Délmagyarország, 1992. december (82. évfolyam, 282-306. szám)

1992-12-12 / 292. szám

TARSASAG« KULTURA« IFJÚSÁG «RUNUGY« SPORT A mellékutcai kocsma törzsvendégei meglepetten néztek, amikor a szőke nő belépett. Harminc körüli le­hetett, és hogy nem akár­milyen, az azonnal látszott. De ezt nemcsak az elegan­ciája és az arca árulta el, hanem az oxfordi kiejtése is. Az esti lányok irigy utá­lattal tekintettek rá. Hunter azonban megőrizte hideg­vérét; jóképű volt, de azt tudni kellett róla, hogy nem éppen legális módon keresi a betevő falatot. A hölgy határozottan a söntéshez lépett, és felült egy bárszékre. Bundája kis­sé szétnyílt, látni engedte a miniszoknyát és a karcsú lábát. - Egy whiskyt - mondta és kutatóan nézett körül. Hunter azonnal észrevet­te és ott termett. - Segíthetek valamiben? A hölgy bólintott. - Az autómmal van baj. Ha lenne valaki. Én, sajnos, nem értek hozzá. - Megnézhetem - ajánl­kozott Hunter, és azonnal leugrott a bárszékről. A lady megitta whiskyjét és a férfi kíséretében el­hagyta az ivót. Hunternek elállt a lélegzete az autót látva; egy Jaguár volt, az utolsó modell. Aztán kide­rítette, hogy semmi baja, csupán a benzin fogyott el. A szép szőke zavarban volt a hír hallatán, valami­féle bocsánatot motyogott, majd közölte, hogy a ben­zineskanna a tartalékkal a csomagtartóban van. - Bárkivel előfordulhat, hölgyem - mondta Hunter, A bártündér és betöltötte a benzint. ­Indítson - mondta ezután. A motor diszkrét zajjal dolgozott, a lady újabb hálá­ba kezdett. - Tudja, a barátaimnál voltam - mondta előzéke­nyen bizony hazafelé el­tévedtem. Nem ismerem ezt a környéket. Hazavinne, kérem? „Én mázlista" - gondolta Hunter, és gyorsan hozátet­te magában, hogy akár a vi­lág végére is. Végül is, le­het, hogy az ágy lesz a vég­állomás... - Természetesen ­mondta a legnagyobb udva­riassággal. - Egyébként Hunter a nevem. - Ethel vagyok. Shithné ­mutatkozott be a lady, és a vezető melletti ülésre tele­pedett. Huntert kissé zavarta az asszonynév. Nem kívánt a férjével találkozni. Minden­esetre úgy találta, nincs vesztenivalója. - Nem autókázunk egyet? Tudok egy csendes helyet itt a golfpálya köze­lében. Arrafelé senki sem jár ilyenkor... - Menjünk - szólt a lady Hunter nem is meglepeté­sére. Sőt kinyújtott kezével simogatni kezdte a karját. Hunter vette a lapot, hoz­záhajolt, de a nő felnevetett. Ez a nevetés azonban külö­nös volt. - Na mi van, darling? ­kérdezte cinikusan. - Majd mindjárt megtu­dod - hallotta a háta mögül, mély, borízű hangon. A fékre lépett, de a tükör­ben már látta a behemót férfit, mi több, a pisztoly csövét is érezte a tarkóján. - Nyomás tovább! - hal­lotta az utasítást. - Mit akarnak? Tőlem ugyan nem tudnak elvenni semmit... A behemót elnevette magát. - Nem a pénzed kell, kis hülye. Te kellesz. Az arcod. Te tényleg azt hitted, hogy bukik rád a feleségem? Mit szólsz hozzá Ethel? Ez a tökkelütött azt gondolta... - Intézd el, de kímélete­sen - vágott közbe a hölgy. - Na jó. Csak semmi ér­zelgősség. Eleget fára­doztunk, amíg megtaláltuk a pasast, aki rám hasonlít, nem? Hunter ebből megértette, hogy a hulla szerepére vá­lasztották ki. A szép Ethel majd azonosítja mint a fér­jét, és felmarkolják a biz­tosítást. Átkozta az estét. A golfpályánál a férfi uta­sította, hogy álljon meg. „Időt kell nyernem" - gon­dolta Hunter. A behemót ki­szállt, és a feleségéhez ment. - Szállj ki - mondta