Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-27 / 151. szám

r. SZOMBAT, 1992. JÚN. 27. KULTÚRA 5 Bölcsészfelvételi Miért nem lett öngyilkos Hamlet? Tengap még bőven javították az egyetemi fölvételik magyar irodalom tárgyú írásbeli dolgozatait, de máris látható néhány alapvető különbség az elmúlt évek tesztjeivel szemben. Gyakorlatilag a felére apadt a megválaszolandó kérdéscsoportok száma, a 15ről idén mindössze 8-ra csökkent. Általában kevés szóval, olykor mindössze eggyel, vagy puszta évszámmal kellett válaszolni a kérdésre. Vagyis kihaltak a poénok, a nevetni való, netán sírásra érdemes szamárságok, valamint a javítás, értékelés is gyorsabb lett. A felvételizőktől elsősorban a vitán fölül álló tárgyi ismereteket kérték számon. A legjellemzőbb feladat szerint például tíz folyóiratot kellett összepároztatni az őt megillető tíz szerkesztővel. A pontozás jellege is megváltozott, a „mindent vagy semmit"-elv érvényesült. Ha hét szövegből, versidézetből legalább ötöt helyesen fölismert a felvételiző, úgy hét pontot kapott, aki ennél kevesebbet, már egyet sem. Az elv következtében aztán jócskán szétszóródott a mezőny. Nullás összértékelésű felvételi dolgozatra éppúgy akadt példa, mint negyvenkilenc pontosra. Viszszaszorultak az esszékérdések. Most Shakespeare két drámája közül - Rómeó és Júlia vagy a Hamlet - lehetett választani. Ilyen kérdések voltak: Miért nem lett öngyilkos Hamlet? Ki dolgozta fel a Rómeó és Júliát világhírű musicallé? ( Leonard Berntsein - West side Story) Ki játszotta a legendás 1960-as magyar Hamletet? Egy kedves válasz s sok közül: „ Én csak a Gállfy Lászlóval láttam, bocs. Egyébként biztosan Latinovits volt. " Nos nem, Gábor Miklós játszotta. DAL ,yA JATE-t európai egyetemként tartják számon" Számvetés - rektorváltás idején Róna-Tas András - meglepő módon - nem az eredményeit, hanem a tévedéseit sorolta föl elsőként. Mint mondta, azért, mert az utóbbi időben egyre jobban irritálja, hogy „sokasodnak azok a közéleti szereplők, akik soha nem tévednek, akiknek a véleménye sohasem változott, s akik minden reggel képesek elintézni, sok esetben az egész magyar nép nevében, hogy újra felkeljen a nap." Nem bizonyult hosszú távon tarthatónak az a javaslata, hogy az egyetem egy-egy évre válasszon rektort, és úgynevezett guruló rendszerben, a volt, a jelenlegi és a következő rektor együttműködése révén oldják meg a vezetést. Ritkítani szerette volna a vezetői testületek heti redszerességű ülésezéseit, de kiderült, hogy erre szükség van. Működése alatt fel kellett fedeznie az „információs paradoxont": kiderült, minél több információt ad, annál több a félreértés. Nem sikerült rövidíteni az egyetemi tanács üléseinek időtartamát: hiába volt az alaposabb előkészítés, rekordokat döntöttek. Tévedett a rektor abban, hogy hamar lesz felsőoktatási törvény és nagyobb lépésekkel lehet közelíteni a szegedi univerzitás megvalósításához; nem tévedett viszont abban, amit tavaly Göncz Árpádnak mondott, hogy tudniillik „minél később lesz felsőoktatási törvényünk, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy jó lesz". Külpolitikai eseményekre, személyi okokra és saját erői korlátozottságára vezette vissza Róna-Tas András, hogy nem sikerült megvalósítani a Délkelet-Európái Intézet létrehozásának tervét. (Az egyetemi tanács tegnap döntött a tavaly létrehozott