Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-28 / 100. szám

6 KULTÚRA DÉLMAQYARORSZÁG KEDD, 1992. ÁPR. 28. Ha kedd van, BALOG JÓZSEF akkor ez Belgium. Ahol most mindenki azzal van elfoglalva, hogy hányan is vagyunk? Voltunk és leszünk. Leszámítva a biztosat - a 15 millió belgát, ami ugye vagy 14 vagy 16 millió -, minden bizonytalan. Hányan lesznek majd egy tüntetésen? A vehemens pártelnök szerint 1 millióan. Legalábbis a tüntetés előtt két hónappal. Később már csak több százezren leszünk. Azután ötvenezren. Amikor pedig tízezren vagyunk, akkor ugye - megint csak a pártelnök szerint - kétszázezren vagyunk valójában. Pedig a rendőrség - egyedül ők számoltak pártsemlegesen - megállapította, hogy tényleg, valójában, egész pontosan megállapíthatatlan, hogy mennyien voltak a tüntetésen, de olyan tízezer körül lehettek, mivel ők pontosan megszámolták a jelenlévőkel. Ebből is látszik, hogy Belgiumban mi mennyi. Olyan ez, mint az egyes pártok taglétszáma. Magam ugyan csak a túlszereplő, izgága vagy éppen rendíthetetlen főnököket látom nap mint nap, de kell legyenek talpasok is, ha mondják. Mert, ha folyamatosan csökken néhány párt taglétszáma, akkor az volt valamennyi, ha viszont stagnál, akkor éppen annyi, ha pedig időközben lassú emelkedésnek indult, akkor még annyibb lesz. Ebben is vannak legnagyobbak, ők legalább ötvenezerre taksálják saját magukat. Igaz, ezt közvéleményben nem lehet kutatni - a pártállás sérthetetlen - tehát kénytelenek vagyunk a pártok kissé zilált nyilvántartásaira hagyatkozni. Ami ugye annyit tesz, hogy azt mondanak, amit akarnak. Akárcsak a szakemberkérdésben. Ebben legutóbb a miniszterelnök foglalt állást. Hosszú beszédében - nyilván nem függetlenül az éppen tüntető valamennyi honpolgár szakértői kormányt követelő vezérszónokától - alaposan elverte a port az iín. szakértőkön. Mert, ugye, az szakértő, aki az elmúlt rezsimben magas tisztséget töltött be - kérdezte. Az egyes intézmények főigazgatói pozícióinál persze magasabb polcon rezsimelő tisztségviselőkre gondolhatott. Majd egy kis horngyulázás után sejtetni engedte, hogy szakértő csak ott van, ahol mi vagyunk. Vagyis van valamennyi, de az a miénk. A többi csak kívülálló lehet, kerékkötő, olyan, aki most kívülről szakért, s nem vállalja az átalakítás keserves terheit. Most persze hagyjuk, hányan vannak azok, akiktől egy ilyen beszéd után bocsánatot kellene kérnie még egy miniszterelnöknek is. A politika csak önérdeket ismer. A politika nem ismeri azokat, akik az elmúlt rezsimben is szakemberek voltak. Mondjuk, ha egy szaros disznóálban az állatorvos nem a lécbe vágja a fecskendőjét, ugye még nem szakember? S ha gyógyszerekkel kísérletezett az állami gazdaságban, akkor sem volt szakember. És ha csak bíznak benne az emberek, s jöttek hozzá a beteg állatokkal, akkor sem volt az. Hiszen akkor szolgálta a rezsimet, most meg, hogy még mindig csak a dolgát teszi, akadályozza az újat. No, ők például hányan vannak? Hányan voltak a tüntetők között? És a pártrendezvényeken ? És otthon? És éppen útban valahonnan valahová? Akiket látunk, akiknek a hangját halljuk, ők vajon látnak és hallanak-e? Ott, ahol vannak, bizonyosan. Azt, ami körülveszi őket, alighanem. Csak tovább, csak azon túl, csak mindezek mögött, félek, csak az ismeretlen honol. Köd, lápvilág. De nem gyurma. Úgyhogy, akik szeretnének csak úgy beleöklözni, tépni belőle egy-két darabot, jól megrágni, kiköpni, ha íze megy, jó lesz, ha megtanulnak számolni. Hátha kiderül, mennyi is az'a sok-sok? Közelről, és pontosan. PÉTER LÁSZLÓ „Nagy vagy a kicsinyekben..." (6.) Tömörkény István halálának hetvenötödik évfordulójára A fiú Szintén az „egyperces" háborús novellák közé tartozik a fiát sirató fájdalmas édesanya megrendítő szépségű története (A fiú, 1915). Tömörkénynek is, Mórának is gazdag témakört kínált munkahelye, a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum; különösen ez utóbbi, látogatóival, az egyszerű városi és tanyai népekkel, eseteikkel, vélekedéseikkel. Ilyen ez is. Ma