Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-03 / 233. szám

2 KÜLPOLITIKA, VALLÁS DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. OKT. 3 Krisna-fesztivál „Hare bol" — járjatok békével Százezer dezertőr országa TURI TIBOR Amennyiben kis-Jugoszláviában nem fogadják el a már eddig is óriási vitát kiváltott amnesztiatörvény-tervezetet, bűnvádi eljárást indítanak mintegy százezer fiatal ellen. Ez elsősorban azokat érinti, akik nem tettek eleget a moz­gósítási parancsnak, nem vették át a behívót, nem vonultak be, vagy önkényesen elhagyták a fegyveres erők egységeit. A dezertőrökről mindeddig nem készült pontos kimutatás, a közvéleményben körülbelül százezer katonaszökevényről be­szélnek. A törvény értelmében el kellene indítani a nyomo­zást, de mivel a fiatalok zöme a mostani országhatárokon kí­vül tartózkodik, erre nincs lehetőség. Ezért kötözőleveleket kellene kiadni, s ezeket szétküldeni a határőrség szeireinek. Az persze fizikai képtelenség, hogy az éppen ügyeletes határ­őr az országba belépő minden férfi esetében elővegye a száz­ezres listát, és leellenőrizze, az illető rajta van-e. Ha tehát nem Iwznák meg az amnesztiatörvényt, a bíróságoknak dön­teniük kellene minden esetről külön-külön. Ez megint kivite­lezhetetlen, hisz' az országos statisztikai intézet adatai sze­rint az egykori, akkor még egész Jugoszláviában évente kö­rülbelül százezer tárgyalást tartottak meg, s ebből a számból az elitéltek körülbelül 30 százaléka jutott csak börtönbe. Kis­Jugoszlávia területileg a réginek körülbelül a fele, tehát ez azt jelenti, hogy a bíróságok két éven keresztül mást sem csi­nálhatnának, csak a dezertőrök felett ítélkezhetnének. Mel­lesleg azt is tudni kell, hogy ez ügyben kizárólag a katonai bíróságok kompetensek, ezekből pedig a mostani Jugoszláviá­ban csak három van. Nekik tehát, ha semmi mást nem csinál­nak, legalább 30 évre lenne szükségük, hogy minden esetet érdemben megvizsgáljanak, és ítéletet hirdessenek. Tételez­zük fel, hogy ezt is végigcsinálják, és mindenkit börtönbün­tetésre ítélnek, hisz a jelenleg érvényben lévő törvények e bűncselekményt igen szigorúan szankcionálják. Ekkor jönne a meglepetés, ugyanis az egész Balkánon nincs annyi börtön, hogy ezeket az elítélteket befogadja, hacsak nem táborokban óhajtják elhelyezni a delikvenseket. Létezik egy harmadik le­hetőség is, ez pedig az esetek szelektív elbírálása, ami annak ellenére, hogy alkotmányellenes, a kis-Jugoszláviában eddig is tökéletesen funkcionált. A szelektív módszer természetesen a szelektoroktól függ, ők döntenek arról, kit állítanak bíró­ság elé, és kit szabadítanak fel a felelősség alól. Talán mon­dani sem kell, ez ad lehetőséget a legnagyobb visszaélésekre, atrocitásokra, amelyek elsősorban a nemzeti kisebbségeket érintenék. A hatalom attól is tart, ha közkegyelemben része­sít minden dezertórt, akkor a hadkötelesek majd egy leendő mozgósítást is simán és büntetlenül megtagadnak. Tudni kell azonban, az amnesztia a múltra vonatkozik, és nem a jövőre. Tehát nem ezzel van baj, inkább az a zavaró körülmény, hogy az amnesztiatörvény elfogadásával a szerbiai uralmon lévő pártnak el kellene ismernie totális vereségét, szembe kellene néznie önmagával, a kifosztott, kisemmizett, há­borúba vitt tömegeknek meg kellene magyarázni, miért élnek teljes izolációban, miért fordult ellenük az egész világ, hon­nan az éhínség, a nyomor, és végső soron ki a felelős egy or­szág szitdarabolásáért. Egy ilyenfajta szembesülésre azon­ban Belgrádban még nem ért meg a helyzet. Fegyverkeznek a szerbek Szabadkán Hosszú idő után megint