DélkeletEurópái Kutatócsoport megszüntetéséről.) A rektor értékelése szerint az elmúlt másfél évben jelenA József Attila Tudományegyetem rektora, Róna-Tas András elkészítette és az egyetemi tanács tegnapi ülésén ismertette másfél éves egyetemvezetői munkájának mérlegét, illetve áttekintette az intézmény jelenlegi helyzetét. A megválasztott rektor, Csirik János - aki július 2-án a Parlamentben veszi át a köztársasági elnöktől a kinevezését - előterjesztése alapján szavazott a tanács a két új rektorhelyettes személyéről; az általános rektorhelyettesi teendők ellátására dr. Dékány Imre tanszékvezető egyetemi tanár (Kolloidkémiai Tanszék), az ifjúsági rektorhelyettesi teendők ellátására pedig dr. Czúcz Ottó egyetemi docens (Agrár- és Munkajogi Tanszék) kapott megbízást 1994. június 30-ig. (A harmadik, oktatási rektorhelyettest, Kukoveczné dr. Zentai Máriát már korábban megválasztották.) Az egyetem titkárának, dr. Monok Istvánnak a megbízatását 1992. december 31-ig meghosszabították. tós lépéseket tettek egy autonóm és kreatív egyetem irányába, valódi önállóságot adva az oktatóknak, tanszékeknek és karoknak; sikerült megőrizni az oktatás és a kutatás szabadságát. Áttekinthetővé és nyilvánossá tették az intézmény gazdasági ügyeit, elindult az ésszerűbb gazdálkodás. Sikerült jelentősen növelni az egyetemi bevételeket, így a működőképességet az egyébként katasztrofálisan rossz gazdasági helyzetben biztosítani. Az egy oktatóra eső pályázati összegek tekintetében a JATE az ország első egyetemeinek egyike lett. Nem sikerült viszont a fizetéseket a „személyi szférába helyezni", s alig - az egyenlősdin változtatni. Az új felsőoktatási finanszírozási rendszer alapjainak kidolgozása után a szegedi egyetem kapott megbízást a részletes kidolgozásra. Megállapodások sora jelzi, hogy az egyetem jobban illeszkedik környezetébe. Akármi is lesz az öthalmi laktanyával kapcsolatos végső döntés, az eddigi tárgyalások jó kiindulópozícióhoz juttatták az egyetemet vagyoni alapjának megteremtéséhez. Számos szervezeti változtatás mellett megkezdődött a tanszékek felülvizsgálata, s a magyar egyetemek közül talán egyetlenként nyilvános és szakmai szempontok szerint vizsgálták felül a volt ideológiai tanszékek munkáját, elkerülve a hisztériát és a végleteket - mondta a rektor. A folyamat folytatódik, mert a három karon vannak még olyan oktatók, „akiknek az egyetemen maradása legalábbis problematikus". „Igen fontosnak tartom, hogy a JATE tekintélyét sikerült mindenütt, a városban, az országban és külföldön megőrizni és talán gyarapítani is. Számos jelét tapasztalhattuk annak, hogy a JATE-t ma már a világon, s lassan itthon is európai egyetemként tartják számon." - zárta elemzését a rektor, megköszönte munkatársainak a segítséget, az egyetemnek a bizalmat. * A tegnapi tanácsülésen adták át az idei Kalmár Lászlódíjakat.A két kitüntetett: Werner Ágnes, a Janus Pannonous Tudományegyetem tanársegéde és Szentesi Péter a DOTE tudományos segédmunkatársa. SULYOK Az asszony átvette a dossziét: - Remélem van belőle másodpéldánya is, mert nem tudom garantálni, hogy visszakapja a kéziratát. - Értem, rendben van, de ha lehetne, szeretnék személyesen is beszélni Martin elvtárssal - Borsos észrevette, hogy erre a szóra egy mosoly fut végig az asszony arcán, elbizonytalanodva folytatta érdekelne a véleménye a