tom­pa hangsúllyal. - Te is ­Hunterre mutatott. Hunter nem mozdult. Ha van esélye a menekülésre, az csak Ethel fedezete le­het. Amikor a nő kiszállt, Hunter hátulról erősen meg­lökte, s a nő a férjének ütkö­zött. Ebben a pillanatban lövés dördült. A lady fel­sikoltott és összeesett. Hunter, a zavart kihasz­nálva, gázt adott. Aztán a közelben megfordult és a férfi felé hajtott. Az a földön térdelt és a karjában tartotta az asszonyt. Nem lehetett tudni, hogy él-e még? A férfi, nyilván mert elvakította a fény, megpróbált elugrani, de elkésett, a kocsi áthajtott a lábán. „Önvédelemből tettem. Végül is meg akartak ölni" ­nyugtatta magát Hunter. „Megérdemelnék, hogy nyo­morultul itt pusztuljanak." Aztán eszébe jutott a szőke szépség, az esti bártündér, és megállt az első telefon­fülkénél. A rendőrség szá­mát tárcsázta. - Halló? A golfpálya mel­lett szerencsétlenség tör­tént. Menjenek a helyszínre és mindenképpen értesítsék a mentőket is. És még mielőtt a nevét kérdezték volna, letette a kagylót. A Jaguárt a fülke mellett hagyta. Másnap este a csapos a beavatottak kíváncsiságával kérdezte: - Na, milyen volt a szőke lady? Hunter csak sejtelmesen mosolygott. Aztán az újságba pillan­tott és elégedettséget ér­zett. A szenzáció az volt, hogy letartóztattak egy férfit, aki a golfpálya mellett meg­ölte csinos, szőke feleségét. R. Heinzmann A hét fotója Divathóbort? A ruházat az az öntőforma, amelynek segítségével az idő szelleme a maga formájára alakítja az embert. írta a századeleji divattudósító esztendőváltáskor, az olvasóra bízva a loknik, krinolinok rávarrt kézelőjű frakkingek emberformáló szerepét. Nyolc évvel az ezredforduló előtt nehéz lenne a mai divatot jellemzni, ezért nézzünk inkább néhány „öntőformát" 1992-ből. A hét híre A medvék nem erőszakolnak meg teheneket Túl messzire szárnyalt annak a fantáziája, aki azt állította, hogy a Nor­végia középső vidékén elpusztult 18 tehenet egy szexéhes medve erősza­kolta meg - vélekedik egy oslói biológia professzor. - Ebben az esetben túl­léptek a bizarr elméletek határán - jelentette ki Kaare Elgmork, az Oslói Egyetem professzora az NTB norvég hírügynökség­nek. A Reuter jelentése sze­rint a „nemi erőszakról" szóló elmélet atyja egy egyetemi tanár, aki ezen a héten hozta nyilvánosság­ra a tehenek rejtélyes „el­halálozását" magyarázó feltevéseit. Fotó: Enyedi Zoltán A hét kommentárja Magyar igazság Három a magyar igazság, tanulgattuk annak idején. Legalább három, tesszük hozzá manapság szkeptikusan. A lehetséges igazságok közül a jelen pillanatban érvényeset szemlátomást a legilletékesebb ajkakról hallhatja a magyar igazságügy-miniszter. Ez az igazság most nemcsak kimondatik, hanem diadalmaskodni is látszik. Közel az az idő, ami­kor a második számú közellenség, Hankiss Elemér nem mehet be egy ideig saját irodájá­ba. És ha később ki is derül, hogy tévesnek bizonyultak az ellene gonddal összeállított vá­dak, akkorra Nahlik Gábor már rég a maga (illetve felettes maga) képére és hasonmására formálta ennek a renitens intézménynek személyi állományát. Persze az ellenzéki jajongá­sok mindenképpen eltúlzottak egy kicsit. Ha valaki durrogásokat vélne kihallani az egykori tőzsdepalotából, az nyugodjon csak meg. Egyelőre nem lőnek ott senkit főbe. Legfeljebb Nahlik bontogatja a pezsgősüvegeket. Úgy szokta kezdeni... -góbé­Hol vannak a földönkívüliek? A lehallgatás tovább folyik Még