Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-04 / 131. szám

6 INTERJÚ DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JÚN. 4. i Szegedről indult... Aki menekült a húsosfazék mellől Gergely Andrással, a Külügyminisztérium főtitkárával beszélget Gazsó L. Ferenc Szeged az eszmélés, a tradíciók, az elindulás és az örökös visszatérés, az otthon biztonsága. Gergely András vall így városáról munkahelyén, a Külügyminisztérium főtitkári szobájában. Kötődéseiről, gyerekkori emlékekről, iskolákról, a régi, jó Mozgó Világról, ellenzékiségről, s váratlan kormánypárti szerepvállalásról, a metternichi hagyományokat is őrző külügyről beszélgetett munkatársunkkal. - Négy hónapos koromban költözött Szegedre a család. Anyai ágon száz éve szögediek vagyunk, apám Somogyországból települt az Alföldre. Nem is tudott igazán gyökeret ereszteni itt. Protestánsok vagyunk, ami a nagyon katolikus városban bizonyos kívülállást jelent. - Milyennek találta gyerekfejjel Szegedet az ötvenes években? - Csipkerózsika álmát aludta a város. Fejlesztés semmi, hiszen a szegedi gondolat miatt rásütötték a bűnösség bélyegét, de a határ közelsége miatt sem adtak pénzt ide. Megmaradt viszont valamennyi a századfordulós hangulatból. A napi híreket tekintve a világ végén érezhettük magunkat, de egyébként a mi világunk színes volt és élénk, a kulturális, történelmi hagyományokat büszkén megőrző. Fclsóvároson laktunk, a Teleki utcában, ami a Tisza Lajos körútról nyílik. Huszonkét házból állt, javarészt árvíz előttiekből. Szegényen és esetten is középosztálybeli családok éltek itt. Egy embert telepítettek ki csupán. Lakót is csak egyszer kaptunk a nyári konyhába, amit nem lehetett fűteni, úgyhogy önként távozott. Apám SZTK-orvos volt, édesanyám tanárnő. Disznókat tartottunk, magunk főztük a szappant, s persze titokban pálinkát is. Egy gyereknek mindez élmény volt, nem éreztem maró anyagi gondokat. - Hova járt iskolába ? - A főiskola gyakorlójába, a Boldogasszony sugárúton. Gimnáziumba pedig a Radnótiba írattak a szüleim, melynek faláról nagyapám képe nézett rám. Kimondhatatlanul is kötelező volt jól tanulni, ezzel a családi háttérrel. Élénk szellemi életet éltünk, igaz, zárt ajtók mögött, nehogy gyanúsakká váljunk. A szomszéd utcában lakott valaha Juhász Gyula, nagyapámmal összejártak. Móra Ferencet is jól ismerte a család, Panka lányuk anyám barátnője volt. Megmozgatta a fantáziámat, hogy ezeknek az embereknek szobruk állott Szegeden. Apámmal kijártunk a füvészkertbe, nyáron evezni a Tiszára, focimeccsekre. Mfölt egy idény, amikor Szegednek két első osztályú csapata volt, a Bástya és a Haladás. - Mennyire zavarta a nyilvánvaló kettős nevelés, az ellentétes hatások, a kényszerű alakoskodás, melyből még nekünk, későbbi évjáratúaknak is kijutott? - Zavart természetesen, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megkeserítette az életemet. Inkább furcsa volt a kínos csönd, úgynevezett kényes témáknál, a suttogások elvitt emberekről. Kiskoromban a szocdemről azt hittem, hogy titokzatos betegség, apám olyan arccal emlegette. Az iskolából hozott kemény, sztálinista világ otthon leolvadt rólam. Széles, tágas, gazdag volt a mi belső világunk. A Radnóti kimondottan poroszos fegyelmet követelő gimnázium volt. Tiszta fiúosztályba jártam, mi még hat napot tanultunk egy héten. Több idő jutott