Délmagyarország, 1992. június (82. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-11 / 137. szám

10 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. JÚN. 11. Még egyszer a fizetési szalagokról OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMÜNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PE.: 153.6740. TELEFON: 12-825. A Füvészkert gyarapodása A most hetvenéves Füvészkert nem máról holnapra alakult ki. A trianoni békediktátum ideparancsolta kolozsvári tudományegyetem egyik kiváló professzora, Györffy István 1922-ben 10 holdnyi területet kért és kapott Újszegeden az arborétum kialakítására. szerény megjelenésre. A negyvenes évek szerényebb fejlődését követően, az ötvenes években Greguss Pál pofesszor jelentősebb fejlesztésbe kezdett. Felkereste Pálfy-Budinszky Endrét, a város illetékesét és Somorjai Ferencet, aki a Dél-alföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnek (ma Gabonatermesztési Kutató Intézet) volt igazgatója, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenképpen területet szerezzen a vészkertnek. Somorjai Ferenc, aki 1943-tól a szegcdi egyetemi hallgatók gyakorlati oktatásában is résztvett mint kísérlelügyi adjunktus, segítőleg fogadta a terv megvalósítását. hogy az újszegedi kísérleti telepből átadjon a Füvészkert részére. Az intézet tenyészkertje ekkortájt került át Dorozsma alá, Fehér-tó közelébe. Ugyanakkor felhívta Greguss professzor figyelmét arra is Somorjai igazgató, hogy a terjeszkedés kivitelezéséhez meg kell nyerni a városrendezés illetékeseit is. Éppen megfelelő időben történt a megkeresés, mert akkor készült Szeged város átfogóbb rendezési terve, ahova az újabb 10 holdnyi területet mindjárt be is rajzolták. Mindez a hatvanas évek legelején történt, és a tanácsi szervezetek is jóváhagyták. Aztán a területet annak rendje-módja szerint át is írták a tudományegyetem javára. Ezzel az egyetem régi füvészkertje véglegesen 10 katasztrális holddal bővült. Az új területen a gyarapítási munkálatokat már Horváth Imre professzor irányította, kialakítva a fitotronkutató részleget, az új 10 holdas szántóterületet tájképszerűen benépesítve, vízvezetékrendszert létesítve, de számos más felújítást is elvégeztek. Ezt a csodálatos növényországot jelenlegi megjelenésére talán 1972-re alakították ki - természetesen állandóan pótolva a veszteségeket is -, az egykori kolozsvári professzor, Soó Rezső rendszere szerint. A Füvészkert gondos szervezésében, gondozásában hosszú éveken keresztül résztvett Király László főkertész és számos szorgos szakember, hogy minél szebb és maradandóbb legyen Szeged város botanikai büszkesége, a 70 éves Füvészkert, amely nemcsak a tudományt, az oktatást és kutatást szolgálja, hanem közműveltségünket is pallérozza, s ezentúl a honosnak és az idegennek egyaránt kellemes kirándulóhelye, esztétikai gyönyörűsége. Bátyai Jenő Legtöbben 2-3 gyermekes családanyák, háziasszonyok, sőt feleségek vagyunk. Sok szombat és vasárnap van, amit nem a családdal, hanem nehéz fizikai munkával a Szegedi Paprikafeldolgozó Rt. konzervcsomagoló részlegén töltünk. Nekünk csak a kevés évi szabadság jár, amit a törvények hagytak jóvá. Könnyen ki lehet számolni, mennyi időt töltünk a családdal, és mennyit a munkával. Nem egyszer még a délután 5 óra is a munkában ér bennünket. Tiszteljük hivatását és bíráló sorait. Ezúton sok szeretettel meghívjuk, nyári vakációját töltse a 25—30 ezer forintos munkával, velünk együtt, szeretett „körünkben", a konzervcsomagolóban. (A levelet 36-an írták alá) * A korábbi cikkek megjelenésekor a vezetőink elhallgatták, hogy ezt a magas bruttófizetést nem napi nyolc órával keressük meg. A csomagolok nagyon nehéz fizikai munkát végeznek, ami azt jelenti, hogy naponta egy-egy női A mezőgazdaság örömére végre kinyíltak az ég csatornái. Június 9-én, 11 óra körül gyorsan jött sötét felhőkből felhőszakadás lett. A Belvárosi temetőben nyári ruhában tartózkodók közül Riba Csaba és Riba Csabáné (Temesvári körút 16®), Perjési Mihályné (Maros utca 15®), L. J.