verseimről. - Rendben van, majd szólok neki. - Köszönöm. - Ó, ez semmit nem jelent, nem én osztom be az idejét az asszony belenézett a dosszéba -, úgy látom, nem írta ide a nevét. - Azt hittem, így kevésbé veszélyes, de ha kell... - Egyáltalán nem szükséges, maga dönti el, hogy mennyit vállal önmagából. De ha választ vár, adjon valamilyen címet vagy telefonszámot, ahol megtalálhatjuk, mert azért annyi kevés, hogy „Monsieur Inconnu", Magyarország. A fiú tétovázott, ki akart térni az asszony szándéka elől: - És mi volna, ha én jelentkeznék telefonon? - Ne higgye, hogy úgy biztonságosabb, a mi telefonunkról minden szó magnóra megy. Borsos belátta, hogy előzetes elhatározása ellenére fel kell fednie magát, egy papírra felírta a nevét és a munkásszálló telefonszámát. Az aszszony megnézte: Moldova György A félelem kapuja 46. rész - A bemutatkozásnál mintha más nevet mondott volna. - Itt volt az a férfi, nem tudtam, hogy lehct-c beszélni előtte. - Rendben van. Mikor lehet hívni magát? - Napközben dolgozom és másodállásom is van, nem biztos, hogy meg lehet találni. Az volna jó, ha Martin úr hagyna egy üzenetet: neki hol és mikor volna megfelelő a találkozás és én alkalmazkodni fogok hozzá, ha kell, kiveszek egy nap szabadságot. Körülbelül mikorra várhatom az értesítést? - Mondtam már, hogy nem beszélhetek az ó nevében, de azt hiszem, egy-két hét múlva. Egyébként jelent már meg írása valahol? Borsos attól félt, hogyha bevallja az igazat, nem veszik komolyan a jelentkezését, bizonytalan mozdulatot tett: - Otthon a megyei lapban már közölték néhány versemet, de tulajdonképpen kezdő vagyok. Ezért is érdekelne Martin úr véleménye írásaimról. - Ha módjában áll, bizonyára segíteni fog magának. És az ő ítéletében megbízhat, jól képzett és biztos ízlése van. Martinné elhallgatott és egy kényszeredett félmosolylyal Borsosra nézett, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A fiú felfogta a helyzetet, lába már mozdult, hogy kifelé induljon, mikor csöngettek. Az asszony felkelt a helyéről: -Egy pillanat! Kint az előszobában fojtott hangon néhány szót váltott valakivel, aztán visszatért. Mögötte egy negyven körüli őszülő szakállú férfi lépett be, felsőteste kissé előredőlt, ettől horpadt mellkasa még inkább beesett, testéhez képest aránytalanul nagy fején vastag keretű szemüveg csillogott. Mosolyogva nyújtott kezet Borsosnak, kivillantak hibátlan fehér fogai: - Szervusz, Martin György vagyok. Borsos idegenkedve fogadta a feléje nyújtott kezet, alig tudta leplezni csalódottságát, híre alapján Martint magas és erős férfinak képzelte. - Borsos Ferenc vagyok, ne haragudjon, hogy zavarom. - Miért zavarnál?! Hallom, kéziratot hoztál. Nagyon jó belelapozott az irattartóba „Díszlépés a Halál előtt"? Kicsit hatásvadász ez a cím, nem? De a te korodban még csak a túlzások keltenek bizalmat. Innál egy kávét? Borsos nem tudta, viszonozhatja-c a tegezést, de nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, mert az asszony közbeszólt: - Ne tartsd fel a fiatalembert, Gyuri, a fiatalembernek biztos dolga van és hozzád is jönnek. - Akkor meg kellene beszélnünk egy találkozót. Itt hagytad a címedet? - Igen, a telefonszámot is. - Jelentkezni fogok kikísérte Borsost az előszobába, újra kezet nyújtott -, szeretném, ha tudnánk használni az anyagodat, ahogy lehet, lehozzuk. Borsos a találkozás