapult. A fiatalsághoz önkényesen-önkéntelenül társított vidámság stílusosan vonult be és töltötte meg a teret már a korhű ruhákba öltöztetett barokk zenekar színpadra költözésekor - és ott is maradt mindvégig (Meszlényi tanár úrnak különösen jól áll, ha rizsporos copfban vezényel!). Lőrincz Zoltán immár kellő színpadi rutinnal, humorral, néha „gregoros" pillanatokat idéző, valódi basszbuffós tempókkal, s bárha a mély regiszterekben kevéssé erőteljesen, de összességében élvezetesen énekelte-játszotta az aggályos agglegényt. Jani Gabriella telt, meleg (szolgálólánya és) szopránja, a színAz úrhatnám szolgáló: Fazekas Zoltán, Lőrincz Zoltán, Jani Gabriella. (Fotó: Nagy László) • Az Kezdők, haladók, profik padi mozgásban mutatott otthonossága kellemes meglepetés, főleg, ha tekintjük, hogy vele együtt minden közreműködőnek csak egyetlen egy színpadi próbára volt módja... Az olasz származású sikeres amerikai, Menotti zenéit - az első látszat, vagy inkább hallat dacára - nem könnyű előadói feladat közvetíteni. Disszonanciáktól és reminiszcenciáktól hemzsegő két darabja - A telefon, valamint az Amahl és az éjszakai látogatók - közül az előbbiben mimikai képességeivel is kitűnt Fazekas Zx>ltán, aki Az úrhatnám szolgáló néma szerepét is színészmesterségbeli tudással formázta. „Mellesleg" gyönyörű baritonja van. Ellenben Tóth Mónikának még studíroznia kell a színpadi mozgás elnevezésű tárgyban, hogy a mesterkéltséget kiküszöbölje, annál inkább, mert az éneklésben ez már sikerült neki. A Magyarországon először színre került „Amahl" több érdekességet - és ellentmondásosságot mutatott. Ebben lépett fel az est legkiforrottabb énekes-színészi teljesítményét nyújtó Soós Emese; nem akarok jósnőt játszani, de ha minden igaz, Berdál tanárnőnél isiflét egy operaszínpadi sztárjelölt tanul... Csodás, kiegyensúlyozott hang, biztos technika, eleven játékkészség, „felnőttes" operaszínpadi kulturáltság; a karácsonyi témájú operát nézve az jutott eszembe: mint a „Háromkirályok" ládájában a Gyermek Királynak szánt arany-ajándék, ilyesféle ígéret Soós Emese tehetsége. S most az ellentétes pólusokról: a szerző „bűne" - akit pedig bizonyára joggal tartanak a dramaturgia mesterének is -, hogy a nagyjelenet elsatnyul, mert egyszerűen „nincs zene a csoda alatt"; a béna kisfiú (Olasz Ágnes fuvolista létére fogadtatta el a figurát) járni kezd, szívjósága megkapja jutalmát; de örömmámor, Krisztus-király-hozsanna helyett egy feszélyezett pillanat iktatódik az amúgy gördülékeny lfraiságú előadásba. Viszont: szívderítő ötlet, úgy sejtem. Horváth Zoltáné, hogy éppen Gáspár királyt (Bárdi Sándor) látszatják-játszatják süketnek, ügyefogyottnak, elesettnek. Tenorral (királlyal) ilyesmi nemigen esik meg az operaszínpadon... Altorjay Tamás és Lőrincz Zoltán is tapasztalt magabiztossággal adja a Háromkirályok másik kettejét és Bonecz Tamás is stílusos a színpadi palettán. Valószínűleg kevés olyan opera van, amelyet Acél Ervin ennyit próbált volna valamely zenekarral - de hát ők is életükben először voltak nagyszínházi orkesztrában, és ez a Menotti-orkesztráció alighanem tapasztalt zenekarokat is kemény próba elé állítana. Végül e sokak nemes és önzetlen erőfeszítését megháláló előadás után egy nem egészen ide tartozó sóhaj: megkíván az ember egy ilyen estén egy Szegedi Kisopera elnevezésű együttest. Amely hasonló egyfelvonásosokat játszana, rendszeresen. Igaz, volt már, éppen Bárdi Sándoréké, egykor; de talán lesz is megint, egyszer... Sulyok Erzsébet