Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-27 / 99. szám

HÉTFŐ, 1992. ÁPR. 27. HANGSÚLY 5 Hőmérő, magas lázzal Az eset nem ritka, de nem is tipikus a baleseti sebészeti osztályokon, hisz általában nem ide szokták bedugni a gondoskodásra szoruló öregeket. Ez a gyakorlat a belgyógyászati osztályok „privilégiuma". Szociális belosztály A budapesti László Kórház or\^>sigazgatója mondotta a minap: „ha végignéznék kórházunk belgyógyászati osztályát, nehezen tudnák eldönteni, szociális otthont, elfekvőt, vagy gyógyító intézményt látnak." A SZOTE Belgyógyászati Klinikájának igazgató professzora, dr. Lonovics János a budapestihez hasonló helyzetet vázolt. - Havonta átlag 10-15 idős ember fekszik osztályunkon, akiket szociális okok miatt kényszerülünk felvenni. Sokszor csontsovány, a folyadék hiányában kiszáradt, tisztátlan öregeket hoz a mentő. Nem kivizsgálásra, nem gyógyításra szorulnak, hanem fizikai állapotuk helyreállítására. Aztán addig tartjuk itt őket, amíg bírjuk hellyel. Ördögi körben forgunk. A szociális otthoni elhelyezést havonta 10-15 esetben képtelenség elintézni, a család - ha van is - nem fogadja a kisöreget, ha egyedül küldjük otthonába, akkor ismétlődik minden élőiről, hiszen ugyanúgy nem viseli gondjukat senki, mint annak előtte, és hamarosan viszontlátjuk őket lesoványodva, kiszáradva. Hiába nagy luxus a drága klinikai ágyakon a szociális gondoskodás, ez nem lehet szempont, hiszen nem hagyhatjuk magára az elesetteket. Addig nincs menekvés, amíg a sokat emlegetett szociális háló lyukain változatlanul sokan kiesnek. Áthárítás A töpörödött kis öregasszony majd egy éve rója a pszichiátria FOTÓ: SCHMIDT ANDREA A nénit kéztöréssel szállították be a traumatológiára, két középkorú hölgy kíséretében. A baleseti sebészeten anhak rendje és módja szerint ellátták, és küldték volna haza. Lett is ebből nagy patália. A harcosabbik kísérő hallani sem akart a hazav itelről, az orvosok pedig a benntartásról. Próbálkoztak hát másik sebészeten, de a sérült állapota nem indokolta a befektetést. Irány hát vissza az eredeti „ellátóhelyre". Újabb cirkusz, fenyegetés, aztán néma csend. A néni maradt a kezelőben, a harcias hölgyek, mint egyetlen lehetséges megoldás, eltűntek. Szepegett a nénike, tudja ő, nem kéne néki itt maradnia, hisz bír mozogni, egy kézzel is elláthatja magát. A traumatológus próbálkozik. Küldi a belosztályra, hátha ott találnak valamit, s lészen ok a beutalásra. Érkezik a válasz: a néni egészsége kifogástalan, így hát nincs bennmaradás. Kiderül közben: éppen a napokban kötött eltartási szerződést a harcos hölgyek egyikével. A képlet így már tiszta, de hiába a megértés, hely nincs a súlyos sérültek mellett az idős nő befogadására. Ám lakáskulcs sincs, a sebtében távozott kísérők „elfelejtették" a néninél hagyni. A kiszolgáltatott asszony rendőri kísérettel tért vissza otthonába. folyosóját. Haza - állandó felügyelet hiányában - nem engedhetik. Nem elmebeteg, csak elege lett az egészből, és szíve szerint választaná az önkezű halált. Ha sorsát végiggondoljuk, tán billennénk affelé, hogy hagyni kéne, végezze be kilátástalan, magányos, örömtelen életét. Súgja e szörnyűséget a hűvös ész, de az orvos az életben tartásra esküdött, nem a „boldog vég" előrehozatalára. A kis öregasszony a szociális otthonról hallani sem akar, távoli rokona viszont őróla nem vesz tudomást. Ha megjelenik néha-néha, egyre csak azt szajkózza: a 40 évig fizetett SZTK-ért e gondoskodás jár a néninek. Dőreség lenne nekiállni győzködni, miért „ nem jár" a néninek a méregdrága klinikai ágy. Érti és tudja ezt magától is a jó rokon, de számára sincs más megoldás, mint az időhúzás és a hárítás. Joggal bízik abban, hogy az orvosok majd elintézik az öreghölgy további sorsát. Menedékhely - Tucatjával mesélhetném a történeteket, mily rafinált módokon szabadulnak idős hozzátartozóiktól a családok - így Maglóczky Erzsébet, a SZOTE ideg-elmeklinikájának szociológusa. A legegyszerűbb, amikor a mentővel beszállíttatják, modván, hogy az öreg zavart, elbócorog, kárt tehet magában. Aztán eltűnnek a szemünk elől, egyszerűen itt felejtik a szülőt, a testvért, a rokont. A visszautat pedig elvágják. Volt rá példa, hogy jelentkezett a család, hozta is a lakáskulcsot, ha bármikor kellene a haza szállításhoz, akkor kéznél legyen. Csupán azt felejtették el közölni, hogy a zárat időközben kicseréltették. Van, akit zavart állapotban beküldenek, mint egy csomagot, s felé sem néznek, rejtőzködnek, amíg csak lehet. Sokszor a szociális otthoni elhelyézés megindítását akadályozza a bujkáló hozzátartozó. A pszichiátriai osztályokon sok az Alzheimer-kórban, az elbutulásban szenvedő idős beteg. Számukra speciális gondozóintézetek kellenének, ám ilyenek Magyarországon nincsenek, így jobb híján a szociális otthonokban találunk nekik helyet. Tükör Országszerte tapasztalt szomorú tény - igazolják a lélekgyógyászok -, hogy a pszcihiátriákon egyre több a fiatal és a középkorú páciens. Lassan roppannak össze az emberek a hirtelen-váratlan rájuk szakadt nehézségek súlya alatt. Ki belebetegszik a kilátástalanságba, anyagi, egzisztenciális helyzete romlásába, a szorongató bizonytalanságba, ki „megoldásként" meghívja a halált, „sikertelenül". A gyógyítók gondozzák lelküket, de munkahelyet, lakást, boldog családot, megélhetési garanciát nem ők tudnak adni, csupán ideig-óráig befogadni a mind több menekülőt. Úgy tűnik, a pszichiátria a társadalom hőmérője, s ez a hőmérő most magas lázat mutat/ KALOCSAI KATALIN Moldova György A félelem kapuja IÓ. resz IV. fejezet Egy november végi napon Martin ismét elkésett, csak fél kettő felé ért be a Kiadóba. A hátsó lift nem járt, gyalog kellett felmennie a harmadik emeletre. Bent a szobájában, a lépcsómászástól még mindig lihegve, hátradőlt a székén, az íróasztal lapján egy nevére címzett borítékot vett észre, sietve felbontotta: - „Kedves Gyuri! Ha bejöttél, okvetlenül jelentkezz Miklósnál. Bartók" Most, hogy a sok hete tartó, szorongó várakozás után végre bekövetkezett a nyílt összecsapás, Martin megkönnyebült. Nem sietett, sőt lazított az ülésén, megvárta, amíg megizzadt teste lehűl, az igazgatói szoba felé tartva, a mosdóban hideg vízzel törölte le az arcát. A titkárnő épp az igazgató uzsonnáját készítette, egy narancsot bontott gerezdekre, mellé egy kis üveg kristályvizet tett. - Miklós hivatott. - Azonnal szólok Domány elvtársnak. Bevitte a tálcát a belső szobába. Martin leült, tudta, hogy a főnöke evés közben nem fogad. A titkárnő sokáig nem tért