Délmagyarország, 1992. szeptember (82. évfolyam, 205-230. szám)

1992-09-26 / 227. szám

SZOMBAT, 1992. SZEPT. 26 SZALTO Búvártúra Szegedről a horvátországi Adriára Az idei forró nyár igen sok embert kényszeritett a vizek partjára. Azonban van az embereknek egy olyan nem mindennapi „fajtája", amelyik képtelen megállni a parti fürdőzésnél. „0" va­lami másra vágyik.- Ha már a víz mel­lett tölti a szabad idejét, akkor azt nem úgy, mint általában a többi ember, azaz a víz felett, hanem, mint a hal, a víz alatt. Ez év augusztus második felében néhány szegedi könnyűbúvár két hetet töltött el a horvátországi Adrián. A szegedi MANTA Természetfotós és Könnyűbúvár Sportklub búvárai, ki­használva a csendes adriai partsza­kaszt, felfedező útra indultak a „csend világába." Krk szigete volt az otthona két hétig ennek a maroknyi csapatnak. A város, ősrégi falaival és a medi­terrán táj, mint mindig, most is varázs­latosnak bizonyult. És a tengerek gyöngyszeme, az Adria, bármi is történik a világban, még mindig páratlan szépségű: kék és kristály­tiszta. A hétfős víz alatti csoportot Bánfi Gábor, Bánfi György, Kovács Pál, dr. Rovó László, felesége Albert Erzsé­bet, Pintér Tibor és a merülésvezető Gajó Gusztáv István alkották. A szakmai tapasztalatokon túl a mélyben látottak is felülmúltak minden várakozást. Több merülést végeztünk Cres és Krk között egy kisebb sziget szirtjeinél, ahol elsüllyedt 1870-ben egy Znamja nevű brigg. A hajó roncsa 35 méter mélyen hever. Ami igazán épnek és érdekesnek mondható rajta, az a süly­lyedésnél egymásra torlódott, klasszi­kus formájú ágyúk, melyeket mostanra már sűrűn beleptek a szivacs- és kagylótelepek. Kutattunk egy, a második világ­háborúban lezuhant amerikai repülő­gép roncsa után, azonban ez elrejtő­zött a kíváncsi tekintetek elől, mert hiába volt a viszonylag pontos helymeghatározás, a gépnek csak néhány szétszóródott darabját találtuk meg. Fotó: Kovács Pál * Helyette viszont rábukkantunk egy ugyancsak ebben a háborúban elsüly­lyedt német hadihajóra. Az utolsó napok felejthetetlen merü­lései viszont mintha egy trópusi tenger élővilágát elevenítették volna fel. A 40 méter mélybe zuhanó sziklafal a szi­várvány színeiben pompázott. Koral­lok, gorgóniák erdeje, halak sürögnek­forognak az ágak körül, polipok pis­lognak ki a barlangok nyílásain. A ten­ger búcsúzásként, mintha ünneplőbe öltözött volna. A látottak mellett szakmai és sport jellege is volt az útnak: gyakoroltuk a tengeri mélymerüléseket. Az átlagos merülési mélység 35 és 40 méter között volt, a legmélyebb szint pedig 50 méter. A merülések után élményekkel tele, kicsit dideregve felvettük a horgonyt, és búcsút intettünk a tengernek - a következő nyárig. Pintér Tibor Józsi évi rendes sza­badságát töltötte a ten­gerparton. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az ember kikapcsolódik, fe­lejti búját-baját. így tett Józsi is. Úszkált a sós vízben, süttette a hasát, nézte a parti „felhozatal" hullámzó domborzatát, és amikor kedve szottyant, bizony bedobott egy-két krigli folyékony kenyeret, így ment ez egy hétig, mígnem Józsit a hiány­érzet kerítette hatalmába. Focizni kellene - gondol­ta. Érzéseit rögvest rí­mekbe szedte: Viaskodtál már cápával s szemlélted a lányt bá­jával, Ettél-ittál mohón, so­kat, utálod a narkósokat, Mégis szar így ez az élet, a Nap is túlságosan éget, Rögtön jobb lenne a kedved, ha foci közben törne térded. Idáig jutott gazdag ér­zéseiben, amikor megje­lent a CSAPAT. A parti sétány melletti kispályán, közel a feszített víztükrű medencékhez, egy igazi csapat. Micsoda remek fiúk. Bőrbogyó a hónuk alatt, fülükben a belevaló, lazák, mint a járdán a reggeli köhintés. Józsi csak tátott szájjal nézte a srácokat. Micsoda spí­lerek - gondolta. Megpró­bálom - tette hozzá magában. Az anyanyelvi nehézséget imígyen hi­dalta