Délmagyarország, 1992. szeptember (82. évfolyam, 205-230. szám)

1992-09-08 / 211. szám

KEDD, 1992. SZEPT. 8. KULTÚRA 5 A tanárképző 120. tanéve 1872-ben, százhúsz esztendővel ezelőtt kezdődött a mai Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán a pedagógusképzés. Az idei, jubileumi tanévnyitó is ennek jegyében zajlott, hiszen a főiskola ma már a régió legjelentősebb tanárképző intézménye. A 120. tanévnyitóján dr. Szalay István főigazgató köszöntötte az oktatókat és a hallgatókat, majd sor került az elsőéves hallgatók fogadalomtételére is, akik így főiskolai polgárok lettek. Az ünnepségen átadták a JGYTF oktatóinak a hagyományos arany illetve gyémánt okleveleket is. (A kitüntetettek névsorát holnapi lapszámunkban közöljük). FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Egy iskola újraindulására Ugyanis az volt a szokás falun, hogy az iparos, illetve jobbmódú családok oda íratták gyermekeiket, hogy onnan majd tovább haladjanak polgáriba, szakmunkástanodába, a piaristákhoz, vagy az egyetemre. Az elemit az első négy évig fiúk is elvégezhették ott, s onnan mehettek tovább más iskolákba attól függően, milyen pályát választottak. Az emeleten voltak a kereskedelmi, illetve a tanítóképző osztályok, mi elemisták pedig a magasföldszinti tantermekben ismerkedtünk a betűvetés és a számolás, az olvasás gyönyörű tudományával. Az egész épületben apácák tanítottak. A folyosón, ha két diák összetalálkozott, csak egymásra mosolygott, és egy kicsit megbiccentettük fejünket. Ha viszont a képzősökkel vagy az apácákkal találkoztunk, megálltunk és úgy köszöntöttük „Dicsértessék a Jézus Krisztus"-sal. S ők mosolyogva elfogadták. Akkor is, ha napjában ugyanaz a diák már negyedszer köszönt nékik. Szeged legrégebbi utcája a Szentháromság utca, nemrég kapta vissza nevét. Ott áll a maga méltóságával a Miasszonyunkról elnevezett iskolanővérek zárdája. 1927-től egyházi elemi- és középiskola működött benne, elemi éveimben magam is oda jártam. A kis kápolnában minden reggel volt mise, bizonyos napokon szentségimádások, litániák, a nővérkék számára pedig lelkigyakorlatok. A diákság bármikor betérhetett egy-egy rövid imára, elmélkedésre. Hittanóráinkon bibliát, katekizmus és imákat tanultunk, így szép sorban képileg is megismerhettük a bibliai alakokat és a szenteket, sót némelyik népszerű szentnek az élettörténetéből is olvastak föl számunkra a nővérkék. A napi tanórák végén éppúgy imádkoztunk, mint a reggeli első órák előtt. Óra alatt minden szóra, mozdulatra nagyon figyeltünk, hogy a következő órán ne érjen váratlanul bennünket a visszakérdezés, a felelés. Tanítás végén az osztályban elköszöntünk a tanító nénitói, majd szép csöndesen kihaladtunk az utcára, s mentünk hazafelé. Az utcán minden ismerősnek köszöntünk. Erre neveltek bennünket otthon, és az iskolában is. 1948-ban megtiltották az apácáknak, hogy ott tanítsanak. Két esztendőn át a padlásszobáikban éltek: varrogattak, hímeztek és más hasznos dolgokat műveltek, legtöbbjük a különböző templomok számára. Szinte éhnyálon éltek, teljes létbizonytalanságban. 1950-ben egy hajnalban teherautókra pakolták őket, és elhagyták a várost... Azóta negyvennégy esztendő telt el, s most, ez idén újra indulhat a szegedi zárda. IFJ. LELE JÓZSEF Új film Kolumbusz - a felfedező Főszereplők: Marion Brando, Tom Selleck, George Corraface, Rachel Ward Rendezte: John Glen A Kolumbusz - a felfedező című amerikai film szegedi bemutatója legalább annyira kalandosnak mutatkozott, mint maga a film, de várhatóan a forgalmazás XX. századi nehézségeiről nem készül film. A monumentálisnak számító produkció forgatását „már" az év elején megkezdték, s a nyár közepén fejezték be az utolsó munkálatokat, ami talán kicsit menti a Mokép-et, hogy nem készült el beharangozott időre a kópiákkal. A vártnál mégis sokkal kisebb érdeklődés mutatkozik a történelmi kalandfilm iránt. A történelemből, vagy a kalandokból van elege a nézőknek? Netán úgy vélik, hogy amit tudni kell Amerika felfedezéséről, azt már tudják, és nem akarnak egy újabb változatot? A választ ki-ki