feszültségétől még mindig kábultan lépett ki az utcára. Hiába csillant fel az esély, hogy megjelenhetnek a versei, mégsem tudott örülni. Megzavarta a személyes találkozás Martinnal, nem tudott napirendre térni afölött, hogy az író külseje annyira különbözött attól a képtől, melyet előzetesen kialakított róla. - Talán még hatvan kiló sincs - mormogta elégedetlenül. Attól félt, hogy minden más várakozásában is csalódik majd. Úgy érezte, ő maga is félszegen viselkedett, nem tehetett kedvező benyomást az íróra. Mély lélegzetet vett és igyekezett elterelni gondolatait a történtekről, az autóbusz-megálló előtti kis téren egy kocsmában égett a fény, a fiú lenyomta a kilincset. (Folytatjuk.) Tíz év múltán Nyár, 1982. Alighanem akkor, tíz évvel ezelőtt, június végén kezdődött a múlt rendszer, a „nem létező szocializmus" utolsó végjátéka. Nem képzavar ez. Most, hogy utána vagyunk, már látszik, az a rendszer - ellentétben a kapitalizmussal, amely ciklusokból -folyamatosan végjátékokból állt. Végjáték volt már az első napja is. Megéltünk egészen elviselhető végjátékokat. Mutogathattunk keletre, meg délkeletre, na ugye, ott mennyivel rosszabb - a végjáték, teszem most utólag hozzá. Most, amikor megint annak örülhetünk, hogy a kisebbik rossz országa vagyunk újra. Nálunk a végjáték, amennyire tart még, sokkal jobb, mint azokon a helyeken, ahol például lőnek eközben. De mi történt tíz éve? Ha még emlékszünk a korabeli tévéhíradóra, Pozsgay Imre akkor röpült a kultuszminisztérium bársonyszékéből a Belgrád rakpartra, a Hazafias Népfront élére, országos főtitkárnak. És politikai vállalkozókedvét meg hatalomszeretetét jellemzi, hogy abból a sóhivatalból, ami a HNF a szövetségi politikában betöltött szerepe szerint lehetett, percek alatt műhelyt, eleven szellemi centrumot csinált, ahol megkezdődött a reformprogramok kidolgozása. Mert erre számítottunk, reformokra, és semmi többre. „Na, most ebbe belebuknak a konzervatívok és jöhetnek a változások " - ilyeneket mondtunk egymásnak, tapasztalt és tapasztalatlan alattvalók. Hogy senki ne gondoljon semmi ilyesmire, hanem mindenki a politika folyamatosságát és a párt egységét érzékelje. Kádár elvtárs elkísérte Pozsgay elvtársat a HNF Pozsgay-választó ülésére. Ültek ott, Kádár beszélt, dicsérte a portékáját, Pozsgay pedig meglehetősen frusztráltam de éles szemmel figyelte leendő kollégáit. „Ez lesz a terep." És az lett, mert perceken belül megválasztották főtitkárnak! „Akkor most Pozsgay PB-tag lesz! Hiszen az előző HNF -főtitkár, Sarlós István is az, s ezzel végül is növekedni fog a reformerők súlya a hatalomban!" Derűs ma ezeket a szavakat idézni, de tényleg ilyeneket gondoltunk. Pozsgay azonban nem lett akkor PB-tag. „A HNF egy parkolópálya! Jöttek föl a nagy uborkásüvegben kicsi létrájukon a kollégák időt jósolni. - Pozsgay innen soroksári párttitkár meg miniszterelnök is lehet... Amerre a politika majd fordul." Egyik se jött be. A reform szükséges, a reformer veszélyes, írtam följegyzéseim között azon a nyáron, egész pontosan 1982. június 26-án, szombaton este. Tanulságos ma beletúrni az akkori gondolatokba. Az elavult berendezés „korszerű" működtetéséért a kulcspozícióban üldögélő politikai vezető megteszi a szükséges változtatásokat. Képileg fogalmazva: a húszas évekbeli automobilra dallamkürtöt, hatalmas FIAT-lámpákat és Mercedes-visszapillantó