-né kéthónapos kisláványával, Tápai Margit (Pentelei sor 2.), Kolonics József (Széchenyi tér 17.), Nagy Lajos (Csongrádi sugárút 1L®) alatti lakosok bőrig átázva, a Belvárosi temető Ikarusz megállójában levő bódéban találtak menedéket, a Szeged felé haladó 35-ös autóbuszra várva. A felhőszakadás miatt mindenki a bódéban maradt. Időközben felváltva egyesek kijöttek az úttest széléig, kémlelve, hogy jön-e már a busz. A sok közlekedő személy- és teherautó a maguk dolgozó is a 30 mázsa konzervet megmozgatja. Legtöbbször 12-13 órát dolgoznak, és nagyon sok szombaton, vasárnap is reggeltől estig. Ez így van a henteseknél is, akik a fél marhákat hordják és a dermesztően hideg hűtőben dolgoznak. Más területeken is napi 16 órát dolgoznak, minden másnap. Gumicsizmában, vizes, véres, elázott ruhában. Sokszor egész nap étlen, szomjan, mert nincs időnk arra, hogy reggelizzünk vagy ebédeljünk. Ami munka ránk van szabva, azt meg kell csinálni. Mire befejezzük a munkát, legtöbbünknek az egész teste remeg a fáradtságtól. Ha vezetőinknek merjük mondani, nem bírjuk ezt a sok munkát, azt a választ kapjuk: el lehet menni. De vajon hová, ebben a nagy munkanélküliségben? Gyerekeink a szüleiket már csak fényképről ismerik, annyira keveset vagyunk otthon. És hozzá kell tenni, nagyon sok munkatársunk fizetése alig éri el a létminimumot. A Paprika Rt. dolgozói alatt szétcsapott vízből magas vízfüggönyt képeztek, így a figyelés lehetetlen volt. Amikor aztán jött az autóbusz, a megállóban nem volt senki, az 30-40 kilométeres sebességgel továbbment. Az autóbuszra váróknak, diderekve az átázott, vékony nyári ruhában egy órát kellett várni a Szent György térre 12 óra 35-kor érkező autóbuszra. A temetői megállóhoz 11.45kor érkező autóbusz vezetője nem csökkentette a sebességet, nem figyelte meg a bódéban levőket. Remélhetőleg tüdő, mellhártyagyulladásban vagy más bajban nem betegedett meg senki. Kívánatos lenne, hogy a forgalmi személyzet oktatásán az emberiességre is kioktatnák az érdekelteket. Rigó Balázs Csaba utca 36. Ragyogóan emelkedő hazánkban immár össznépinek is mondható a porgyártás. A szegedi lakótelepeken - főleg északon különösen magas a nívó ezügyben. Az ok egyszerű: míg a város más részeiben volt olyan furcsának mondható szokás (erkölcsi alapállásnak is nevezhetném, de nem akarok bántani senkit, elvégre amint látom: igen sokan nem is tudják, mi az erkölcs) tehát: míg a nép egy része szerette-védte a környezetét, ápolta a hagyományokat s erre nevelte gyermekét, a legújabb lakótelepeken ennek nyomát is alig találni. Ez a sokaság - tisztelet persze a kivételnek - egyszerűen benne él a környezetben. Önmagát szereti, védi, ápolja, ahogy úgy, de például az utcát, a parkot, a járdát, a lépcsőházat, vagyis a környezetét a legteljesebb közvetlenséggel kezeli. Lábbal tapossa! Ez a porgyártás alapja. Kilép a lakótelepi a házból, ahol szabadabb óráit tölti, kilép, megnézi, mely irányban van a cél. Arra indul. Gyalogcsapás keletkezik az ajtótól minden irányban. Évről évre szélesedő poros utak hatalmas rendszerét fényképezhetné le a város fölött köröző repülő, ha látna valamit. De a pilóta azt mondja, hogy már félkilométernyi