október közepén, a Kolumbusz nap­ján röppent fel a hír, hogy az Amerikai Úr­kutatási Hivatal, a NASA nagyszabású programot kezdett földönkívüli intelligenciák kutatására. A rádióhullámok felfogását cél­zó munka egyszerre két helyen is zajlik, pontosabban zajlott. Ugyanis Areciboba, a híres Puerto Rico-i óriás rádiótávcsővel ép­pen befejezték az első hathetes programot. A kutatásokról és az első eredményekről kérdeztük Mike Klein programigazgatót, a NASA kutatásának vezetőjét. - Előre meghatározott tervek alapján ki­szemeltünk galaxisunkból, a Tejút rend­szerből néhány tucat, Napunk méreteihez hasonló csillagot és annak környékét vizs­gáltuk. A kaliforniai Goldstone-ban pedig to­vábbra is árgus szemekkel, pontosabban érzékeny rádiótávcsövekkel figyeljük az űr­ből jövő rádióhullámokat. - A vizsgálatok bíztatnak már valami­lyen eredménnyel? - Ha az érdekli, hogy fogtunk-e értelmes lényektől származó jelzéseket, akkor a vá­laszom: még nem. Viszont ez a hat hét nem múlt el nyomtalanul, hiszen egy-egy ilyen intenzív kutatás során bukkannak általában felszínre azok az egyelőre jelentéktelennek tűnő, de a későbbiekben mégis fontossá váló építőkövek, amik lehet, hogy éppen másik probléma megoldását jelentik majd. - Az ön képzeletében hogy néz ki egy földönkívüli élőlény? Állítólag a NASA már fogott el közülük néhányt! - Ne vicceljen, ez egyszerűen ponyvairo­dalomba, vagy inkább tündérmesébe illő szamárság. En nagyon szkeptikus vagyok abban, hogy bennünket bármilyen más civi­lizáció látogatna. Mi nem ufolakók után ku­tatunk, csupán valamilyen technikai érett­ség szintjén lévő civilizációt szeretnénk ott kint találni. Ehhez elégségesek a huszadik század végi eszközeink, és nem kell fény­sebességgel száguldó csillagközi járművek­ben gondolkodnunk. - Mégis valószínű, hogy azért keres­gélnek elsősorban a mi Naprendsze­rünkhöz hasonló bolygórendszert, mert ügy képzelik, hogy ott a mienkéhez ha­sonló élet alakul ki. Tehát úgy érzem, önök Is hajlanak afelé, hogy az emberszerü civilizációnak van létjogosultsága? - Megmondom őszintén, hogy az alak­jukkal nem foglalkozom közelebbről. Ha például néhány millió éve egy természeti katasztrófa miatt megváltozott volna az em­ber evolúciós vonala, akkor most lehet, hogy pikkelyes bőrünk lenne és szárny a hátunkon. Engem inkább a fizikájuk, a ké­miájuk, a matematikájuk izgat. A kémia pél­dául teljesen meg kell, hogy egyezzen a mienkkel. Hiszen a galaxisok mindenhol a világegyetemben azonos anyagból vannak. Csak a csillagoktól a Tejútrendszerben há­rommilliárd van. Tudja, hogy milyen óriási szám ez? Ha most elkezdené a számolást, ezer év múlva érne a végére. Ennyi csillag között nem nehéz elképzelni legalább egy bolygót, ahol egyesült a hidrogén és az oxi­gén vízzé, ahol légkör alakult ki, a szénből pedig szerves molekulák, amiből az élet fej­lődött. - Ezek szerint a Földön kívüli élet kérdésében egyáltalán nem szkeptikus? - Különben nem kezdeményeztem volna a programot. Az sincs kizárva, hogy az ő civilizációjuk sokkal öregebb, fejlettebb a miénknél, tehát ha szerencsénk lesz, akkor ők már túljutottak a keresés szintjén, elképzelhető, hogy már hosszú ideje intenzív rádiójeleket küldenek felénk... Erről viszont csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha rádiantennáink fülét állandóan az égre tapasztjuk. Nagyistók Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom