Délmagyarország, 1992. december (82. évfolyam, 282-306. szám)

1992-12-24 / 302. szám

CSÜTÖRTÖK, 1992. DEC. 24. OTTHON, ÉDES OTTHON... Allah karácsonyfája Legtöbb menekült a Zvomik melletti Gornji Sepak faluból származik. Kálváriájuk július 4-én kezdődött, amikor Zvomik polgármestere közölte a lakosokkal, szedjék sátorfájukat, mert jönnek Sesej meg Arkan csetnikjei és minden bizonnyal le fogják mészárolni őket. A csongrádi táborban menekültek nem rejtik véka alá boldogságukat, hogy itt lehetnek, roppantul elégedettek a vendégszeretettel, a táborban uralkodó állapotokkal. feltételekkel s nyíltan beszélnek viszontagságaikról. Minden vallomás egy kétségbeesett, szívet szorongató sikoly az esztelen öldöklés, vérontás ellen. A tábor legidősebb lakosa 101 éves. Az idős néni két világháborút megélt már, de ez a mostani mészárlás a legborzalmasabb, a legvéresebb. Szalih bácsi csak mankó segítségével tud járni. - Ezzel a két rossz lábammal bolyongok a világban egy garas nélkül a zsebemben, már vagy ezer kilométert megtettem, a feleségemről, két fiamról, húgaimról a mai napig semmit sem tudok. Házam, földem, gi^daságom mind odaveszett, a palicsi táborban szó szerint éheztünk. Negyvenkilós voltam, amikor eljöttünk onnan. Most egyedül vagyok, mint az ujjam. Fogalmam nincs merre vannak hozzátartozóim, családom, él-e még közülük valaki. Halilovity Naszudot és feleségét Namkát emeletes házukból üldözték ki a szerb hadsereg egységei. Mindenünk volt, most semmink sincs - panaszolja könnyes szemekkel az asszony. A környező falvakban, városokban lemésziárolták a muzulmánokat, vagy elüldözték őket otthonaikból. A hírekből ítélve a mi visszatérésünkből sem lesz egyhamar semmi. A falunkban egy lövés sem dördült el, közülünk senkinek sem volt fegyvere, mégis mennünk kellett. Allatok módjára az erdőkben bujkáltunk hetekig étlen-szomjan. A szerbek azzal fenyegettek, felkoncolnak ha nem engedelmeskedünk. Szétlőtték a dzsáminkat (imaház), temetőnket pedig bulldózerrel rombolták le. Az általános őrület kirobbanásáig jól megvoltunk szerb szomszédainkkal, akkor azonban ók elkezdtek fegyverkezni. Helikopterből dobálták nekik a puskákat, meg a lőszert. Hallottuk, hogy a környező falvakban, így például Pilicán vallási ünnepünkön 700-800 embert lemészároltak, a hullákat pedig beledobálták a Drinába. Bajrity Izet története is megdöbbentő, neki három lánya és egy fogságban lévő fia van. akiről hónapok óta semmit sem tud. - Huszonhárom évig dolgoztam a loznicai viszkózagyárban - meséli, mintha ma sem hinné, hogy mindez megtörtént vele majd egy nap közölték velünk; a muzulmánok holnaptól ne jöjjenek munkába, el vannak bocsátva. Július 5-én reggel 7 órakor fegyveresek lepték el a falut s megparancsolták, takarodjunk, mert lekaszabolnak. Közben azt hazudják. Szerbia nem áll háborúban senkivel és nem folyik etnikai tisztogatás. Hát akkor a mi esetünk micsoda? A tábor vezetősége megkérdezte a lakókat, óhajtják-e hogy az itteni hagyományok, szokások szerint megünnepeljék a karácsonyt. (A muzulmánok szentestéje ugyanis későbbre esik.). Örömmel beleegyeztek, így a csongrádi önkormányzat, a szentesi Vöröskereszt és több karitatív szervezet ajándékozással egybekötött télapó ünnepséget szervez számukra, lesz karácsonyfa is. - Allah teremtett mindannyiunkat, és mi majd visszatérünk hozzá magyarázza az újonnan berendezett alkalmi imaházban az első hittanórára összesereglett kíváncsi lurkóknak az oktató. Mindig jót kell cselekednünk, mert Allah tetteink alapján ítélkezik. Ki fogja megmondani, megmagyarázni ezeknek az ártatlan, nyitott tekintetű csöppségeknek, mi a bűnük, mit vétettek őt a nagyok és az istenek ellen. TURI TIBOR Újvidékről jött tavaly, születésnapján egy esős, szomorú októberi napon. Egyedül, a legszükségesebb holmival és nélkülözhetetlen kézi- és kedvenc könyveivel. Arra kérem, mesélje el nekünk valamivel több mint egyéves ittlétének, „szögedi" tartózkodásának történetét. A menekültek karácsonyáról szeretnél írni? Igaz. hogy ez életem egyik legfontosabb karácsonya, de mindjárt az elején szeretném elmondani, hogy én tulajdonképpen nem menekült, hanem délvidéki bevándorló, vagy ha jobban tetszik, letelepülő vagyok. Feleségem és két lányom csak az idén nyáron, a tanév befejeztével jöttek át véglegesen. A napokban érkezik beteges édesanyám és édesapám s nejem megözvegyült édesanyja is. Együtt lesz