elmélyülésre. Délutánonként leróttuk a KISZmunkát, a korosztályra jellemző sok-sok mókával, aztán a Zámbó utcai tánciskola következett, izzadó tenyérrel az első ismerkedések. Nem válik káromra, hogy ismerem a társastáncokat. Versenyszerűen vívtam, ez kitöltötte a szabadidőm jó részét. Hétvégeken biciklitúrákra jártunk, a mi időnkben kezdődtek a házibulik, hódított a Beatles. - Mégsem a Radnótiban érettségizett. Miért? - Az első politikai megmozdulásom mindjárt városszerte tárgyalt botrányba fulladt. Csűri Károly barátommal nyilatkoztunk egy pesti újságnak az iskolai drillről. Nem szidtuk a gimnáziumot, de bíráltuk azt, amit porosnak éreztünk benne. A direktor hajszát indított. A helyi sajtóban is írattak ellenünk cikket, s bár a tanév végére elcsitult az ügy, túlzott kockázat lett volna ott érettségizni. Átkerültünk a Ságváriba. - Minek készült kamaszfejjel? - Orvosnak, bár a jog is vonzott. Abban az időben az ügyvédi pálya a mélypontján volt, ráadásul kiszivárogtak ködös információk a koncepciós perekről, úgyhogy ezt a tervet kivertem a fejemből. Elindultam a Ki miben tudós? történelem versenyén, s az ott elért második helyem meghatározta a sorsomat. Felvételi nélkül mehettem az ELTE történelem-filozófia szakára, s ez akkora lehetőség volt, hogy minden korábbi elképzelésem elhomályosult. Bátyám orvos lett, így nem szakadt meg a családi tradíció. Az egyetemről sűrűn hazajártam, de valójában attól Jcezdve elkerültem Szegedről. Sosem zártam ki, hogy egyszer még hazaköltözöm, de valami mindig közbejött. Először egy kutatói állás a Történettudományi Intézetben, aztán a nősülés. Pesti lányt vettem el, négy év albérlet után építkezni kezdtünk, s ez végleg eldöntötte, hogy maradunk. Persze azóta is örömmel megyek Szegedre, ha tehetem. A várostörténeti monográfia második kötetébe több fejezetet írtam, úgy érzem, ezzel valamicskét visszaadtam mindabból, amit a várostól kaptam. - Meglehetősen sokáig távol tartotta magát a politikától. Tudatosan tette, vagy ezt is a sors alakította inkább? - Mindig érdekelt a politika, de nem voltak politikusi ambícióim. Aztán hetvenkilencben Kulin Ferenc megkért, hogy vállaljak rovatszerkesztést a Mozgó Világnál. Ezt volt a lap aranykora, s talán az enyém is. Kiváló szellemiségű társaságba kerültem, ott ismerkedtem meg Mészöly Miklóssal éppúgy, mint a fiatal írónemzedékkel. Rendkívül inspiráló volt a környezet, és gyönyörű a feladat. Politika volt ez a javából, de nem csak az. Feledhetetlen emlék az a néhány küzdelmes év a Mozgónál. - A népi-urbánus-vita gyökerei látszottak-e már? - A gyökerek igen, de ellenségeskedésről szó sem volt. Szerintem Aczélék éppen azért tettek lapátra bennünket, mert számukra veszedelmesen sikerült mindkét ellenzéki tábor legjobb erőit a lap köré gyűjtenünk. Egyébként többször tárgyaltunk a fenyegetések idején Aczél Györggyel, Knopp Andrással. Aczél nem bizonyult kellemetlen vitapartnernek, okos volt és olvasott, nem tűnt ördöginek. - A Mozgó Világot, azt a régit, 1983-ban robbantották szét. Gondolom, az volt a mélypont. - Valamennyiünket megviselt. Engem egzisztenciálisan kevésbe, mert sosem voltam a Mozgónál státusban. Visszahúzódtam, ugyanakkor abban az időben hittem még, hogy a rendszer reformálható. Az 1985-ös, úgynevezett gyorsító pártkongresszuson döbbentem rá kívülállóként, hogy a Kádáréra, sőt