nagy esőt kapott Szeged három napja, az országos esőnek ránk jutó részét. Ennek többek között az lett a következménye, hogy elmaradt az épp aznap városunkba érkező Hare Krisna Fesztivál programjának tradicionálisan első darabja, a Hare nám, Krisna dicsőítése utcai tánc-felvonulás formájában. Illetve nem is maradt el, csak az időpontja változott meg: úgy este hat körül került rá sor, épp amikor sokadmagunkkal megérkeztünk az újszegedi sportcsarnok bejáratához. A karneváli hangulatot idézve éneklő, táncoló szerzetesek láttán - meg persze a hely szelleme! - mint futballrajongónak hirtelen beugrott, talán épp most hangol Pesten a Fradi-tábor, de aztán az is, hogy ez itt és most azért egy teljesen más műfaj. A Szerb Radikális Párt sza­badkai szervezete a napokban bejelentette, hogy létrehozza saját félkatonai szervezetét, s ez érthető aggodalmat váltott ki az észak-bácskai városban. A város biztonsági helyzetéről helyi pártközi tanácskozást tar­tottak, s ezen a Tiker félhi­vatalos hírügynökség értesü­lése szerint Milán Jerinkic, a szabadkai rendőri szervek parancsnoka úgy foglalt állást, hogy amennyiben a radikálisok valóban kialakítanak egy ilyen félkatonai szervezetet, azt a rendőrség fél órán belül fel tudja számolni. Jerinkic egyébként megfe­lelőnek nevezte a szabadkai biztonsági helyzetet. Azt mon­dotta, hogy a városban nem történt erőszakos kiköltöztetés. Szabadkán csütörtökön há­rom és fél évi börtönbüntetésre ítélték Fehér Jenőt, aki a vádirat szerint horvát szervek felkérésére diverzánsakciókat akart végrehajtani. Fehért jú­nius I6-án tartóztatták le a ma­gyar-jugoszláv határon, s azt közölték, hogy robbanóanya­gokat találtak nála. A diver­záns-megbízatás részleteiről annak idején Fehér részletesen beszélt a televízióban, de a tárgyaláson védője kijelentette, hogy a nyilatkozatot véden­cének előzőleg kívülről be kel­lett tanulnia, s hogy a beismerő vallomást erőszakkal kénysze­rítették ki, bántalmazták. Az ügyvéd szerint egyébként az ügyben nem a szabadkai bíróság lenne illetékes, hanem a belgrádi katonai bíróság, mi­vel Fehér Jenőt hadifogolynak kell tekinteni. A színpad hátterében kife­szített, hatalmas piros-mintás szőnyeg, előtte, közvetlenül a hangszórók alatt két szentély (ez jelképként is fölfogható, hiszen a különféle technikai eszközök fölhasználása, fölté­ve, ha azok Krisna dicsőí­tésének szolgálatában állnak, nem tilos): az egyikben az Úr Krisnát szimbolizáló figurák, a másikban pedig a Krisna-tudat világméretű elterjesztőjének,. A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupadának fényképe. A színpaddal szemben pedig, a sportcsarnok szőnyegekkel védett padlóján sűrű sorokban, s kétoldalt, ahol máskor a hajrá szokott zúgni, némileg gyé­rebben a másfélezres közön­ség. Ez a kép tárult a frissen érkező elé, amint a lépcsőmá­szás miatt a levegőt kissé kapkodva belépett a küzdőtér­re. Pontosabban: a látványt megelőzte a meggyújtott füs­tölők láthatatlanul terjengő, intenzív illata, s a készülődés szokásos hangjai, a kb. száz Krisna-tudatú szerzetes sür­gése, ahogy jó vendéglátók módjára igyekeznek biztosítani a vendégek kellemes közér­zetét. A színpadon előbb a mű­sorvezető, a Londonból érke­zett Krisna Caitanya dás köszöntötte angolul a nézőket, tolmácsa segítségével, majd indult a program, melyet a jegy mellé kapott füzetben min­denki nyomon követhetett, a hagyományos indiai, illetve modernebb stílusban előadott dalok, táncok, színjátékok magyar nyelvű, rövid értel­mezésének segítségével. Az első rész középpontjában az Úr Krisna születéséről szóló dráma állt: a védikus