Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-22 / 249. szám

Az elorozhatatlan ünnep Schwarcz Lajost hatalmas tömeg kíséri a Talkaréktár utcától az Ady térig (archív felvétel) Az 1956. november 6-i szovjet őrizetbevételünk utáni hetekben, a szovjet légi bázis fogdájában, Debrecenben Zotovval, a feketeparolis kémelhárító őrnaggyal folyó kihallgatásaink során mi csak a „revoljucioner", ő csak a „kontrrevoljucioner" minősítést volt hajlandó tudomásul venni - tetteink indítéka és minősége alapján. Mi mindnyájan magyar forradalmároknak vallottuk magunkat. A már 1947-ben börtönbe került, volt Sulyok-párti lázadó, Kováts József; a történelemprofesszor, Végh Joachim; a volt kisgazda újságíró, Fábián Ferenc; az élmunkás autószerelő, Szegedi István; a „népi" frő, Kövesdi Lajos; s magam, a fiatal magyartanár és újságíró, akkor éppen nyomdai ko.rrektor számára az októberi vihar minden jellegzetességével és törekvésével forradalom, magyar forradalom volt. Sokáig sokan még hittek a szocializmusban, de az évek fokozatosan kiölték az agyakból ezt az illúziót. A következő évtizedekben a nép az eseményeket említve mindig csak forradalomról beszélt. A nép? Talán naiv és elfogult emlékidézés. hiszen tudott, hogy a kádári kommunista pártnak 860 ezer tagja volt, s a „népben" nekik is hely kell jusson. Ők aligha emlegették forradalomként az eseményt, amely pártjuk szerint ellenforradalom volt, s amely elsősorban nekik felvirágzó életet, gazdagodást, erőt és magabiztosságot jelentett. Itt volt védelmükre, emelt létAz '56-os forradalom vérbefojtásától, 1956. november 4-étól 34 éven át nem írta le a legális magyar sajtó, nem mondta ki a legális magyar rádió és televízió, s nem említették másként a legális szónokok, tanárok, történészek, tisztek, pártfunkcionáriusok a nemzet tizenkét napos talpraállását, csak úgy, hogy ellenforradalom. számban a forradalmat leverő „felszabadító" sereg, itt volt az élősködő, öntelt „munkásőrség", itt volt, övék volt a szakszervezet, a KISZ és a párt számos egyéb „transzmissziója", a Hazafias Népfront, az MHSZ, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság, és minden legális szervezet. Valamennyiben ők ültek, ők vezettek, ők mondtak ítéletet elevenekről és holtakról S itt volt a látszatparlament, a látszatkormány, a látszatválasztás látszatlegitimáló porhintésével a világ szemébe. A nép mégiscsak forradalomra emlékezett. Magyar családokban, magyar baráti társaságokban, magyar kocsmaasztaloknál szégyen lett volna kimondani a szót: ellenforradalom. Nem is mondták ki. A három és fél évtizedes politikai agymosás, a fogalom sulykolása, unalomig ismétlése lepergett a magyar köziélekről. Mint falról a borsó. Magyar volt a forradalom. Egy zárkában ültünk fiatal magyar pilótatisztekkel, akik repülőről felderítették a betörő szovjet tankoszlopokat, s aztán bombával is megszórták őket. Pedig pilótának kint tanultak a Szovjetunióban. De amikor a magyar nemzeti érdek került veszélybe, tudták, hova kell állni. Még ők is tudták! S hogy mennyire magyar és mennyire forradalom volt 1956 októbere, a megtorló hatalom csapásai bizonyították legszemléletesebben. A szovjet és kommunista zsoldban álló hatalmi apparátus. A nómenklatúra. Amelyben megyei elsőtitkárok előre, személyre szólóan meghatározták az eljáró bíróságok számára a büntetés mértékét, megadták a kivégzendők