tükröt szerel. A reformer reformpolitikájút legpontosabban azzal lehet jellemezni, hogy mire beépül, már nem reformáló, hanem konzerváló. A kulcspozícióban ülőknek - tizenhármán voltak akkor PB-tagok - mégis létszükséglet a „reformpolitikus". Az ő ideológiai és gyakorlati mozgása tárja fel a konzerválás szükséges és épp lehetséges módját. Hogyan lehet apró változtatással, nem túl látványos elfojtással, víz alatti rugdosással és felszíni mosollyal, amolyan kádári cukornádpálcával megtartani a régi gépezetet. A hatalmat. Eszerint vannak első osztályú politikusok, akik a PB-ben a döntéseket hozzák, és fapadosok, akik a miniszteri bársonyszékekben cserélődve a változásokat jelképezik. Változás persze, s ez a szocialista mechanizmus titka, nincs. Aztán este - 1982. június 26-án vagyunk! - megjött a feleségem, brigádbulibót. Elolvassa a fenti sorokat és megkérdezi, nem volna-e jobb, ha csak az eseményeket rögzíteném. Kommentár nélkül. ..Miért?" „Mi lesz, ha egyszer megtalálják?" Így éltünk. És milyen jó, hogy ez elmúlt. Most akármit írhatok, senkit nem érdekel! * Akkoriban a politika azzal fokozta le az embereket, hogy kiskorúsította, a „ világforradalom " meg a pártbizottság alattvalóivá tette őket. Most azzal fokozódunk le, hogy akit egyáltalán még érdekel a politizálás, azok közül senki nem tud fölülemelkedni. Jó írók, jó tudósok, másféle jó szakemberek közönséges pártpolitikussá, pártemberré, párthívővé alakultak át. Süllyedtek? Vedlettek? Koptak? És persze visszaállt a régi rend abban is, hogy újra vannak kulcspozíciók, ahonnan rendre megérkezik a direktíva - ha ma nem is ezt a mozgalmi szót használják. És a többi szereplőknek elsőrangú feladata mindössze annyi, hogy elhitesse: a döntést több kéz munkálta ki. Pedig, pedig. De erről mindössze annyi jut most eszembe, hogy valaki egyszer elpepecselhetne a definícióval, amelyik azt próbálná meghatározni, hogy mi a különbség politikus és államférfi között. Mert van. És nemcsak annyi, hogy politikus bárkiből lehet. ZELEI Pszichopedagógiai napok Csongrádon Ünnepélyes keretek között nyitották meg a csongrádi Galériában a IV. Csongrádi Pszichopedagógiai Napokat. A Csongrád Megyei Pedagógiai és Közművelődési Szolgáltató Intézet és Csongrád város önkormányzatának művelődési iroda szervezésében kezdődött háromnapos, szakmai tanácskozássorozatot Losonczi Zoltánná polgármester köszöntője és a város történetéről szóló tájékoztatója után Farkas Katalin, a pedagógiai intézet igazgatója nyitotta meg. Andrásfalvy Bertalannak a Közművelődés című lapban leírt gondolatát idézte, mely szerint az elmúlt tanév is olyan volt, mint az ország jelenlegi helyzete, az általános elbizonytalanodás és átalakulás jellemezte. Farkas Katalin kiemelte, lehet, hogy az oktatás, az iskola helyzete napról napra változik (s az eddigi pszichopedagógiai napokon is elmondhatták volna mindezt), ám a pedagógusok és a gyerekek viszonya változatlan volt mindig, független mindenféle átalakulástól. Együtt és egymásért dolgoznak továbbra is, a nemzet és az ország érdekeiért. Változatlanul a gyerek van a pedagógiai munka középpontjában. A pszichopedagógiai napokra az ország különböző részéről eljött óvónők, tanárok előadásokat hallgattak meg a pedagógia és a pszichológiai különböző kérdéseiről, s a szekcióüléseken természetesen meg is vitatják a hallottakat. KOROM