adja meg magának. Pedig a film készítői mindent (ez persze nyilván túlzásnak hangzik) megtettek, hogy sikerfilmet futtassonak a vászonra: a film stáblistáján, és az általam elérhető összes segédanyagon Marion Brando neve vezeti a csapatot, holott ő pusztán egy jelentékeny mellékszereplő. Aztán kullog csak a főszereplő, a Kolumbuszt alakító, de csöppet sem ismeretlen, közkedvelt Tom Selleck. A nevek nem mindig visznek el egy filmet, ahogyan, úgy látszik, ezt sem. Pedig: az utóbbi hónapok filmbemutatói közül mindenképpen kiemelkedik. Gondolom, a történet ismeretében inkább a film minőségén érdemes rágódni - persze nem két pofára. A hajóút viszontagságos előkészületeit remek, gyors, igazi, precíz kalandfilmre jellemzően oldja meg John Glen rendező: mindig annyit látunk az egyes epizódokból, amenynyiból kitalálhatjuk az előzményt. Tehát pereg a film, és még ha tudjuk is, mi várható, a feszültség egyenletesen szinten marad. A hajóút dilemmái, a lázadások elfojtása viszont, mintha elültetné bennünk az unalmat, a hitelesség iránti kétkedést. A hajó csak ring az unalom vizein, s mikor végre föld kerül a hajósok talpa alá, valahogy kicsit csalódhatunk: ilyen egy fölfedezés? Annyit azonban mindenképpen megér a film, hogy egy újabb emlékdarabbal egészítse ki a Kolumbusz-képet. PODMANICZKY SZILÁRD Kiállítás és költői est A Szegedi Szabadelvű Műhely szervezésében szeptember 8-án Nagy Bálint építésznek nyílik kiállítása az Országos Műemléki Felügyelőség kiállítótermében (Oroszlán utca 6.). A kiállítást, mely szeptember 13-ig látható, Petry György költő nyitja meg délután 5 órakor. Ugyancsak szeptember 8•án, este 7-kor a Virág cukrászda Zöld szalonjában Petry György estje kezdődik. A költővel Nagy Bálint beszélget. Zöld hattyúk A halk magyarok Zöld hattyúk ugyebár nincsenek. De bizony mégis voltak, mégpedig nem máshol, mint itt Szegeden, és éppen egyszáz esztendeje úszkáltak a korcsolyázó tó szintúgy mérges zöld tükrén. Én ezt Mórától tudom, aki pedig egy Don Vigole nevű riportertől tudja, s ő ráadásul azt is kikutatta, mert utána nézett, hogy ez Don Vigole nem más, mint a fiatal Gárdonyi Géza. Egyszóval ő írta meg a szegSdi hét zöld hattyúkat, mely madarakat költségvetésileg támogatta a nagytiszteletű városháza, amely madarak azonban, úgy lehet, mégiscsak egyszerű gémek voltak, vagy talán libák, egy azonban bizonyos: sűrű békalencse festette be őket, a vidéki archék egyik legfontosabbkika, mert arché ez is, hiszen ha mezítelen talpnak, tükrös csizmának, félcipőnek, varrott papucsnak teszem azt ott a szegedi POR, amit meg is írtak kettő plussz egy anekdótázó szótár regényben, no hát akkor a vízzel is békült szárnyasnak meg amott a BÉKALENCSE. Azt ugyan pedig ki tiltja meg a békalencsének, hogy emberre is rárakódjék, ha úgy hozza a helyzet, meg a széljárás. Mármost ez egy halk és vidéki és zöld sorozat lesz, heti egyszer, kedden, ha minden igaz, honnést elkényszerültek a belgák. Zöld sorozat lesz, mert kedvesek nekünk ezek a hattyúk. Hogyis mondjam, én zöld hattyú, te zöld hattyú, ő zöld hattyú, mi zöld hattyú, etcetera. Vidéki sorozat lesz, és ettől félni nem kell, mert csak a jó Isten fővárosi ebben a földi világban. Halk sorozat lesz, mert túl sok a hangos beszéd mostanság. Beszélni azonban mégiscsak úgy illenék, ha már a szavaiból él az ember, hogy lássék közben egy kicsit a szív is. Kilássák a mondat mögül valami tartózkodó vöröske. De csak ahogy dobog, alig-alig észrevehetően. Mert ha valaki nagyon mutogatja a szívét, az olyan szeretet, melynek szörnyeteg ölelésében összeroppan a másik. Különösebb apelláta nélkül döglik bele. Míg végül a hangos szavú embertárs, írótárs, polgártárs, miegymástárs - Mondd, ó minek nevezzelek? már csak egy halottat, egy tetemet, egy dögöt ölelget. S akit pedig anyira szeretett: témát, hitet és nemzetet, ott rohad és bűzlik a karjai között. Hát így lészen dögszagú az ordibáló, kiabáló magyar ember. Szóval csitt, halkabban kissé, véreim. Az első zöld hattyú tehát: az lesz a szép, ha újra csak suttog, csak zeng finoman bele a nagyvilágba, mindaz