Délmagyarország, 1992. november (82. évfolyam, 257-281. szám)

1992-11-06 / 261. szám

PÉNTEK, 1992. NOV. 6. KRÓNIKA 5 Amint a gyerekek meglát­ják, hogy a kocsi lassít, oda­szaladnak. Átgázolnak a po­csolyákon, a lövészárkokon. Az első, talán a legmerészebb közülük, egészen az ablakig jön. Bár nagyon hideg van, lábán csak egy szakadt szandál. Mezítelen sáros ujjai láttán megborzongok. Kinyújt­ja kezét. Koldul? Ő már ki­tanulta a szakmát? - Csokoládé - mondja hal­kan. Sajnos nincs nálam. Ilyenre nem voltam felkészülve. Egy ötszázas dinárt halászok elő. Átnyújtom. Nem mohó, nem veszi el azonnal. Egy kicsit vár, talán arra, hogy megbizo­nyosodjon: komolyan gondol­tam. De amikor nem tágítok, kikapja kezemből, vizsgál­gatja, mint egy szakértő, majd hirtelen zsebre vágja és köszö­nés nélkül elrohan. Társai kö­vetik. Pillanatok alatt eltűnnek szemem elől. Újraindítom a kocsit. Mel­lettem katonai teherautó suhan el, JNA jelzéssel (Jugoszláv Néphadsereg). A ponyva alatt fiatal és idős arcok. A Zöld Szigetre sietnek. Hivatalos szerb magyarázatok szerint, utakat építenek az ENSZ-nek. Mások azt állítják, Szerbia vajdasági önkéntesekkel tölti fel a baranyai hadsereget. Hercegszőlős határában ismét katonai járőr állít meg. Figyelmeztet, hogy a faluba érve azonnal jelentkeznem kell a katonai parancsnokságon. Ez itt így szokás. Fölöttébb fur­csának találom, de szólni nem merek. Az állandóan felém irányított puskacsövek meg­törik magabiztosságomat. Az­tán, hogy egészen biztos le­gyen a dolgában, felajánlja, hogy elkísér. És elindul a menet. Kényelmetlenül érzem magam így, hogy járőrkocsi kísér. A parancsnokság épülete a községháza, nagy a jövés­menés. A Vöröskereszt irodája zsúfolva. A visszatérők, az újonnan betelepült szerb te­lepesek olyan lármát csapnak, mint valami zsibvásáron. Az egyiküknek a segélyszállít­mányból kell egy csomag, a másik pénzért áll sorban, a harmadik követeli a tisztes­séges lakást, amit, úgymond „megígértek neki!" Odaállítanak az egyik ajtó elé. Itt nincs nyüzsgés. A nyugalom szinte visszataszító. Szakállas katona lép hozzám: - Bemehetsz! Jelcin és az Ikarus Háromezer autóbuszra kö­tött szerződést 1993-ra az orosz Avtoexport és az Ikarus Rt. képviselője a napokban. Brumbauer József, az Ikarus Rt. kereskedelmi igazgatója az MTI tudósítójának elmondta: az autóbuszokat készpénzzel fizetik ki. Előzetesen banki akreditívet nyit az orosz fél. Mivel az ilyen elszámolás az idén nem működött igazán, a fizetés más módján is gondol­kodnak. A kérdést felvetik majd Jelcin orosz elnök magyarországi útja során. A hírek szerint mindkét fél dolgozik egy új, kétoldalú kormányszintű megállapodá­son a fizetés mikéntjéről, a buszok ellentételezéséről. (Jelcin elnök magyarországi látogatása során várhatóan felkeresi az Ikarust is.). A jövő évre szóló orosz­magyar szerződést összesen 3 ezer autóbusz szállítására kötötték. Bár a szerződés lét­rejötte az orosz föderáció magyar autóbuszokra való igényét tükrözi, az Ikarus számára egyelőre csak jelzés­értékű lehet, hiszen az ez évi szerződés 3500, autóbuszából mindösszesen 108 darabra nyílt banki akreditív. Baranya és ami még megmaradt... Csak egy maréknyi dinár 1992. okóber Csúzán túl, a Hercegszőlősre vezető út mentén, rongyos gyerekek játszadoznak a gránittölcsérekben, az itt rekedt roncsokban. Körülöleli őket az őszi táj. A földeken áii a tengeri, levelein búcsúdait énekel a szél, a megmú'veietien búzaföldeken elkóborolt állatok kutatnak eleség után. A távolban kilőtt fanyák körvonalai, kormos falak, kopaszra tépett jegenyék. Játszanak a gyerekek. A szőlőskertekben tőkén aszalódik a szőlő... a gazda, ki tudja, merre jár. Kecskék legelik a derékig feltörő gyomot. S§ 1 :, imiíl • ,, • . < ' -' W • " £' i' X^fi - i +" * ' ' ' f (••BSPWkrT ' •'"j*- M j^'Spr..