Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-24 / 250. szám

SZOMBAT, 1992. OKT. 24. Uptaros hun fejedelem aranykincsei Ezzel a jellegzetes fordulattal kezdődik Móra Ferenc tárcája a most a röszkei határba eső Nagyszéksós világhírű arany­leletének tanulságos históriájáról. Frissiben Aranyásás címmel már 1926. október 24-én közölte a Magyar Hírlap, majd Kincsásás halottal címmel ugyanott 1932. július 20-án is. Ez utóbbi került be a halála után meg­jelent gyűjteményes kötetébe (Utazás a földalatti Magyarországon, 1934), s azóta ennek új meg új kiadásaiba. A tárca Móra szokott derűs-gunyoros hangján, de történeti hitellel számolt a Bálint Mátyástól furfanggal megszerzett ásatási engedélyről, a gazdag leletanyagról, amelynek nagy része két évtizede ebek harmincadjára került, szétszóródott, pedig „egy kubikos talicska félig lőtt vóna vele." Móra még most is kilencvenkilenc arany­tárgyat megtalált a hitvány kis szőlőben, s a századikat remélte, amikor megreccsent az ásó egy szőlőtőke gyökerében. Mátyás gaz­da erre leállította az ásást: elhunyt asz­szonyával, Rózával ültette annak idején a szőlőt, s bármi hitványka termést hozott, nem hagyhatta... „Egyetlen halottja a kincsásásnak" - írta a szőlőtőkéről Móra, s innen a címvál­toztatás is. A leletnek viszont épp az az érdekessége, hogy bár sírmellékleteket tar­talmaz, halott maradványainak nyoma sincs. A nagyszentmiklósi kincs után legna­gyobb és legértékesebb alföldi aranylelet közzétételét Móra fiatal kartársának, Alföldi Andrásnak engedte át (Leletek a hun kor­szakból és etnikai szétválasztásuk, 1932), majd alapos, monografikus földolgozását Fettich Nándor végezte el (A szeged-nagy­széksósi hun fejedelmi sírlelet, 1953). Kiderült: azért hiányoznak a leletből em­beri csontok, mert jelképes sír volt. A kor szokása szerint ugyanis minthogy a szállás­helyétől távol elesett hőst nem tudták haza­hozni, otthon ugyanolyan sírt készítettek neki, mintha maga is benne nyugodnék. Megtartották a halotti tort; mellé tették a társadalmi rangjának megfelelő tárgyakat is; halmot is emeltek föléjük. Az ilyen kenotáfium kiemelkedő példája a nagyszéksósi - mutatott rá Harmatta János (Attila és hunjai, 1986). Ez a leggazdagabb ismert hun lelet. „Ez nyilvánvalóan az egyik hun királynak volt a kenotáfiuma, aki távol a hun királyi szálláshelytől halt meg. A 430 körüli években egyetlen ilyen hun király volt, Uptaros, aki 430-ban a burgundok elleni hadjárat során a Rajna-vidéken hunyt el. így a szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi lelet gazdag anyagával s a királyi hatalom szimbólumaival, a virágkehellyel, minden valószínűség szerint Uptaros hun király kenotáfiuma lehetett." Az aranylelet megtalálásának kalandos történetét Kotormány János elmondta Takács Tibornak, s ő Móra „személye körüli miniszterének" többi emlékezésével együtt könyvbe mentette (Móra igazgató úr, 1961). Több vidéki lapban is megjelent 1964 decemberében Kemény Istvánnak Móra és a nagyszéksósi kincsek címmel magától az írótól hallottakat híven megörökítő emléke­zése. Végül a Magyar Nemzet 1974. feb­ruár 16-án Szombathy Viktor Aranyat ástunk Móra Ferenccel című tárcájában mint szemtanú arról is tudósított, hogy Bá­lint Mátyás tanyájának Móra keltette híre jeles pesti vendégeket csalt le 1926 ok­tóberében Nagyszéksósra. Egy napon meg­lepte Mórát kedves barátja és eszmetársa, Supka Géza, valamint a Nemzeti Múzeum két természettudós munkatársa, Lambrecht Kálmán és Szabó-Patay József. Ekkor már - és még - kedvező volt a fogadtatás: Má­tyás gazda musttal kínálta vendégeit, a háziasszony pedig - Imre fiának felesége ­tarhonyás csirkepaprikással meg túróspa­lacsintával. Az már csak a régészeti kutatás törté­netéhez tartozik, hogy alig egy hónappal Móra halála után, 1934 márciusában újabb leletek kerültek elő a nagyszéksósi ho­mokból. Az időközben elhunyt Bálint Mátyás fia, Imre talált egy nagy arany­csészét néhány aprósággal együtt. El akar­ta adni valamelyik szegedi ékszerésznek. Rendőri segédlettel ment Kotormány a helyszínre, és szedte össze a maradékokat, majd Cs. Sebestyén Károly is talált még néhányat. Röszke az irodalomban A holnapi, második