nevét, Csongrád megyében is Kováts Józsefét. Úgy, ahogy, mint megbízóik a magyar miniszterelnök és áldozattársai nevét. Aki átesett ezen a minősítő rostán, s a kommunista hatalom szerint bűnösnek találtatott - az minősített magyar hazafi. (A néhány áruló kivételként csak a szabályt erősíti.) Mind a rács mögötti, mind az ezt követő évtizedek élményei hétvagy tízpróbás edzést adtak a magyarságnak, s ennek a bebörtönzött csoportnak különösen. Olyan edzést, amely keménnyé, törhetetlenné tette ezt a nagyszámú hazafi-sereget. Akik most - mikor már lehetett - lélekbeli kapcsolatukat formális szövetségek tagságával legalizálták. így alakult meg a POFOSZ, a TIB, a Nemzetőrök Szövetsége, az '56-os szövetség. A négy-öt szövetség próbált és minősített magyarokat övez, véd és erősít. Akik vizsgát tettek hazafiságból, akik tudják, mi a szabadság, mert volt részük a súlyos rabságban is. S akik azt is tudják, mit veszíthetnek, ha újra üldözötté válik a magyar a saját hazájában. A választott, szabad parlament előttük hajtott fejet, mikor törvénybe iktatta nemzeti ünnepként október huszonharmadikát. Amit a bukott hatalom pozíciót őrző hívei nyomban megtámadtak, s a Magyar Köztársaság kikiáltása emléknapjává próbáltak degradálni. Holott éppen a forradalom kitörésének dicsőséges napja adott indokot a Köztársaság kikiáltására. Az új nemzeti ünnep elorzás azonban nem megy ilyen könnyen. Ahogy a nemzeti lélek mélyén három és fél évtized szüntelen ferdítése és manipulációja ellenében töretlenül megmaradt a forradalom emléke, a tett. amely első ízben tette kétségessé a szovjet hatalom legyőzhetetlenségét, s amely kilökte az első támaszkövet a szovjet birodalom épületéből, többé el nem felejthető, fénye el nem homályosítható sem a magyarok, sem a világ népei előtt. FEJÉR DÉNES A korszerűtlen ünnep 1956 tragikus, felemelő éve a magyar történelemnek. 1956 tragédiája velünk élő tragédia. Soha ilyen mostoha sorsú és kényszeredett nemzeti ünnepe nem volt még a magyar népnek. Soha ennyi megoldatlan és már megoldhatatlan történet nem maradt ránk. Nem szívesen mondom mindezt, s ez az állítás, a következővel egyetemben, tekinthető vitaalapnak is. 1956 tragédiája ma az. hogy nem lehet mit kezdeni vele. 1956 a maga egyirányú lendületével, gyermeki pátoszával, nemzeti vadromantikájával, néhány napra szabott valódi hősiességével, megtisztulási vágyával és minden katarzisával egyetemben a ma számára nem tud adekvát viszonyítási alap lenni. Egyrészt harmincegynéhány év rettenetesen nagy idő. Másrészt pedig az akkori eseményeknek sem volt elég tere és ideje, a forradalomban résztvevő különböző társadalmi erőknek nem volt lehetősége pontosan, valamint hosszú távra artikulálni a céljaikat, s amiben különösebb fenntartás, nézeteltérés nélkül egyetértettek, az elementáris szabadságvágyban tudniillik, nos e szabadságvágy mára egyszerűen és fájdalmasan korszerűtlen társadalmi kérdéssé vált. Mert hiszen szabadok vagyunk. Nincs annál fájdalmasabb, amikor egy korszerűtlen esemény görcsösen és akkurátusan akar korszerű akar lenni. Nekem, aki még nem éltem ezekben az években, és akinek mindaz, ami történt, valóban történelem, nincs kétségem afelől, hogy az ötvenhatosok hősök voltak, becsületes, derék magyarok voltak, jó magyarok voltak, viszont az is látszik, hogy az érzelmektől túlfűtött, hosszú évtizedekig hallgatásra ítélt, egzisztenciálisan