tehát a család. Új otthonunkban, a feldíszített karácsonyfa mellett, adhatunk hálát a gondviselőnek, hogy nehéz óráinkban sem hagyott el bennünket. Bányai Lajos vallomásában beszél arról, hogy nehéz volt otthagynia családját és szüleit, akik igazán megérdemelték volna, hogy idős korukban gondjukat viselve törlessze iránta tanúsított jóságukat és türelmüket. S a következőket fűzi hozzá: - Jómagam a nemzetiségi írás és nyelvhasználati egyenrangúság egyik jeles intézményének kisebbségi értelmiségijeként már a vajdasági „joghurtforradalom" után rádöbbentem, hogy nemcsak a korábbi alkotmányban szavatolt tartományi autonómiának, hanem kisebbségi jogaink érvényesítésének is befellegzett. Erőnket és idegeinket a mindennapos harc őrölte fel gyermekeink anyanyelvi oktatásáért, megfelelő tantervek és tankönyvek biztosításáért. A bíróságokról és közhivatalokból fokozatosan, de hatásosan kiszorították a korábban elismert anyanyelv használatát. Az általános pénzhiány is egyre inkább a Vajdaságban élő kisebbségek művelődési intézményeinek és sajtóházainak finanszírozását sújtotta. Munkahelyünk egyre bizonytalanabbá vált, kivándorlási szándékunkban azonban, főként az igazságtalan mozgósítások miatt, át nem aludt lidércnyomásos éjszakák erősítettek meg bennünket. Eljövetelem előtt nem kaptam behívót, de sok barátomat elvitték a hadgyakorlatnak nevezett vágóhídra, ahonnan a legbecsületesebbek egyike és a diákjai által is imádott tornatanár, Béla és sok más haver sohasem tért vissza, ő az enyimekhez hasonló korú két gyermeket hagyott árván - értelmetlenül. Észbontó volt a tömeggel gátlástalanul megetetett propagandamaszlag, miszerint Szerbia nincsen háborúban, de hadat toboroz a saját területén kívül eső vidékek „megtartásáért", jobban mondva megszerzéséért. A szülőhazámat, Jugoszláviát ért támadás esetén hajlandó lettem volna - a többi vajdaságival együtt - akár az életem is feláldozni, de gyalázatos hódítóként, parancsszóra ölni, embertársaim otthonát feldúlni, szerencsétlenné és boldogtalanná tenni ártatlan családok néhány nemzedékét -sohasem! Vallásom tízparancsolata, de elveim, erkölcsi, etikai és emberi méltóságérzetem is tiltja, hogy az a Horvátország ellen induljak hadba, ahol évek hosszú során a nyaramat töltöttem, s megosztottam haditengerészeti kiképzésem felejthetetlen élményeit a pólaiakkal és szplitiekkel. Számomra testvérháború lett volna ez a javából, hiszen anyai féltestvérem is horvát. Mi vajdaságiak egyformán szerettük a valamikori Jugoszlávia bármelyik vidékét és lakosait! A többhónapos munkanélküliség, álláskeresés, az otthoni szűkös anyagiaktól függetlenített öneltartásra törekvés közben számtalan honfitárssal és helybelivel hozott össze a sors. A szegediek többsége megértő együttérzéssel próbált segíteni, néhányan azonban legszívesebben visszazavartak volna bennünket, azzal a mély meggyőződéssel, hogy elvesszük előlük a munkahelyeket, a munkalehetőséget. Tudjuk, hogy itt sem fenékig tejfel, de aki valóban akar dolgozni, s nem fél a munkától, nem fog éhen halni. Még közeli ismerőseink is fejcsóválva vették tudomásul, hogy nem vándoroltunk ki Németországba, mint a nagy gazdasági népvándorlás idején 1968-ban bátyámék. Hiába magyaráztam, nekünk már elegünk van, hogy kisebbségként plusz vendégmunkásként lenézzenek bennünket. (Egyébként honfitársaimnál a hasonló állapot, a bizonytalanság még mindig tart. nem beszélve azokról a családokról, akik menekülttáborokba kényszerültek.) Ez esetben ugyanis csöbörből vödörbe kerültünk volna. Mi itt érezzük jól és otthon magunkat, ezt a nyelvet szívtuk az anyatejjel, s végre gyermekeinket is kiszolgálják az üzletben, ha magyarul szólalnak meg... Az idei karácsonynak a lányok örülnek a legjobban, tavaly csak ritka hétvégeken lehettek velem együtt, most meg a nagyszülők is a családdal lesznek. Állandóan ingáztak anyjukkal Újvidék és Szeged között. Meg is jegyezte találóan az idősebbik: „Otthonról jöttünk haza és fordítva." Azóta mindketten elhelyezkedtünk, a gyerekek is feltalálták magukat az iskolában, kitűnő tanulók, folytatják a zeneiskolát. A hatodikos Angéla dzsesszbalettra, a másodikos Ágika pedig népi táncra jár. Most is megmosolyogjuk a naiv kis szöszkét, amikor kerekre nyílt, kék gyermekszemével őszinte csodálattal suttogja: itt béke van és tényleg mindenki magyarul beszél... K. F. Csongrád, 1992 FOTÓ: SCHMIDT ANDREA