- jgg. * v |* jéVxIpRM^ Mrfvf * • .. t ' ••«>í ' ti/' * ' . " ' ­•••HHB i'- V' • ' Félve nyitom ki az ajtót. Az iroda alig nagyobb egy lakó­szobánál és alig koszosabb egy putrinál. Az egyik sarokban iratszekrény, olyannyira zsú­folva, hogy a papirok egye­nesen a padlóra folytak, mint a megáradt zuhatag. A másik sarokban konyakosüvegek. Megszámlálhatatlanul sok: egy konyakosüvegekkel kirakott járda. A szakállas férfi, az író­asztal mögött, terepszínű egyenruhát visel. Bakancsait az asztalon pihenteti. Ő lenne a parancsnok? Át­nyújtom a papírjaimat. Nagyon alapos munkát végez. Van, amelyiket kétszer is átolvassa. Végül kivágja: „Rendben!" És ezzel minden el van intézve. Szétnézhetek - amit igencsak nevetségesnek találok, hiszen itt nincs semmi néznivaló -, de csak kísérettel. A katona jól megtermett legény. Úgy lóbálja az ötkilós automata fegyverét, mint a gyermekek a vurstliban vásá­rolt játékpuskát. Egész idő alatt, míg engem kísérgetett, összesen kétszer szólalt meg. Egyszer a kocsmában, amikor - A jugoszláviai háború idején miért megy Belgrádba egy magyar történész? - Az intézet feladata, hogy sajátos eszközeivel a békét szolgálja. A mi dolgunk pedig, hogy folytassuk az ottani gondolkodókkal a párbeszédet. Annál is inkább, mert ezt az értelmiségi csoportot - mely háborúellenes és hajlandó meghallgatni a történelem különféle megközelítéseit - ott marginalizálni akarják. Ezt a nemzetközi szakma nem engedheti. Jómagam misszióra vállalkoztam azzal, hogy eddig még nem tárgyalt témát vittem: a vajdasági magyar kisebbség elleni, '45 utáni atrocitások kérdését. - Nem éppen „semleges" terepet választott a párbe­szédhez! - Számosan vitatták - a közönség soraiból is - témavá­lasztásomat. De meggyőző­désem, az együttműködés csak a történelem teljes ismeretében valósítható meg. Azt ajánlot­tam a kétkedőknek, gondol­kodjanak el azon, hogy Szerbia legűjabbkori történelmében milliók kerültek az ország határain kívülre. Ha ez nem fontos történelmi téma, vegyük le napirendről - javasoltam. Erre a közönség elcsende­sedett... - A jugoszláviai magyarság változó koordináta-rendszer­ben tudta megfogalmazni saját megkérdeztem tőle: „Mit iszik?" És másodszor, amikor elköszönt tőlem. A kijáratnál a tömeg még iszonyatosabb. Az udvaron teherautó áll, felhajtva a pony­va. Segélyszállítmányt oszta­nak. Az egyik várandós anyuka magyarul szitkozódik. Mellé­lépek, s megpróbálom szóra bírni. - Nekem két gyermekem van - kiabálja meg mindjárt itt a harmadik, és egy csomag­gal adtak, bezzeg nekik ­mutat a kamionnál tolongókra -, csak azért, mert szerbek, három doboz is jut. Végigfut a hideg a hátamon, hallva szavait. - Nem fél? - kérdezem szinte suttogva. - Mitől? - folytatja mérge­sen. Szemei sötéten villognak. - Mit tudnak velem csinálni? A férjem nyolc hónapja esett el. Az anyámmal élünk. Olyan szegények vagyunk - legyint -, tőlünk már nincs mit elvinni. Az életem meg úgysem sokat ér. Megpróbálom más oldalról megközelíteni: MHMMMMMMMM - Miért nem menekült el? Mélyen a szemembe néz. Valami furcsát, nagyon furcsát olvasok ki a tekintetéből. Majd halkan megszólal: - Maga szerint ott jobb sorunk lett volna? Ilyenkor nem lehet jól vá­laszolni. O fűzi tovább a szót: - Addig maradok, míg