is látható a Móra Ferenc Múzeumban a fahonvéd, Szentgyörgyi István szobrászművész alkotása. A frontkatonák számára gyűjtöttek vele: az adományozó egy-egy szöget verhetett bele. Most is úgy áll, féligformán pikkelyesen: sok üres hely maradt még rajta. A fahonvéd szép magyar típust formáz. Érthető hát, ha sokan ismerőst véltek benne. „Öreg meg fiatal falusi asszony csönget be ma délelőtt, és elfogódva, félénken lépnek be az ajtón. De hogy csak asszonyokat látnak (az emberek szintén oda vannak az ország használatára), az öregebb asszonyról lefoszlik a zsibbadtság, és azt kérdezi: - Itt van az én szögény fiam? - A fia? - Igen, a fiam, aki elesött Galíciában. Azt mondják, itt van kifaragva. Engedik őket a másik ajtón át pár lépéssel beljebb: a fahonvéd onnan szemközt néz velük. Az öregasszony szeméből a könny áiju azonnal megindul: - Fiam, fiam... Édös jó fiam!... Istenöm, Istenöm, mintha élne az én jó fiam... Lassan lépeget a szoborhoz. Megsimogatja szelíden, szeretettel, azután hirtelen kitör a meggyötört anyaszívből a mély fájdalom, ráborul a talapzatra, és zogogva búgja onnan föl neki: - Én édös magzatom... Ahogy azután a lelke a sírás nyomán megkönnyebbült, elhaladtak. Tisztán csak azért utaztak be, másra nem kíváncsiak. Az ajtóból a könnye szivárványán még visszanéz az öregasszony: - A gyüvő hétön mögint begyüvök a fiamhoz. I A fahonvéd, mint jó és hű katona, a helyén marad, és utánuk tekint." Valahányszor olvasom, most is, könny szivárog a szemembe. Bizonyos vagyok benne, nem vagyok ezzel egyedül. A kraszniki csata Tömörkény az volt, ami a népe. A háborút is úgy fogadta: végzetként, elítélve, de amelyet becsületes ember becsülettel szolgál. Egyre több elbeszélésében kérdik hősei: mikor lesz vége? Egyik leghitelesebb tanúságtétele a nép háborús véleményéről A kraszniki csata (1916). A színhely, mint annyi Tömörkény-írásé, a csárda, a kisvendéglő. Frontot járt öreg katonák egy-egy üveg sör mellett beszélgetnek. Jön egy kisasszony, háborús képeket árul: „Ez Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának diadalmas védelme... Ez a kraszniki csata... Egy őrmester beleszól: - Nézzük. - Tessék - nyújtja át a kisasszony - ez a valóságos kraszniki csata. A katona kissé eltartva magától a képet, nézi. - Hát - mondja, hát... tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata ilyenforma. Nézze mán maga is, Mihály. Nyújtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent féloldalt a fejével. - Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata. A kisasszony kérdezi: - A vitéz úr ott volt? - Hát - mondja az ember. - Akkor - folytatja a kisasszony - ez nagyon szép kép a családi szobába örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és művészi kivitelben, kérem. Az öreg katona visszaadja a képet, mondván: - Nem vöszöm én, kérőm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a szoba falára is fölaggassam. Azután elmosolyodva teszi hozzá: - Hanem tudja, ha majd azt képet áruli, amelyikön a királyok mög a császárok mind szerbuszolnak egymással... aztat a képet majd mögvöszöm. - Akkor - mondja elszomorodva a kisasszony - sokáig kell nekem várni arra, amíg én magával üzletet csinálok. A katonák az asztalra könyökölve, szótlanul nézik az asztalt. Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást: - Csak félóra hosszáig löRctnék én guta..." Kell ehhez még magyarázat, hogy foglalt állást Tömörkény a háború és a béke kérdéséban?!! J ^f} * * Félreértések elkerülésére: e szemelvényekkel nem azt akartam sugallni, hogy Tömörkénynek ezek a legjelentősebb elbeszélései. Bár több Tömörkény-válogatást készítettem már, s közülük jó néhánynak helyet adtam bennük. Az idézetekkel az író legjellemzőbb motívumait, emlékezetes helyeit akartam bemutatni; megosztani az olvasóval a magam örömét: mintegy ízelítőül, hogy ha pars pro toto - a részből az egészre következtetve - fölismeri ezekben az írásokban alkotójuk nagyságát, kedvet kapjon többi elbeszéléskötetének kézbe vételére, elolvasására is. Az évfordulói