falunapra wmmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm^ „Imre a semlyékben bajmolódott a malacokkal, mikor a csősz odahujántott neki: -Hó! -No? - Mán mögént vizslatik! - A szőlőt? -Azt. - Kicsodák? - Mögént azok. A két úrforma. - Az Istenüket! - vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem őrájuk haragudott. A malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya törje ki őket. Az egyik úrforma én vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a kis parasztszőlőt, ahol húsz esztendővei ezelőtt aranyabroncsot találtak. Négy-öt szomszéd is itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam őket, az öregjét bőrszivarrai, a sarjúját cigaretlivel." wmmmmmmmmmmmmmmm mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Rózsa Sándor Röszkén ugratta a lovát Móricz Zsigmond már rég készült Rózsa Sándorról regényt írni, de Móráéhoz hasonlatosan munkától hajszolt élete csak 1940-ben engedte meg, hogy tervének valóra váltásához lásson. Hamari halála azonban befejezetlenül hagyta a triológiá­nak tervezett regényfolyamot. Első köte­tének (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941) mindjárt az elején a helyszín - Röszke. Móricz 1940. január 12-én két előadást is tartott Szegeden, s ekkor ismerkedett meg Bálint Sándorral. A szegedi népélet leg­nagyobb tudósa nemcsak élőszóval gazda­gította Móricz szegedi ismereteit, hanem készülő Szegedi Szótár-ának céduláit is az író rendelkezésére bocsátotta. Elkísérte azután sok adatközlőhöz, Nagynéhez, Ágnyis nénihez, Tápén a Leiékhez. Elvitte a levéltárba Sz. Szigethy Vilmoshoz, és ki­ment vele Alsóközpontra (a mai Móraha­lomra) Balogh István, Röszkére pedig Kopasz Antal plébánoshoz is. „Kopasz Antal - írta Bálint Sándor (A hagyomány szolgála­tában, 1981) - jellegzetes parasztpap volt, kissé elparlagiasodott szegedi cívisivadék, akitől Móricz sok, természetesen inkább csak anekdotikus értesülést szerzett Röszke múltjáról, Rózsa Sándor személyes röszkei kapcsolatairól. Kétségtelen ugyanis, hogy a betyár rokonai, leszármazottai­Röszkén éltek." Ezért kezdődik a regény - 1836-ban va­gyunk! - röszkei jelenetekkekl. A Lovas­betyár (ez az első fejezet címe) a röszkei kovácshoz jön patkoltatni; a kovács rösz­keiként ismeri föl Sándort; el is beszélget­nek a Rúzsákról, Sándor apjáról, a száj­hagyomány szerint fölakasztott Rúzsa Andrásról. Az ifjú csikós a lován, a Csillagon (ez a második fejezet címe) ábrándozik el a szegedi tanyavilágban lakozó szeretőiről; s a harmadik fejezetben ismeri meg a röszkei Veszelka Juliskát (A csillagok alatt). A negyedikben (Szegény paraszt - szegény ország) tűnődik el a lány apja, Veszelka Péter, no meg vele együtt Móricz, hogy mi­lyen a jobbágysors. Csak a főispáni be­iktatásra, installációra mi mindent kell a ha­tárból beszolgáltatniuk! Árpát, szénát, tyúkot, pulykát, bornyút, csirkét, kappant, kacsát, még tíz sütni való malacot is Kitű viszik el?... Hányat fog ebbül beadni Röszke?..." Versek a faluról Örvös Lajos (1923) 1945-46-ban a Délmagyarország munkatársa volt. Koráb­ban Móricz Zsigmondnak segített a Kelet Népe szerkesztésében. 1941-ben jelent meg első verseskötete (Csillagok alatt), 1944-ben a második (Tücsök). Szegedről a Nemzeti Parasztpárt lapjához, a Szabad Szóhoz került, amikor kiadta harmadik verseskötetét A szegénység dicsérete (1947) címmel. Ebben olvassuk Röszkei halászok című versét. Elhagyatott füzesekben felütjük a nádkalyibát, kora reggel horgot vetünk, mikor húznak a vadlibák, bort nyakalunk, halat eszünk, s bebarangoljuk a Tiszát. Még négy ilyen versszakban szól a halászok nevében, mindennapi munkájukat, szerény kedvteléseiket, jóízű étkeiket, italaikat megverselve. Az utolsót még idézem: Száz botunk a víz fölé nyúl, varsáink a halra várnak, petróleumláng se gyúl ki, ha meghalunk egy vasárnap, vállunkra vesszük a Tiszát, s elindulunk a határnak. A Délmagyarország munkatársa volt László Ibolya (1929) is 1954-55-ben, és tagja a szegedi írócsoportnak. Innen a kaposvári laphoz került, további sorsáról nem tudok. A vándorlás dicsérete (1955) cfmű karcsú vesesfüzetét őrzöm. Második verseskötetében (Köznapi lobogás, 1963) olvasható Betyárok kútja