el nem kergetnek! Azzal faképnél hagy. A kocsma előtt két csavar­gó-forma férfi, bent: jellegze­tes vidéki hangulat. Kockás abroszok, kényelmetlen szé­kek, erős hagymaszag. Kísé­rőmmel az ajtóhoz közel fog­lalunk helyet. Ha az ember Balkánon beszélgetni akar: ott a kocsma. Ebben remény­kedem. Nem is kell csalód­nom. Kissé spicces katona telep­szik az asztalunkhoz. Kérdez - válaszolok. Aztán elkezd ömleni belőle a szó. ...Bajmoki születésű, egyéb­ként a családja likai szerb. A szülei rögtön a második világháború után kerültek fel Vajdaságba. Amikor kitört a háború, mint hazaszerető szerb, önként jelentkezett a háborúba, a baranyai frontra, „megvédeni testvéreit a ka­tolikus fasisztáktól." Aztán, hogy jöttek a kéksapkások, itt maradt. Később elhozta a családját is. Kaptak házat, nagy kerttel „sa velikom bastom", és nagyon jólérzik itt magukat. S míg mesél, kifejti világnézetét, amely igencsak szúk látókörre vall. Nem fog visszamenni Bácskába, mert a menekültek nem jöhetnek vissza Baranyába, főleg nem azok, akik a fasiszta Tudj­manra szavaztak. -...mert ott van ugyebár az a Kórógy is - magyarázza -, mennyivel szebb neve van most, Srpska Palaca (Szerb Palacsa). Majd egész közel hajol hozzám. - Ugye nálatok, ott azt ál­lítják, hogy mi szerbek, ag­resszorok vagyunk? Bólintom a választ, mert megszólalni nemigen merek. S mintha csak erre várt volna, felugrik, felkapja poharát: - Hát tudd meg akkor, hogy ha mi szerbek, mi, az agresszo­rok, egyszer igazán elindulunk. Politikán innen és túl Az egységhez a szabadságon át vezet az át Az európai együttműködésnek civil formáit indította el 1989-ben, Jugoszlávia széthullásának idején a belgrádi Nemzetközi Politika és Gazdaság Intézete. A kutatóközpontnak a Duna mint az együttműködés folyója címmel megrendezett kongresszusai a nacionalizmustól hangos Közép-Európában és a Balkánon közös gondolkodáshoz vezettek - a politikán innen és túl. A. Sajti Enikő docenssel, a történettudományok kandidátusával, a JATE Új- és Legűjabbkori Egyetemes Történeti Tanszékének vezetőjével beszélgettünk, aki az idei, a negyedik kongresszus egyik vitaindító előadását tartotta. kisebbségi létének megőrző programját - fejtette ki elő­adásában. Melyek e koordi­náta-rendszer összetevői? - A kisebbség társadalmi szerkezete. A gazdasági, szel­lemi értelemben is karakte­risztikus középréteg, mely élre tud állni, hogy megfogalmazza a problémákat, a kitörési stra­tégiákat. Természetesen a ki­sebbség soha nem volt füg­getlen az anyaország politikai mozgásaitól, jó és rossz ta­nácsaitól sem. - Hogyan alakult a ki­sebbség politikai szabadsága? A magyarok a '45-beli vert helyzetből, a politika kalodá­jából hogyan szabadultak ki, hogyan váltak a 60-as évek „bezzeg-országának" egyenjo­gú polgáarivá? - Jugoszlávia számos népét, de elsőrorban az ottani magyar kisebbséget kollektíve tettek bűnössé. Az impériumváltás újabb társadalmi amputációt jelentett, hiszen elmentek vagy kivégezték a közigazgatásban dolgozókat, az értelmiség jelentős részét, a Vajdaságban például egyetlen magyar középiskolai tanár maradt... De minden hatalomváltást előbb-utóbb konszolidáció követ. A konszenzus ára az volt, hogy '45 őszének nép­irtása a tabu-témák közé került, s a magyarságnak politikai értelemben el kellett fogadnia azt az államot és ideológiát, mely a korábbi királyi Jugo­szlávia totális tagadása volt, mely az egyenlőség társa­dalmát és gyors modernizációt igért. Paradox módon Jugo­szlávia elszigeteltsége, a Tá­jékoztató Irodával való