át: - Help mí. Já ljublju igráty foci. A spílerek lekicsinylően végigmérték, majd enge­dékenyen közölték: -Da. Ezzel útnak indult a vi­haros karrier. Józsi előbb az ellenfél, majd a saját lábára kötött csomót, fu­tott ide, futott oda, nem­igen lehetett vele bírni. A másik csapaton semmi sem segített. Próbálkoz­tak sűrű cserével, majd létszámemeléssel, az eredmény azonban sem­mit sem változott. Már vá­zolta magában a remény­teljes jövőt. A foci után hideg sör, egy kis lubic­kolás a tengerben, és holnap kezdődik elölről az egész. Egy jó zsugás­ra mindenhol szükség van - merengett. így is történt. Másnap, harmad­nap ismét ő volt a sztár. Lassan megteltek a pálya melletti padok, Józsiból ünnepelt hős lett. Mecc­cseit követően sörrel itatták, megvacsoráztat­ták hívei, és újabb lát­ványos megoldásokat kö­veteltek tőle. Hej, ha én egyszer ezt otthon elme­sélem - gondolta Józsi, a sztár, s már faragta ma­gában a következő rímet: Itt egy trinyó, ott egy kötő, Jobban rúgok mint a Benő, Én vagyok itten most a sztár... Idáig jutott négysoro­sában, amikor egy hatal­mas csattanást érzett bal lapockája alatt. Szinte pillanatok alatt kiment az álom a szeméből. - Te mocskos disznó ­vélte felfedezni felesége negédes hangját a tanya udvarán nem meg­mondtam, hogy még egy­szer háza ne gyere ré­szegen a meccsről, és ne merd rugdosni a gyerek bucibabáját! Takarodj az istállóba, adj enni a te­heneknek! És Józsi még egy utol­sót rúgott a buci fejébe, majd kissé billegve elin­dult a Marist etetni, mi­közben a trágya szagán át is mintha az orrában érezte volna a tenger sós illatát... Pigniczki József Gondoltam, megvigasz­talom, mert szívességre kérem Wirth Istvánt. A Radnóti testne­velőjének (nem sokkal azután, hogy a Délmagyar kispályás focicsapata három, „beetetés­nek" is nevezhető vereséget követően végre legyűrte a gimnázium tanárgárdáját ­felajánlottam, hogy valamikor a közeljövőben - Tippeljen ve­lünk! Magyarul rá akartam ven­ni, hogy vitán felül népszerű pénteki rovatunkban jósolja meg négy mérkőzés végered­ményét. Különös indoklással hárította el a felkérést. Azt mondta, hogy a (magyar) futball csak azon a szinten érdekli, ahol ő és a többi amatőr lab­darúgó játszik. Ellenben a (férfi) kosárlabda... nos, az egy egé­szen más dolog. Ezt a sportot ­a látszat ellenére - Szegeden sem sikerült halálra ítélni, leg­feljebb némiképpen „megrendí­teni". De az utánpótlás már ké­szül. Arra a feladatra, ami a „nagyok" erejét (lehetőségeit) meghaladta. A Szegedi Deákok Kosárlabdázó Egyesülete (SZEDEÁK) néhány hét óta már létezik, mi több az NB ll-es felnőtt bajnokságban hadako­zik. Erről az „aranyos kis társa­ságról" (amelyben jó néhány radnótis kosaras is vitézkedik) tényleg fontos lenne írni és diskurálni... A Radnóti tornaterme mellett hárman várnak rám. Wirth Istvánon kívül Molnár Csaba (a Szeged SC korábbi, a SZEDE­ÁK jelenlegi trénere) és Bonifert Domokos (másodedző) is úgy gondolta, hogy érdemes be­Diákkosarasok a felnőttek között Akik már két szatyor almának is örülni tudnak szélgetni a város legfiatalabb egyesületéről. .Molnár Csabát először a közelmúltról kérdezem. - A hírt, mely szerint a Szeged SC férficsapata visz­szalépett az NB l-es bajnok­ságtól, mindnyájan ismerjük. Az okokat még nem teljesen... - Augusztus elején egyértel­művé vált, hogy az első osz­tályú szerepléshez nincsenek meg az anyagi feltételek... - Tavaly sem voltak... - Akkor úgy éreztük, ettől függetlenül végig kell játsza­nunk a szezont. Tudtuk, hogy győzelmünk sem lesz, mégis vállaltuk a „veszélyeket". Bíz­tunk abban: ha az NB l-ben megőrizzük a „jogfolytonos­ságot", előbb-utóbb rendeződ­nek körülöttünk a dolgok. Haj­tottuk a pénzt, de nem sikerült összeszedni azt az összeget (2 millió forintot), ami minimálisan szükséges lett volna az indu­láshoz. Saját zsebből pedig már