alapokon nyugvó darab a már említett Krisna Caitanya dás alkotása. Tartalma röviden: hogyan taszítja le a trónról a hatalmas, gonosz démonkirályt, Kamsát húgának, Devakinak nyolcadik gyermeke, Visnu inkarnációja, aki nem más, mint Krisna. Néhány szó a drámaíróról, aki a színészi karriert áldozta föl s lett szerzetes. „Sok híres emberrel találkoztam, s úgy éreztem, ez kell, hogy az én célom legyen" - kezdi önval­lomását. - „De aztán rájöttem, hogy személyes életük valójában üres és nyomo­rúságos. Nekem is sok sikerem volt, de mégis zavarban érez­tem magam, mert nem voltam fölvilágosítva: a lelki életem nulla volt, nem is, inkább mínusz. Nagyon érdekelt a lelki élet, a lelki szabályozás, a fegyelem: a buddhizmust, a keleti harcművészeteket tanul­mányoztam. Nővérem adta kezembe a Bhagavad-gítát, A Magasztos énekét: akkor ez a filozófia nagyon megfogott, mégis kellett pár év, míg végül elhatároztam, hogy ezt akarom csinálni. Ereztem, hogy az életem teljesen megváltozik ­ezt a döntést nem lehet fél­vállról venni. Nagyon elle­nezték azok. akikkel együtt éltem, hiszen sokat vártak tő­lem - szóval nagy dilemma volt. Végül mégis megpró­báltam, s ez volt életem leg­jobb döntése, a legjobb, amit csináltam életemben. A tehet­ségemet, amit tudok, itt is jól felhasználhatom, Isten szol­gálatában, s úgy tűnik, sokkal több emberrel találkozom, mint a karrierem során. A Krisna-tudatú közönség jóval szélesebb kört alkot. Most az írásra, a rendezésre is lehe­tőségem van, sokkal függet­lenebb vagyok, sokkal több kreatív szabadságom van. Ez nagy jutalom, s remélem, hogy az embereket is hozzájut­tathatom sok mindenhez. Az üzenet hatalmas, s mindenki számára hordoz magában jelentést!" - fogalmazott Kris­na Caitanya dás, aki egyébként a lakomával eltöltött szünet utáni. Az ígéret című panto­mim szerzője is. Ez. mint a magyarázat is mondja, meg­mutatta, miképpen szenved a „hal" - a lélek -, miközben megpróbálja élvezni az életet a szárazföldön, vagyis az anyagi világban - kábítószer/ital stb. -, majd végül.hogyan jut vissza az Egy-lélekhez. Mert az élet valódi célja, mint azt a követő lecke is tanította, az, hogy felélesszük örök lelki azonosságunkat és vissza­térjünk valódi otthonunkba, a lelki világba. Az est utolsó száma a Jagannatha Band koncertje volt, a Kirtan: a maha-mant­rának, Krisna szent neveinek vibrálása, ismétlődő éneklése, tánccal, hangszeres kísérettel. A zenekar neve egyébként azt a sok helyen látható, hatalmas szemű arcot jelenti, amely valójában Krisna arcképe, extatikus állapotban. Nos, ha a szemek nem is nőttek ekko­rára, tény, hogy ennek a - mint egy, a keleti tanokban jártas barátom mondta - rendkívül erős mantrának tényleg hi­hetetlen atása volt t lelkekre (persze, n.: -ledkezzünk el a zenekarról, nelyben többi között két szaxofon is sze­repelt, és a színpadon énekió táncoló énekesekről sem). A program egyébként a; eredetileg tervezettnél egy órával tovább, tizenegyig tartott, ám a késői órára is szép számú közönség fogadta a színészi adottságaiból kétség­kívül sokat fölhasználó műsor­vezető elköszönő szavait. „Hare bol" vagyis „Kiáltsd Krisna nevét". Saját magam számára így fordítottam le: járjatok békével. Merthogy nem véletlenül adták a béke­fesztivál nevet a program­sorozatnak, mely október 11­én délután ötkor a Budapest Sportcsarnokban ér véget: egyik legfontosabb céljuk az emberek érdeklődésének fel­keltése a lelki élet iránt, a lelki békére való vágy felébresztése, amely nélkül nem lehet békéje a társadalomnak sem. POZSIK LÁSZLÓ FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom