Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-01 / 128. szám

HÉTFŐ, 1992. JÚN. 1. KULTÚRA 5 A természet csodái Hencz Alajos fotókiállítása Virágok sokszínű szirmán megcsillanó fények, a gyurgyalag kitárt szárnyán átvibráló napsugár, a húsevő virág gyönyörű kelyhében sorsára váró kis rovar, az uhu tágranyitott, mindenlátó szemei, vibráló vizek és lombok, a madárcsőrben fölragyogó, kicsiny piros bogyó - a természet millió csodája Hencz Alajos képein. Hencz Alajos egyike azon keveseknek Magyarországon, akik a természetfotó műfaját művelik. Kevesen vannak, hisz háládatlan a föladat. Mert hajnaltól napestig kell róni az érintetlen természet úttalan útjait, cipelve a nehéz fölszerelést, hogy aztán meglapulva várjon órákig, ha kell a fotós, míg végre helyreáll a megzavart természet békéje, míg végre ismét fészkére száll a fiókáit etető madár. És tán háládatlan a föladat azért is, mert az erőfeszítésekkel, a befektetett munkával és tudással általában nem áll arányban az eredmény, a siker. Mert mi, a közönség, mintha kevéssé lennénk érzékenyek és fogékonyak a természet e kis csodáira. Pedig a természetnek igenis vannak csodái. Ezt bizonyítják Hencz Alajos fotói a szegedi Horváth Mihály utcai Képtárban megrendezett kiállításán, melyet szívből ajánlok mindenkinek a figyelmébe. S nem csak azért, mert a képek olyan intimitásokat mutatnak föl és meg a természetből, amelyeket csakis így láthatunk, hanem azért is, mert e képek egy manapság egyre ritkább emberi karakterről is vallanak. Érdemes idézni Hencz Alajos ars poéticájából. Ahogyan ő fogalmazta: „Biztos, hogy az én munkám nem lesz örökéletű, hiszen a kép megfakul, a filmszalag elkopik, elszakad, de szívesen vállalom a fűzfasípot jelképnek. Hiszen az évszázados tölgy mellett a rövid életű vízparti fűzfának is ott a helye a természetben." Sz.I. Csokiban az igazság! A cukorkát idegesen szorongatva, megdöbbentő felfedezést teszek: már megint átvertek! A reklámban sugallmazottól eltérően, saját bőrömön - tenyeremen - tapasztalom, hogy a csoki nem csak a számban olvad. E végzetes felismeréssel kiteljesedik szkepticizmusom; nem elég, hogy nem csak az OMO-tól lesz ilyen - bírósági döntés bizonyítja -, nem hiszek Béres Erikának, mert azóta láttam az Always Ultrát, most ebben az ártatlan és bugyuta versikében is csalódnom kellett. Am itt elsősorban nem a hőn szeretett és remélt igazságról van szó. Mennyire örültünk, mikor kedvenc kopasz miniszterünk öntudatos mosollyal a képünkbe mondta, hogy mekkora olyanban vagyunk, amilyenről már Hofi is megmondta, hogy nem lekvár. Akkor még azt hittük, hogy az őszinte ember jó is. Azóta fáradtabb és nyúzottabb, egyre jobban untatják a riporterek bárgyú kérdései, s emellett megtanult árnyaltabban fogalmazni. Az igazságot jobbára csak a szatirikus lapok vágják a szemünk közé, a „fontos" emberek pedig ügyesen öltöztetik. S itt jön a reklámok népszemnyitogató feladata, mert a régi rendszer elnagyolt, brutális vonalai mellett ma már nem csak az Aranypóknak kell ügyelnie részletekre, hanem nekünk is - ha nem akarjuk átveretni magunkat. Hisz a csoki - mely csak a szánkban olvad -, odabenn bújik meg a mélyben, beborítja az édesszínes cukormáz, amely nyugodtan olvadhat, ragadhat és maszatolhat. T. V. Mozgáskorlátozottak javára Gálaest a színházban Arról, hogy mi a kommersz, meglehetősen nehéz beszélni. Egyszerűbb a dolog, ha a meghatározást a másik oldalról indítjuk, azaz: mi nem kommersz. Amikor Tokody Ilona az Operaház szilveszteri gáláján Norma cavatináját énekelte, az nem volt kommersz. Az énekesnő erre az alkalomra tanulta meg az áriát ( szerepet még soha nem énekelte); nem csak a népszerű, lassú részt adta elő, hanem a bevezető recitativót és a gyors részt is. Ráadásul az ária határeset: nem épp Tokody hangjára írták, de az énekesnő pályályának ezen a pontján, amikor az orgánum már érett, drámai, de még eléggé mozgékony, technikailag éppen képes rá. No és ahogy ezt Tokody énekelte, az aztán végképp nem volt kommersz. Pedig az efféle gálaesteknél mindig nagy a vonzás az olcsóság, a begyakorlott siker felé. Ezért aztán én nagyon tudom becsülni, ha a műsor az igényesség és a művészi érdekesség jegyében fogan. A Szegedi Nemzeti Színház Borsos csak azokat az önkiszolgáló éttermeket ismerte a környéken, ahol ebédelni szokott, de ezek már kora délután bezártak. Tanácstalanul nézett körül, meglepődve látta, hogy a piactér rácsai mögül valaki integet felé: -Feri! Közelebb lépett, felismerte az éjjeliőrt, aki magához hívta: - Van egy heverő százasod? - kérdezte suttogva -, a jövő héten megadom, nekem is tartoznak. Porzik a vesém, kellene egy kis bor éjszakára. - Hol kapni? - Itt a közelben árul egy maszek, te nem ismered, mert nem nyilvános, nem is szolgálna ki idegent. Majd én átmegyek hozzá - az éjjeliőr a lámpa fénykörében álldogáló Zsóka felé kacsintott -, addig ti beülhettek a bódéba egy kicsit átmelegedni. Nem sietek vissza. Borsos odaadta a pénzt, és megkérdezte az asszonyt: - Hajlandó bejönni ebbe a bódéba? Nem első osztályú hely, de itt senki sem fog zavarni minket. - Rendben van. Az éjjeliőr zsebre vágott egy üres üveget, aztán beengedte őket. Kívülről rárakta a lakatot a biztosítóláncra, és elsietett a város felé. Zsóka borzongva nézett körül az üres piactéren: - Mi lesz, ha berúg az ismerőse és nem talál vissza? - Akkor is kijutunk valahogy. Ide járok dolgozni. Menjünk be, mert megfázik. Moldova György A félelem kapuja 34. rész A bódét egy kis teljesítményű villanykályha fűtötte, Borsos odatolta az asszony székét, önmaga a húzatlan paplannal letakart ágyra ült le. Az agyonfaragott asztallapra és a mindenféle kacattal megrakott ládákra mutatott: - Ugye mondtam, hogy nem első osztályú hely. Nem tudom megkínálni semmivel. Zsóka a fiúra nézett: - Haragszol rám? Borsos nem emelte fel tekintetét az asztalról, ujjai között egy golyóstollat forgatott. - Miért haragudnék? - Hidd el, nekem se könynyű. Viktor még karácsonykor visszajött, azt mondta, hogy őrült volt, amikor szakított velem. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki és én nem tudtam elküldeni. Azóta folyton ott ül a lábaimnál, most is biztos lesi a telefont, hogy mikor szólok haza. - Akkor minden rendben van, nem? Mit akarsz tőlem? - Te még nem ismered az életet, hogy él végig két ember egymással nyolc-tíz évet. Nem tudod, hogy minden szerelem a rabszolgalázadások sorozata, mindig az a fél támad, amelyik éppen akkor megengedheti magának, hogy kilépjen a kapcsolatból. A másik hallgat, de megjegyzi a sértést, és mikor ő kerül sorra, még nagyobb dühvel törleszt. És a mi kapcsolatunk Viktorral még csak nem is szerelem. Az egészben egy órára való érzelem sem maradt, amivel most folytathatnánk. Meg fog ismétlődni a botrány, még kegyetlenebbül, mint a múltkor és én nem tudom, hogy mit csináljak. Te mit gondolsz? - Mindenkinek a saját életével kell törődni. - De én nem bírom elviselni a tudatot, hogy öngyilkos lesz miattam, akkor az én életem is befejeződik. Én nem tudok harcolni és utálok győzni. - Ismered a mesebeli békát? - Nem, miről szól a mese? - Egy béka beleesett a tejesüvegbe és ott bent addig kapálódzott a lábával, amíg a tejből vajat köpült, ráállt, és ki tudott kapaszkodni. - Szép történet, de én erre képtelen vagyok. Szép csendesen belefulladnék a tejbe. Csend állt be, Zsóka megtörölte a szemét: - És veled mi van? Láttam, hogy halmokban állt a papír előtted a könyvtárban. írsz mostanában, vagy tanulsz? - Tulajdonképpen csak próbálkozom, nem sikerül semmi mostanában. El kell mennem innen. - Hová? - Fel, Pestre. Ott könnyebb lesz, mindenhez közelebb kerülök. - Ne menj el! - mondta Zsóka, és átült az ágyra a fiú mellé. - Haragszol rám? Hidd el, már százszor megbántam, hogy szakítottam veled, de akkor azt éreztem, hogy úgy tisztességes. Ha most nem futunk össze, én akkor is megkerestelek volna. Azért örültem annyira, hogy megláttalak. Csókolóztak, Borsos hanyatt akarta fektetni a keshedt paplanon, de a nő kibontakozott az ölelésből: - Nem, ilyen helyen én nem tudok. Mondtam, hogy én a szerelemben is imádom a higiéniát. Majd nálam találkozunk. - Mikor? - Hívjál fel a jövő hét elején. Lehet, hogy a férjem veszi fel a kagylót, de akkor se csapd le, mert gyanút fog. Aztán hívjál fel újra egy-két óra múlva, figyelni fogok. A bejárat felől lánccsörgés hallatszott, Zsóka felkelt az ágyról: - Úgy látszik, megérkezett az ismerősöd. Induljunk, jó? Az asszony felgyűrte kabátja gallérját és kilépett a bódéból, alig észrevehető biccentéssel sietett el az éjjeliőr mellett. Kint, a piactér sarkán, megcsókolta a fiút: - Ne kísérj tovább. Akkor a jövő héten jelentkezzél. (Folytatjuk.) szombat esti gálája ilyen volt. Sándor János hosszú évek óta dolgozik itt, jól ismeri a színház repertoárját, s biztos kézzel válogatta össze azokat a produkciókat, amelyek a fellépő művészek tehetségét a legelőnyösebb oldalukról mutatják be, ugyanakkor hangulatukkal valamiképp kapcsolhatók az est filozófiájához, ahhoz a nemes célhoz, hogy az est a mozgáskorlátozottak problémáira próbálta felhívni a figyelmet, az ő javukra gyűjtött adományokat, ajánlotta bevételét. így került az első részbe Igor herceg szabadság után áhítozó áriája (Németh József énekelte), vagy Bánk híres szólója (Juhász József tolmácsolásában. De ha tetszik, még a Turandot Liu-áriája is ide sorolható. „Signore ascolta Uram, figyelj rám" - könyörgött Frankó Tünde. Az operarészleteknek pedig nem kisebb zongorakísérője akadt, mint Pál Tamás, ki ebben a műfajban is az elsők közé tartozik Magyarhonban. A Canticum Rossini Séta című művét dalolta, s a kamarakórus a hosszú, zongorás