című költeménye, amelyet először az Irodalmi Újság 1956. június 9-ei száma közölt. Nagyon hatásos, szép képpel kezdi; ismeri a betyárhagyományt, amelyet Tömörkény Jelek a pusztán című FOTÓ: GYENES KÁLMÁN Röszkei hétköznap, 1992 elbeszélésében is megörökít: a csárdabe­liek a gémeskút ágasával jelezték, nincs zsandár a környéken. Vén kút áll a röszkei határban, régóta már csak önmagába néz. Ágasa nincs, rég ledöntötték vendégjelentő őrszemét. Bizonyára Móricz Rózsa Sándora ihlette a költőnőt, amint a betyárok, pandúrok, pásztorok emlékét idézi balladás hangú strófáiban. Az elaggott kút hajdan fültanúja volt betyárok vallomásainak; neki mindent elmeséltek: A portyákat, a pandúrok haragját, erdők zúgását, kedvesük nevét, s mohos mélyére mint nagy kőlapokra úgy íródtak a szóval írt mesék. , E „vén krónikás", a bedőlt, odvas kút, amelyet nem látogat már ember, csak szél, felhő, madár; s amelynek mélyén már a szomjú száj csorduló enyhet régen nem talál, - sokat tudna beszélni az utókornak... Takács Tibor (1927) Szegeden született. Előbb lett költő, mint újságíró; majd függetleníthette magát a szerkesztőségi robottól, és teljesen irodalmi munkássá­gának él. Idéztem már Móra igazgató úr című könyvét, amelyben Kotormány János visszaemlékezéseit öntötte formába. (Második kiadása is lett 1979-ben). Első verseskötete Szegeden jelent meg 1946­ban (A mindenség balladái). Utóbb prózára tért át, regényeket, főként történelmi regényeket írt, ír. Röszkei szépanyám című versét az Élet és Irodalom 1958. január 31­én közölte. Benne is a Rózsa Sándor móriczi hagyománya bujkált. Sőt Krúdy névadása, „a betyárok csillaga" e vers záró szavaiban metaforaként forr a versbe. Röszkei szépanyám, tanyák szép virága, fullasztó éjszakák fölcsapódó lángja, ha nappal, ha éjjel, csillagokkal, holddal, megjött, akit vártál, szállt a virágos dal. Közelben őrködtek szegénylegények, pusztázók, szabadok, szeretőt kisértek. Virághoz virágot, szépanyámhoz rózsát, Rózsa Sándort, puszták kivert bujdosóját. Nyilván a családi hagyomány is erősítette a legendát: a röszkei ős szintén büszkén vallotta szeretőjének Sándort. Ám hiába várta; a szegedi tömlöcből nem volt visszatérés: Szépanyám könnyei a Tiszába hullnak, tikkadt, száraz földön füvek megújulnak, csak a faI nem dől le, sok vér tartja össze, Rózsa hervad benne, bilincsbe kötözve. Röszkei szépanyám záporesőt sírhat, égről és pusztáról lehullott egy csillag... Gyermekregény Röszkéről Ugyancsak Szegeden szülte meg édes­anyja Magyar Katalint (1940), de gyer­mekkorát Röszkén élte át. Első regénye (Hej, Krisztina! 1972) a Móra Kiadó nép­szerű Pöttyes sorozatában ennek a falunak ötvenes évekbeli rajzát örökíti meg. ő is újságíróként kereste kenyerét, ma pedig az Ariin reklámügynökség vezetője. Két további regénye (Ének a küszöb előtt, 1985; Jeripusz, 1987) szintén az említett ifjúsági sorozatban látott napvilágot. A Hej, Krisztina! önéletrajzi ihletése leplezetlen. Röszke (meg Alsóváros, Mórahalom, Szentmihálytelek) csak egyszer fordul ugyan benne elő, de utalásai a Dög-Tiszára, tájleírásai félreérthetetlenné teszik a helyszínt. Bizonyára sokan föl­ismerhetik a szereplők modelljait. Elsősor­ban az írót és testvéreit (a három Somogyi lányt: Borit, Krisztit, Mesikét), de a falu­belieket (Bencsik meg Gergely Ákos tanító urat, a kovács Vág Józsefet, a pék Fazekas Jenőt stb.) is. Fölidézhetik az 1952. augusz­tus 20-ai Szent István-napi búcsút. Kriszti ­az író képmása - tizenkét éves akkor, s a regény végén, két évvel később búcsúzik a falujától, amikor a városba (Szegedre) ké­szül gimnáziumba. Közben csínyeken, kalandokon esik át; fölbosszantja a föl­nőtteket, mégis mindenki szívébe zárja, mert tiszta szívű és mindig az igazságot keresi. Még a kommunizmust is a maga naiv rajongásával hiszi: „szeretetországot" remél tőle. Egy csalódással végződő bakfisszerelem is színezi a szép leíró részletekben bővelkedő, kedves gyermek­regényt. Prózával kezdtük, prózával végeztük. Móra ragyogó elbeszélésével lépett be Röszke az irodalomba, s eddig az utolsó alkotás, mely megörökíti a falut, ifjúsági regény. Reméljük, lesz még folytatása. Péter László

Next

/
Oldalképek
Tartalom