az egész szocializmus menthetetlen. A legjobbkor jött a Humboldt egyetem ösztöndíja, így kimehettem Németországba tanulni és tanítani. Mikor hazajöttem, meglátott az utcán Mészöly Miklós, s az orrom alá dugott egy petíciót, amit országgyűlési képviselőkhöz intéztek. Aláírtam, s ezzel egy csapásra bekerültem az alakuló ellenzék politikai forgatagába. Meghívtak Lakitelekre a sátorba, így lettem az MDF alapító tagja. Felgyorsultak az események, egyre tudatosabban, s egyre többet dolgoztunk a változásokért. - Ahogyan közeledett a rendszerváltás, úgy szakadt két nagy szekértáborra az ellenzéki .értelmiség. A népi és az urbánus szárnyat 1988 táján már aligha lehetett volna egyesíteni, akár egy folyóirat körül, akár másutt. Vajon miért? - Sokan mondják manapság, bajaink egyik forrása, hogy rossz törésvonalak mentén történt a pártosodás. Én isteni adománynak érzem, hogy a népi—urbánus különválással egyáltalán elindulhatott egy modem pártrendszer kialakítása. Nézzen körül a térségben, nézze például Lengyelországot, mely máig a politikai tagolatlanságtól szenved. A miénk egy tragikus történelmű ország, melyre a negyven évig tartó államszocializmus rendkívüli módon hatott. Elsősorban azzal, hogy alattvalókká nevelt generációkat. Ilyen előzmények után miért éppen a politikai törésvonalak alakultak volna zavarmentesen? A felkészülés ideje alig adatott meg nekünk, s máris át kellett venni a hatalmat, minden előzmény és gyakorlat nélkül parlamenti demokráciát teremteni. Ezért óriási eredménynek tartom, hogy Közép-Kelet-Európában kizárólag nálunk létrejött egy viszonylag stabil hatpárti struktúra. Egyik politikai erő sincs készen, egyik sem igazi még, de az alapokat már megteremtettük. - Mégis úgy tűnik, nagy árat kell fizetni mindezért... - Ez igaz. A kultúrában mély árkot vágott ez a gyorsaság. Napirenden van az ellenségeskedés, a sértegetések, hántások. A „ki kit győz le"-viták nem kedveznek az alkotó légkörnek. - Egy történésszel szemben különösen oktalan a „mi lett volna, ha " kérdést feszegetni. Most mégis szóba hozom: be más volna itt az élet, ha a rendszerváltáskor alkotmányozó nemzetgyűlés alakul, időt hagyva mindenkinek a felkészülésre, az erősödésre, a valós érdekek szerinti tagozódásra, miközben az átalakulás alapvető jogi kereteit kialakítják. - Ez is egy idea. Ha alkotmányozó nemzetgyűlés jön létre, akkor nincs ellenzéki kerekasztal, s előbb-utóbb kialakul a kettős hatalom az országban, ami káoszhoz vezethet. Számomra az a rejtély, hogy az MSZMP bomláskongresszusa után, miért nem írt ki előrehozott választásokat a szocialista párt? Alighanem megnyerték volna. Nem tudtak dönteni, elfoglalta őket a saját belső hatalmi harcuk, s az idő kiszaladt alóluk. - Ha 1989 végén tartják a szabad választásokat, minden bizonnyal az MSZP és az MDF kapja a legtöbb voksot. Elképzelhető, hogy koalícióra léptek volna? - Minden elképzelhető. De a választásokat 1990 tavaszán tartották, az ismert eredménnyel. Úgyhogy ez a találgatás már tényleg történelmietlen. - A rendszerváltás idején ön Hamburgban vendégtanár. Mi volt ez? Menekül a húsosfazék elől? - Talán. Nem akartam magas hivatalt vállalni. Idegenkedtem a közszolgálattal járó kötöttségektől. Aztán kilencven augusztusában hazatérve, megkeresett Jeszenszky Géza, akit évtizedek óta ismerek. Felajánlotta a Külügyminisztérium