és morálisan számkivetett emberek, akik mára pedig frekventált, ha úgy tetszik nem kevés politikusi képességet is megkívánó pozícióba kerültek, mennyire nem képesek pontos és világos artikulációra, hogy tragikus élményeik, s mindaz, amit ennek az országnak a szabadságáért tettek, mindaz az áldozat, vér, és könny, mára nosztalgia tárgya, és nem ahhoz szól hozzá, amitől a mai ember leginkább bajban van, s amitől a leginkább szenved. Az utóbbi néhány hónapban jó néhány fontos közéleti funkcióban lévő ember látta szükségesnek kimondani, mit tett, hogyan viselkedett 1956-ban. 1956 mai tragédiája az is, hogy akik egykor benne voltak, már azt gondolják, az ünnep az övék, mások viszont elárulják, kiszolgáltatják. Csakhogy egy ünnep attól ünnep, hogy az emberek többsége érzelmi alapon azonosulni tud vele. Márpedig ha méltánytalan és kisszerű civakodások, kényszeredett önigazolások tapasztalhatók a témában, akkor az emberek nemhogy azonosulni nem akarnak vele, de átnéznek rajta. Soha ennyit a magyar nép nem várt ünnepre, mint 1956-ra Soha ünnepét így a magyar el nem rontotta. DARVASI LÁSZLÓ Lyukas zászló alatt vonulnak a tüntetők a Margit-hídon 1956. október 23-án Nagy Imre miniszterelnök rádióbeszédét mondja Szeged egy új angol regényben (Budapesti tudósítónktól) „A vonat lassúból még lassúbbra váltott át, jelezve, hogy megérkeznek Szegedre, ami, a kutatásaiból tudta, 171 kilométerre van Budapesttől." A mondat egy friss angol regény első oldalain 'hangzik el'. A könyv 1956 októberének tiszteletére holnap. 23-án jelenik meg a skót fővárosban, Edinburghban. A szerzője, Tibor Fischer azonban londoni angol. Vagy magyar? Ezt ő se tudná talán megmondani. Fischer Tibor szülei 56-os emigránsok voltak, de ő már kint született, kint nevelkedett angol-szász kultúrán, brit egyetemen. Otthon nem is beszéltek magyarul. Meglehet, hogy a világháborút, az ötvenes évek borzalmait és az 56 november 4-e utáni véres és szégyenletes végigveretést nem felejtő szülők el akarták szakítani a fiukat attól, ami itt volt; van, s még talán lehet is... Önhatalmúlag kezdett Mr. Fischer a magyar történelemmel foglalkozni, aztán úgy hozta a sors, hogy néhány évig Pestről tudósított egy londoni újságot, innen nősült, és magyarul is elég szépen megtanult. Majd otthon, Londonban megszületett ez a regény, a másik otthon 1944 és 1956 közötti történetéről. Angolról magyarra fordítva így szól a címe: A béka alatt. Aztán belül, a szövegben megmagyarázódik a cím a kinti olvasónak, teljességében idézve a magyar szólást, amelynek finomított változata lett a könyv címe. És hogy miért éppen Szegeden indul - 1955. novemberében - Fischer Tibor regénye? Fölhívtuk Londonban. Brixton Hill-i lakásán, és megkérdeztük tőle. - Miért Szeged? Pár évvel ezelőtt jártam ott, s ahogy behúzott a vonatom a városba, akkor jött az ötlet: ez a hely éppen jó lesz arra, hogy itt kezdődjön a könyvem. Valamint, a szegedi diákok voltak az elsők, akik 1956 októberében kiugrottak a DISZ-ből. A könyv tisztelgés nekik is, és azoknak a lengyel diákoknak is, akik Szegeden voltak abban az időben. Megjelenik a regényben a nagyállomás téglaépülete, a szegedi pártház, az egyetem, s talán Fischer Tibor regénye is megjelenik majd egyszer itthon, hiszen alighanem az első angol regény ez, az 56-os magyar forradalomról. (Polygon Könyvkiadó, Edinburgh) KÖZTÁRSASÁG 5