magasból se igen lát semmit, mert elborít mindent a por, köd meg a füst. A hajdanvolt pázsitot átszelő sok-sok porúton motoros suhancok száguldoznak, ugyanúgy, mint a kevéske és csak ritkábban használt aszfaltjárdán, amelyről hovatovább leszorul a gyalognép. Új csapást tapos inkább, hogy a szaporodó motorosságnak utat adjon. Ezt látva, az autósok egy része is elhagyja a közutat: ha közelebb a járda, ott autózik. A Bimbó utcából többen minden reggel a járdán autókáznak a Deák gimnázium felé és délután vagy este vissza. Ok is verik a port. Ötleggazdag autósok! Egyik közeli járdánkon, amely kerékpárút is, szigorú táblát tettek ki, amelynek ábrája azt jelenti: átmenő forgalom tilos! Ezzel közúttá avatták a járdát. S járhat ott száz meg száz gyerek, felnőtt, dühönghetnek a közeli bölcsőde, óvoda, iskolasor látogatói - az egyetlen, amit tehetnek: ügyesen elugrálnak a járdán vágtató gépjárművek elől. Becsületére legyen a derék sokaságnak, eddig haláleset nem történt. Csak néhány apróság életét veszélyeztette egy-egy gépjármű, de az sem mindennapos még. S ami e gyorsan növekvő porgyártás és veszélyvilág minden gondját feledteti - a türelem. JJogy hiába szólnak? Semmi. A félelem is múlandó. Sűrű a közömbösség? Ugyan! A türelem legyőzhetetlen. Az optimizmus: hogy lesz itt még szép, zöld övezettel díszes, nyugodt városrész. Nem egy lakótelepi ember magatartása ezt hangsúlyozza. Amikor például lehiggad kissé a szél, amikor nem jön autó, mit lát a nézelődő: a közeli boltosné fácskát öntöz, amott két öreg csemetét ültet a tavaly kipusztítottak helyébe, másutt tenyérnyi parkrészt öntöznek. Olyan házról is tudok, ahol a szülők fácskát ültetnek kisgyermeküknek és róluk nevezik el. Van már fája Ádámnak, Dénesnek, Ágicának, Mesinek, Sanyinak. Látni, milyen szépen zöldell valahány. Látszik. Ha elül a por. Kaczúr István Felhőszakadás fogságában Kétszeres ajándék Köszönetet mondok a Korzó butikban dolgozó szemüveges úrnak, aki a ruhapróbálás közben ottfelejtett anyáknapi ajándékcsomagot megőrizte és a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy visszaszolgáltassa. L. J.-né sUgy viselködött, mint égy pap Tandari Vincéné emlékei Bálint Sándorról 55 - Egy sarokkal laktunk lejjebb Sándoréktól. Ok a Pálfi utca hetvenkettőbe, mi meg a kilencvennégy alatt. Nékik kél házuk volt. Az egyik, a szü lőháza a Pálfi és a Csonka utca sarkán, a másik pedig a Csonka utca felőli szomszéd portán állt. égy kis udvari épület. Édösanyját Panna néninek hívtuk. Szaka Panna néninek. Sok lány járt hozzájuk. Paprikáztak: palántáztak, kapáltak, szödték, fűzték, aztán, amikor megszáradt, hasították és törték a nagy színben. Náluk akkor, kilencszáztíz körül, már az udvar is téglával volt kirakva. Panna néni nagyon vallásos asszony volt. Sándort is úgy nevelte. Mindég égyütt, égymás kezit fogva mentek az alsóvárosi templomba. Sándor általában ministrált. Nem parasztosan, inkább városiasan öltöztette az édesanyja. Szép, kicsit kövérkés gyerök vót. Tandari Vincéné Rózsika néni kilcncszázháromban szü letett. Kisgyermekkorától fogva ismerte Bálint Sándort. Rózsika néni a kisgyermek és ifjú Bálint Sándorról beszélt, lévén, felnőtt korában már alig találkoztak. - Tudja, mi alsóvárosi gyerekek ha egy kis időnk volt, kiszöktünk az utcára, és ott játszottunk. Sándor soha sem gyütt közénk. Kijött az utcára, de csak a házuk sarkáig, s onnan nézett bennijnket. Néha nagyokat nevettünk. O meg csak szelíden, szépen mosolygott. Aranyosan, jólelkűen. Sándor egy osztállyal alattam, vagyishát utánam járt, ő négybcli volt. A kazali iskolába jártunk. Ott se játszott, de a