bevezető alatt sétált be a színpadra. Irodalmi betétként Dobos Kati, s a két műsorvezető, Fodor Zsóka és Flórián Antal sem az unásig ismert repertoárból válogattak, széjjelnéztek a versek között. A másik réteg a slágereké volt, amelyek szintúgy fontos alkotóelemek. A Leányvásár vagy a Cigánybáró részletei hangzottak el, énekesek, táncosak, különösen színvonalas előadásban, finoman pompás ruhákban. A tervezőnő Molnár Zsuzsa a színpadképén kék háttérfüggöny előtt félkörben thuják alkottak élő sövényt, s a zenekari árkot is zöld növények szegélyezték: a környezet is az életet dicsérte. A fináléban Sándor János a Hair záródalára („Jöjj, óh napfény!") mindenkit fölvitt a színpadra: énekest, színészt, zenakart, kórust, műszakot, arra csellengő színészgyereket, s őt magát is. Kissé patetikus mozzanat, de ez esetben talán helyénvaló. Már csak azért is. hisz a gesztus nem csak a gálaest, de az évad végének is szólt. MÁROK TAMÁS Mórahalmiak könyve A település és népe elmúlt 100 évének fölmutatása, s mostani polgárai egészséges lokálpatriotizmusának erősítése szándékával megszületett a Mórahalom monográfia. Szeged-Alsóközpont létesítésétől, a kizárólagos tanyás településformától a várossá válásig, 1892-től napjainkig vázolták fel a szerzők - Bárkányi Ildikó, Belényi Gyula, Csizmazia György, Csongor Győző, Duró Annamária, Fejér Gábor, Fodor Ferenc, Horváth Dezső, Juhász Antal, Kanyó Ferenc, Kovács Sándor Tibor, ifj. Lele József, Nagy Vera, Ónozó Lajos, Scheffer Krisztina, Szabó Vilmos, Tanács István és G. Tóth Ilona - a természeti, gazdasági és társadalmi viszonyokat, a népéletet. A „szögedi nemzet"-be gyökerező (alsó)tanyai népesség históriáját mindenre kiterjedő áttekintési készséggel közelítették a monográfia készítői, s igen gazdag anyagból szőtték a kötetet. Sikerült valóban fel- és bemutatniuk a mórahalmiságot (még akkor is, ha tudományos, szakmai elemzők találhatnak hiányosságokat, aránytévesztéseket a munkában). Legnagyobb erénye a könyvnek, hogy lapjainak többségén - tájba, történeti keretekbe foglalva - a mórahalmi ember jelenik meg: közelképen. Mindennapjain „fogja meg" a népet ez a monográfia, a helytörténeti kötetekre jellemzőnél sokkal elevenebben. S éppen ezért nem túlzás talán megjósolni róla, hogy valóban az lesz, aminek szánták: a mórahalmiak könyve. Ugyanakkor egy olyan értékes kultúrtörténeti dokumentum Homokországról, mely forrásfeltárásaival, tárgyilagos feldolgozási módszerével méltán része a magyar helytörténeti könyvsorozatnak. A természeti viszonyokról színesen szóló bevezető fejezetet követő településtörténet elején - a kötetszerkesztő Juhász Antal dicséretes leleményeként - igazi kuriózum Móra Ferenc eddig nem publikált írásának közlése a mórahalmi ásatásokról. Érdekes-értékes a tanyakutatás társadalomföldrajzi megközelítésben; az írói-szociográfusi stílusban készült művelődéstörténet; az eredeti etnográfusi szemléletet tükröző tanyabemutatás; valamint a legutóbbi hónapok fordulópontját plasztikusan érzékeltető utólsó fejezet. A recenzens mindezért szívesen méltatná még hosszasabban a monográfiát, hely hiányában azonban rövid összegezésre kényszerül: mindannyiunk nyeresége a mórahalmiak könyve. SZABÓ MAGDOLNA