főtitkári posztját. - Mit jelent a főtitkári feladat, ami meglehetősen szokatlan pozíció a magyar közigazgatásban ? - Elsősorban a külügy adminisztratív irányítását, de részt veszek a fontos döntések meghozatalában is. A latin országokban gyakori, hogy főtitkárok irányítják a tárcák funkcionális osztályait. Egyébként, mielőtt igent mondtam, negyedévig ismerkedtem a területtel, a házzal, igyekeztem megtanulni mindent. Érdekes volt nekem, mint történésznek, hogy mennyi Metternich korabeli hagyományt őriztek meg itt, kezdve a hivatalos iratok háromféle minősítésétől. Megszerettem ezt a munkát, ha a kötöttségei még ma is gyötörnek időnként. Ami nehéz, hogy sok személyzeti üggyel kell foglalkoznom, hiszen négyszáz ember munkáltatója vagyok, a diplomatákon kívül lényegében mindenkié. - Áruljon el valamit, legalább adatszerűen, a magánéletéről. - Feleségem tervező technikus, első házasságából született nevelt fiunk már végzett mérnök. Kisebbik fiunk 13, lányunk 15 éves. Nyolcvan négyzetméteres társasházi lakásban élünk, szerényen, de jól. Csak az a zavaró, hogy engem látnak jóval ritkábban, mint azelőtt. Mit tegyek? Ilyen időket élünk. Hívő szocialisták Csodabogarak önképző köre? Fából vaskarika - mondják sokan a hívő szocialisták csoportosulásáról. De például Tőkés László református püspök fantáziát lát az MSZP hívő tagozatában. A hívő szocialisták mozgalmában rejlik a lehetőség - fejtette ki legutóbbi szegedi látogatásakor egy átmeneti modell megteremtésére, az elvallástalanodott tömegeknek segít visszatérni az egyház kebelére. Erről is beszélgettünk Kiss Ernővel, az MSZP hívő tagozatának délalföldi ügyvivőjével. - Sokan kérdezik: kik azok a hívő szocialisták? - A szocialista párt azon tagjai, akik számára a baloldali és a keresztény értékek ugyanazt jelentik. - Miért van szükség a szocialista párton belül egy ilyen tagozatra? - Korántsem azért, hogy a hozzánk, hozzám hasonló csodabogarak önképző köre legyen. Hívő tagozatunkkal megjelent a baloldali kereszténység, vagy keresztény baloldal alternatívája is. A dolog nagyszerűsége az, hogy ehhez még újabb pártra sem volt szükség, hiszen mindez csak így együtt - a szocialista párton belül - érvényes, legitim és hiteles. - Mi a jelentősége tagozatuknak pártjuk életében? - Országunk valamennyi egyházával, felekezetével, vallásos közösségével dialógust folytatunk. Tagozatunk épp ezért nem keresztény, hanem hívő tagozat: számunkra minden vallásos ember egyaránt fontos - a buddhista, a mohamedán, a krisnahívő ha baloldali gondolkodása alapján hozzánk érzi magát közel. Itt jegyzem meg, hogy mi szeretnénk védeni ateista polgártársainkat is: tiltakozunk az ellen, hogy az ateizmus negatív jelzővé váljon. Tagozatunkkal közel szeretnénk azokhoz a hívő emberekhez kerülni, akik eddig nem kapcsolódtak más pártokhoz, mert esetleg éppen hozzánk hasonlóan a baloldali értékeket helyezik előtérbe. Másrészt tagozatunk segítheti a magukat keresztényként jelző más pártokkal való párbeszédet is. A Szocintern pártjai szinte kivétel nélkül keresztény színezettel működnek: közreműködésünk itt is gyümölcsöző lehet. A hívő szocialisták legfontosabb missziójuknak azt érzik, hogy a párt karakterének, stílusának, arculatának, stratégiájának, működési alapelveinek legfontosabb alapköve a legpozitívabban vett európai keresztény erkölcsiség legyen. úT