kon­fliktusa, a külső fenyegetettség a belső kohézió kiépítésére ösztönzött, hogy a kisebbség elégedett legyen, ne képez­hessen centripetális erőt. A 60­as évek közepére az egész társadalom jól élt, lehetővé vált, hogy az önigazgatási modellen belül egy-egy köz­társaság és autonóm terület ­így a Vajdaság is - nagyobb önállóságot kapjon. A párt­állam és a gazdaságirányítás reformja azonban a 70-es Budapestig meg nem állunk! S erre innom kell vele. Nézem őt, ahogy ott áll az asztal mellett, és megkeseredik szám­ban a konyak. Sietősen fizetek, s csak az ajtóban veszem észre, hogy jugoszláv dinárom he­lyett olyan bankjegyeket kap­tam vissza, amit még nem is­merek. Látva a csodálkozá­somat, az egyik vendég meg­veregeti a vállam és elma­gyarázza: baranyai dinár, egyenértékű a jugoszlávval, azzal a különbséggel, hogy csak a szerb területeken ér­vényes. Megköszönöm a magyará­zatot, de ezzel nem tudom lerázni. Nagyon szívélyes em­ber, egészen hazáig invitál. Bár magyar, nem menekült el a háború elől. Itt maradt, mert itt van mindene, amit egy életen át teremtett. Otthon a család is nagyon kedves. Sonka és kol­bász kerül az asztalra. Mellé fehér asztali bor. - Hétezer liter van belőle ­meséli -, de nem tudom eladni, nincs ára. Egy liter borért egy tojást adnak. Pedig nagyon sok munka van vele. A háború előtt külföldre exportáltam, több nemzetközi versenyen is érmet szereztem. Akár a szom­széd, aki valahova Magyaror­szágra menekült. S míg mesél, végigvezet a szőlőskerten, megmutatja a szomszédét. Siralmas a lát­vány. A tőkék között csirkék kaparásznak. A fürtök rohad­nak és aszalódnak. Míg érde­mes volt, rájárt az egész falu. Egészen, sötét lesz, mire el tudok indulni. Érzelmek kava­rognak bennem. A batinai hídon még kicsit szorongok, de a jugoszláv oldalon rám se hederítenek. Végül az egyik rendőr megkönyörül rajtam. Elveszi a papírokat és meg­kérdi: - Vámolnivaló? - Az nincs, csak egy ma­réknyi baranyai dinár. Cinikusan mosolyog baju­sza alatt. És van is miért. Olyan pénz van a birtokomban, mellyel egyáltalán semmit sem lehet kezdeni. Akár el is dobhatnám. Emléknek jó lesz! Amikor ráhajtok a zombori útra, még egyszer visszafor­dulok. Itt éltem. Nézem a te­nyerem: régi és újabb emlékek tolakodnak, pereg a film. Be­teríti kockáit ez a fura, bara­nyai pénz. FORGÓ LÁSZLÓ évekre e szisztéma bomlását hozta, a nemzetek szemben­állása láthatóvá vált. - Az ottani magyarságra hogyan hatott ez a változás? - Az állam fokozatos, de gyorsuló széthullása következ­tében kulturális és politikai értelemben megfogalmazhatták saját érdekeiket. De rájuk zúdult a sértett szerb naciona­lizmus, mely a Vajdaságban kompenzálta a Szlovéniában vagy Horvátországban elszen­vedett vereségeit is. - Ma kísért a múlt? - E kisebbség számbelileg legyengült, állítólag 30-40 ezer magyar hagyta el a Vajda­ságot. Az ott maradtak pszi­chikai teher, sztressz alatt végzik munkájukat... A jövőt illetően pesszimistán optimista vagyok. Mára már látható: a Balkán és Közép-Európa or­szágai nem rövidíthetik le a történelmi utat, meg kell érez­niük a nemzeti szabadság ízét, hogy felismerhessék valódi érdekeiket. Azt, hogy gazda­sági, kulturális értelemben mégiscsak közös a múltjuk, ezért az erőszakkal szétsza­kított a kooperációs szálakat ismét össze kell kötni. A szer­bek elfelejtették, amit gondol­kodójuk, Svetozar Markovics még XIX. század 70-es évei­ben mondott: „az egységhez a szabadságon keresztül vezét az út és nem megfordítva "... ÚJSZÁSZI ILONA

Next

/
Oldalképek
Tartalom