ami volt, van, és lesz magyar. UsJLl Gálanyitó a színházban s Ábécé a nyelvről és lélekről „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható." - Ezt a gondolatot, e lélekkel teli szép megnyilatkozást 1927-ben Kosztolányi Dezső fogalmazta meg, egyetlen nézőpontból a nyelv mint anyanyelv vonatkozásában. Ez fontos, mert írhatta volna ezt a vallomást Kosztolányi a magyar nyelvről úgy is, mint örömteli elismerést költészetének anyagáról, eszközéről, hiszen a magyar költemény aligha volna oly tömör s mégis hajlékony, ha ezt maga a magyar nyelv nem tenné lehetővé. De írhatta volna vallomását Kosztolányi történeti büszkeségből is, hiszen a mintegy 800 éves Ómagyar Máriasiralom már költői remeklés, olyan, amelyre sok más nép és nyelv - ha volna neki - szívesen lenne büszke. Lélekemelően szép gondolatára azonban nem történelmi büszkeség s nem a magyar nyelv tömörsége, hajlékonysága, kifejező ereje indította a költőt. Kosztolányiból e költői erejűk megnyilvánulást a magyar nyelv mint anyanyelv váltotta ki. Az anyanyelv „nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem" - fűzte hozzá szabatos magyarázatul a közömbös fülekben talán patetikusan hangzó kijelentéséhez. Az anyanyelv „mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként". És csak bennünk, magyarokban él ilyen mélyen az anyanyelv „metafizikai rejtélyként" tehetné fel a kérdést egy egyáltalán nem közömbös, hanem érdeklődő, de tárgyilagos hang. Természetesen nem csupán a magyarokban. Az anyanyelv „vére csöppjeiben él" a szlováknak, a szerbnek, a ruténnak, a románnak is - mindenkiben tehát, akitől természeti, társadalmi katasztrófa el nem vette; más nemzet kapzsisága, politikai vaksága el nem rabolta, vagy aki - kényszerű vagy önkéntes földönfutóként - önmaga akaratlanul is el nem veszítette. A Juhász Gyula Alapítványt 1990 tavaszán ezért a nyilvánvaló értékért, a határainkon túl élő magyar gyermekek anyanyelvhez való jogának valósabb érvényesítéséért hívtuk életre komolyan és reménykedve. Azóta több mint két év munkája van hátunk mögött, tanfolyamok, tanítási órák és vizsgák; utazások és levelek de elsősorban sorsok és emberek: szülők és gyerekek, pedagógusok és tanítványok, minden értelmes szóra figyelmesen tekintő tanárjelöltek és nemzetben gondolkodni tudó fiatal értelmiségiek. Miért a szegedi tanárképző, miért országosan egyedül - ez a 120. tanévét épp ma megkezdő patinás intézmény hívott életre alapítványt e fontos, lélekmentő ügyért? Az új vállalkozások sohasem véletlenek, a miénknek is legalább három oka van. Az első szinte hivatalból következett. Ez az intézmény tudja, hogy mi a kisebbségi lét. A szegedi tanárképző mintegy negyven éve képez román szakos tanárokat a magyarországi román anyanyelvű, szlovák szakos tanárokat a magyarországi szlovák anyanyelvű, negyedik éve pedig nemzetiségi német szakos tanárokat a magyarországi német anyanyelvű gyermekek anyanyelvi oktatására, nevelésére. A másik okot a történelem hozta: 1989 decemberében Szeged, Makó, Vásárhely lakosságának egységesen megnyilvánuló aggodalma és segítőkészsége Temesvár lakosságáért, magyarokért és románokért egyaránt. A harmadik tényező nélkül azonban hiába lett volna az első kettő. Kellett egy ember, akinek szívében kinyílt a szándék, s előállt vele: Tegyünk valamit, a legtöbbet, ami csak tőlünk telik: hozzunk létre egy alapítványt! Ez az ember egy asszony volt, négy gyermek édesanyja, alkotó fizikatanár, hivatalból főigazgató-helyettes: Bonifert Domonkosné. Ma is ó az, aki sok-sok önzetlen és lelkes munkatársunk közt az alapítvány lelke, közvetlen munkatársával, Tóth Károly ügyvezető titkárral együtt. Mikor arról kérdezik őket, hogy ebben a haszonelvű világban mi „hasznuk" van az egészből, azt válaszolják: „Sok barátunk van Erdélyben". De sok barátunk van itthon is: ki pénzzel, ki jó szóval, ki művészetével áll mellénk. Sok szeretettel köszöntöm a jótékonysági gálaest művészeit. Biztos vagyok benne, hogy szeretetüket, mellyel ma este föllépnek itt, a jelenlévőktől megszázszorozva kapják majd vissza. BÉKÉSI IMRE