játszók közelében álldogált mindig, vagyis, nem húzódott el, mert nagyon szerette nézni a játszókat. - Volt-e neki cimborája? - Nem. Mindég maga játszadozott, ha mégis játszott valamit. De azt sűrűn láttam, FOTÓ: GYENES KÁLMÁN hogy szívesen beszélgetött az idősekkel, és természetesen legjobban az édesanyjával. Mög a rokonságbcliekkel, azokkal is. De ő mindég csak hallgatta őket, szinte nem is szólt, csak néha kérdezgette őket. Emlékszöm, milyen figyelmes volt, minden érdekelte. Visszahúzódó természetű volt. aki mondjuk a rosszalkodó gyerökökre nem is figyelt soha. Sándor nagyon jó gyerök vót. Csöndes és szófogadó. Tán nem is tudta, mi az, hogy szófogadatlanság, rosszalkodás. - Később, amikor gimnazista lett Bálint Sándor, találkoztak-e vele? - Igen, hogyne. De akkor őtet már a tanulás érdekelte. Mindég nagyon sietős járású volt. Egy fekete köpenyszerű volt a vállán, hazafelé is, meg visszafelé is mindég nagyon sietött. Ha találkoztunk vele, megemelte a kalapját és így köszönt nekünk is: Dicsértessék a Jézus Krisztus. Mink is úgy köszöntünk neki. Hallottuk, hogy tán pap akart lönni. Aztán másképp alakult, mert tanár lőtt, ugye? - Mit gondol, kedves Rózsika néni, volt-e vajon ott Alsóvároson kislány, aki szerette volna, ha Bálint Sándor udvarolgatott volna neki? - Volt, egészen bizonyos, hogy volt, de én azt nem tudom. Mert nagyon szép fiú volt ám Sándor, igazán szép volt. De én azt hiszöm, neki az iskola volt az első. Az egyetemön mög tán még annyi ideje se volt az esetlegös udvarlással vesződni, mint korábban. Láttam egyszer, hogy hasonló korú fiatalokkal beszélgettek a templom előtt. Ott Sándor beszélt a többieknek. Aztán ballagtak az alsóvárosi utcákon, és ott is mindég mondta. - Az egyetem nem volt messze a Pálfi utcától, de közel se. Vajon Bálint Sándor járt-e biciklivel? - A Sándor, biciklivel? Hát nem tudott az biciklizni. Én legalábbis soha nem láttam, hogy valaha is biciklizett volna a Sándor. - Rózsika néni bizonyára tudja, hogy Bálint Sándor megnősült. Vajon látta-e, ismerte-e a feleségét? - Hallottam róla. de a feleségét soha nem láttam, nem is ismertem. Biztosan szépen éltek. Aztán hallottam, hogy a belvárosba vöttek lakást, a Tisza-partján. Mög tán, hogy Pestre is fölkerültek volna. Nem tudom. Mert ahogy én férjhöz möntem, a sok munka elfoglalt, és bizony fiatal korunktól egészen a haláláig én már többet nem láttam Sándort. De tudom, hogy élete végéig olyan jólelkű és alázatos maradt, mint amilyen volt kisgyerökkorában. Az soha sem tudott kimondani égy fenét, vagy csúnya szót, nagyon tiszta lelkű, szeretetre méltó embör volt Sándor. Hogy néki volt-é irigye, haragosa? Nem tudom, lehetséges. De azt, hogy ő nem tudott senkire haragudni és irigykedni, az egészen biztos. Mert Sándor vallásos, szentéletű ember volt. IFJ. LELE JÓZSEF A kalapos bronzleány Hetényi György Mezőkovácsháza „poétás embere". Legalábbis így jellemzi az Eső májusban című kötetének előszavában Hatvani Dániel. A népi versfaragó az utóbbi időben gyakran megfordul Szegeden - sajnos, a SZOTE szemklinikáján. Itt tartózkodott akkor is, amikor Lapis András Kalap alatt című szobrát avatták a Korányi sétányon. A mű ihlette versét a klinikáról küldte el szerkesztőségünkbe. Nagy karimás bronzkalap alatt, ül egy leány, bronzban hallgatag: mellé ülnék késő este már, ha a Tiszán szürke köd leszáll. Megfognám a drága bronzkezét, megcsókolnám homlokát, szemét; mikor égen nincs már Holdvilág, betakarna mind a zöldfaág. Utána csak szellőt hallanám, csillagfényben sírva a Tiszán. Kalapos lány, kalapos lány, enyém voltál egy szép éjszakán! Keresztül-kasul