nem lehet az élvonalban ko­sarazni... - Tehát maradtak a fiatalok. Akik alighanem „olcsóbbak" a felnőtteknél. - Ez egyáltalán nem biztos ­mondja mosolyogva Wirth István. - Bár... A Magyar Kosárlabda Szövetség nemes gesztusának köszönhetően a diákcsapatok bizonyos kedvez­DEAK-ot. Persze ahhoz, hogy ez a tervünk sikerüljön, a régi szegedi játékosok és a ko­sárlabda helyi barátainak tá­Merényi és a remény Hát persze, hogy őt is megkérdeztük. Mert kíván­csiak voltunk arra, hogy egy gyakorló főügyész (aki­nek feltehetően temérdek egyéb elfoglaltsága is akad) miért is lett a Szegedi Deákkosárlabdázók Egye­sületének elnöke. - Tudja, én 15 évig kosárlabdáztam (hogyne tud­nám! - a szerk.), és a mai napig imádom ezt a sportot - magyarázta dr. Merényi Kálmán. - Úgy érzem, eljött az idő, hogy ebben a városban végre az „öregek" is tegyenek valamit a kosárlabdasportért. Én 25 évvel ezelőtt már foglalkoztam fiatalokkal, akik közül heten az ifjúsági válogatottságig vitték. A SZEDEÁK-ban is „romlatlan", ifjú kosarasok játszanak, akikből még lehet valami. Remélem, sokáig együtt maradnak, mert abban az esetben van jövője Szegeden ennek a sportnak... mónyeket élveznek, azaz nem fizetnek nevezési és bírói díjat. Ezért ötlöttük ki, hogy megala­kítjuk és elindítjuk az NB I l-ben a Radnóti (országos középisko­lás bajnokságban 5. helyen végzett) csapatára épülő SZE­mogatására is szükség volt. Dr. Merényi Kálmán például elvál­lalta az elnöki tisztet, de rajta kívül Kovács László, dr. Faragó József, Kecse Nagy László és dr. Kertész József is első szóra a „szent ügy" mellé állt. - Tegyük hozzá - szólalt meg Bonifert Domokos -, hogy Wirth Pista afféle nélkülöz­hetetlen háttéremberként, „min­denesként" segíti a csapatot, ami félig-meddig az övé is... - Miért nem „szerveztek be" néhány rutinos játékost a gyakorlatilag széthullott Szeged SC-ből? - Azok a fiúk Vásárhelyre és a Szegedi Postásba igazoltak ­adja meg a választ Molnár Csaba, - meg különben is, ennek a „vállalkozásnak" éppen az a lényege, hogy a tizenéves srácokból csináljunk csapatot. Ezek a gyerekek az NB ll-ben sok mindent elleshetnek és rutint szerezhetnek. Számukra komolyabb feladat a felnőttek között játszani, mint mondjuk az NB l-es ifjúsági bajnokságban. -Több igen ügyes „d.eák" van a SZEDEÁK-ban - veszi át a szót Bonifert Domokos. - A 17 esztendős, 210 cm magas centerről, Pávlicz Gáborről (akinek 52-es lábára alig lehet cipőt találni...), a serdülő válo­gatott Nyilas Istvánról és Pálfy Viktorról, az apja tehetségét öröklő Zsíros Ákosról sok jót tudnék mesélni, de érdemes megjegyezni Szil Barnabás, Szil Szilárd, Tóth Gergely, Klein Róbert, Balogh Csaba, Horváth Gábor, Gyenes Zoltán és Ha­luska Zsolt nevét is. - Mikor mutatkozik be itthon a csikócsapat? - Az első hazai meccsünket október első hétvégéjén játsszuk a Deák gimnáziumban - feleli Molnár Csaba. - Eddig idegen­ben kétszer vesztettünk (Nyír­egyházán 18, Nagykállón 14 ponttal), de Szegeden nem ad­juk meg könnyen magunkat. - Nyugodtan leírhatod - így Wirth István -, hogy a tanuló­pénz megfizetése után tavasz­szal a SZEDEÁK itthon nem veszít majd pontot! - Azt akarod mondani, hogy ez a társaság jelenti a szegedi kosárlabdasport jövőjét? - Bizonyos értelemben feltétlenül. AZ NB II bői a szu­peresélyes Postás alighanem felkerül az NB l-be, és akkor azon leszünk, hogy őket „ki­szolgáljuk", vagyis „ontani" akarjuk nekik a tehetségeket. A cél mindenképpen az, hogy a városnak újra első ligás csa­pata legyen, olyan hátország­gal, amelyben a SZEDEÁK-nak kulcsszerepe van. A srácok szülei egyébként már eddig is hihetetlenül sokat segítettek, és hisszük, hogy az önkormány­zattól, valamint néhány szpon­zortól is kapunk majd támo­gatást. Nem százezrekre gon­dolok. Mi már két szatyor almá­nak is tudunk örülni...­Réthi

Next

/
Oldalképek
Tartalom