megemlékezéseknek, ha egyáltalán van, ez az egyedüli értelmük: rákapatni az olvasót az életmű minél teljesebb megismerésére. Kass János, Szántó Tibor, John Halas: a nyolcvanévesek egészségére Szenvedély és logika Nemes Lampérth-variációk Nemes Lampérth József: Katemplomok (1919) Nekem kivételes öröm Nemes Lampérth József műveit látni a Móra múzeumban (IV. 24.V. 31.). Nem mintha a korábbi Csók István tárlat csalódást okozott volna. Dehogy. Csakhogy, válogatósak vagyunk. Szubjektívek. A gyengébb ember mindenesetre az erősebbhez vonzódik. Lehet, pontosan ezért szeretem annyira Nemes Lampérth művészetét. Ha netán festő lettem volna, bizonyára ő lenne egyik legfőbb példaképem. De másként alakult a sorsom. így csak halovány gondolatsorokkal tiszteleghetek e művészeti lángelme előtt. Alig élte túl a harmincadik esztendejét (1891-1924). Mégis: ő sokkal többet megélt és megértett forrongó korszakából, mint a nálánál idősebbek. Nem véletlen például, hogy Kassák-portréja is ott van képei között. Mert a legprogresszívebbekhez kötődött: a hazai aktivistákhoz. Mint ahogy az sem lehet meglepő, hogy az angyalföldi elmegyógyintézet látványa is felbukkan a falakon. Épp a bejárat mellett. Holott ez volt a vég, a tragikus záróakkord. Elvégre a szenvedélyes, belső izzású életnek mindig is ára volt. Elég itt csak Gulácsy, Kondor Béla vagy Gruber Béla sorsára gondolnunk. Pedig Nemes Lampérth képei látszólag borzasztó egyszerűek. Köznapi tájakat, csendéleteket, fejeket rajzol és fest, nem is szólva monumentális hatású aktjairól. Feltűnik azután, hogy mindenfelé amolyan párhuzamosan futó vonalkázást, sávozást alkalmaz. Akár egy vérbeli grafikus. Más kérdés, hogy anyaghasználata már a rajzoknál is ellentmond ennek. Hisz lépten-nyomon a legsúlyosabb eszközökkel: a tussal és diófapáccal dolgozik. Amivel akaratlanul is egyféle festői keménységet kölcsönöz lapjainak. Persze olajképeivel jutott fel a legmagasabb csúcsokra. Igaz, a szemléleti kiindulást neki is Cezanne jelentette, ám később a maga útján haladt. Tudomásul vette ugyan a kubizmus formai egyneműsítését, de ő nem áldozott fel mindent a dinamikus térélmény oltárán. Inkább azt látjuk: nála a vitális térszemlélet szétbonthatatlanul összefonódik a realisztikusabb formaélményekkel. Talán ez benne a magyar és egyéni vonás. Hogy szinte misztikus materialista. Nem elég, hogy a szerkezetes rendet szinkronban tartja a festői elevenséggel, ám mindezt az anyagkezelés plasztikus értékeivel tetézi. Mintha egyszerre egy grafikus, egy festő és egy szobrász irányítaná ecsetvonásait. Végül újra legendás aktjait nézegetem. Bizonyára csak Maillol tudta ilyen erősnek, önállónak láttatni a női testeket. O azonban meghagyta figurái omlékony lágyságát. Nem így Nemes Lampérth. Nála az aktokból is valami férfiúi őserő sugárzik: valami feloldhatatlan művészi személyesség. SZUROMI PÁL Betűk és költők, nagy gondolkodók kiállítása, ahol formát ölt a szellem, ahol minden egyes betű egy-egy hatalmas életmű magvát képezi - talán így jellemezhetnénk azt a tárlatot, amely tegnap délután nyílt meg a Kass Galériában, bemutatva Kass Jánosnak és Szántó Tibornak a világirodalom százhúsz ars poeticájához tervezett tipográfiai variációit. Az itt szereplő munkák egy nemzetközi tipográfiai mintakönyvben jelennek meg, két éven belül. A tipográfiai munkák mellett az „illusztrált" szerzők ars poetica-művei eredeti nyelven öltenek majd testet. Trogmayer Ottó múzeumigazgató rövid, de baráti hangvételű megnyitójában a tipográfiai munkák mai helyéről beszélt: egy verset csak olvasva lehet megismerni, megtanulni, az olvasáshoz pedig mindig is szükség lesz könyvre, s amíg létezik könyv, addig a könyvművészetre is fontos szerepe hárul az olvasáskultúrában. A kiállítás záró akkordjaként Trogmayer Ottó köszöntötte 80. születésnapjuk alkalmából Kass János objektjeivel Szántó Tibort, John Halast és Victor Vasarellyt, aki betegsége miatt nem tudott részt venni az ünnepségen. P. Sz. FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