vissza, Martin eltöprengett, vajon igazak-e a pletykák, hogy a hetvenéves férfinak viszonya van a húsz év körüli lánnyal. Képzeletén átfutott egy képsor, hogy szeretkeznek a nagy bőr karosszékben. Unalmában körülnézett: a fogason ott lógott Domány ballonja - mindig ugyanolyan, kopottnak tűnő, szürkésfehér „off white" színű kabátot hordott, mintha viseletével is jelezni kívánná kötődését a háború előtti írónemzedék stílusához, ezért is kapta a „Dandy" gúnynevet. Martint most valósággal felingerelte ez a kabát, önmaga számára is meglepő módon felemelt az íróasztalról egy kézi lyukasztógépet és betette a ballon zsebébe. Elképzelte, hogy Domány milyen arcot vág, mikor megtalálja a gépet, hangosan felnevetett. A titkárnő visszatért, Martin áruió jeleket keresett az öltözékén, de semmit sem talált. Tekintetéből megpróbálta kikövetkeztetni, hogy milyen fogadtatásra számíthat, de a nő arca nem adott útbaigazítást: - Domány elvtárs várja - mondta, és intett befelé. Az igazgató szokásos tartásában - erősen oldalt hajtott fejjel, arcán a nagyothallók bocsánatkérő mosolyával, Martin elé sietett: - Üdvözöllek Gyuri, foglalj helyet. Ne haragudj, hogy magamhoz kérettelek, de okvetlenül beszélnem kell veled. A vendégnek fenntartott öblös karosszék az ablak felé fordult, kint váratlanul, szinte nyári erővel kisütött a Nap. Martinnak úgy tünt. hogy Domány frissen mosott ősz haja világít a bevetődő sugarakban. Az erős fény bántotta a szemét, fejét elfordítva, pillantása az üvegezett bárszekrényre esett, nehezen fojtotta el a mosolyát. Esténként, mikor már csak néhány lektor maradt benn a Kiadóban, átjártak az igazgatói irodába, kiemelték a reprezentációs célokat szolgáló whiskyt, a hiányt vízzel pótolták. Domány észrevette, hogy az ital színe megtört, de saját személyi sofőrjét gyanúsította a dézsmálással. - Kérsz egy whiskyt? - kérdezte váratlanul. Martin felkapta a fejét, Domány elvnek tekintette, hogy napközben sohasem kínálja alkalmazottait szeszes itallal. Semmi sem indokolta, hogy most miért változtatott a szokásán. Martin nem akart kitérni a kínálás elől: - Kérek. - Gondolom, víz nélkül szoktad. A whiskyt vagy szereti az ember vagy sem, de semmi esetre sem hígítja. Egészségedre, Gyuri. Szavaiból a lektor azt vette ki, hogy Domány felfedezte, kik fosztogatják italkészletét. Elszánta magát, hogy ha főnöke rákérdez, ő tagadni fog, de Domány nem haladt tovább ezen a nyomon. Martin ivott egy rövid kortyot, aztán poharát letéve, előredőlt a széken. Úgy gondolta, jobb taktikai esélyekhez jut az elkövetkező vitában, ha elsőnek ő szólal meg: - Bartók Lali hagyott egy cédulát az asztalomon, feltételezem, hogy a késéseimről akarsz beszélni velem. Domány mosolyogva emelte fel a kezét: - Nem, kérlek, én ezt a témát többé már nem hozom elő. Csakugyan szerettem volna elérni, hogy legalább délre beérj a Kiadóba, kötöttünk is ilyen tartalmú kompromisszumot, ha jól emlékszem. Most már bevallhatom neked, Gyuri, hogy ebben közrejátszott az én személyes irigységem is. Mint bizonyára tudod, én négy-öt óránál többet nem tudok aludni éjszaka és éppúgy képtelen vagyok megérteni a te hatalmas alvásaidat, mint egy szerzetes egy szenvedélyes nőfalót. Bevallom, hosszas töprengés után, de úgy döntöttem, hogy nem szabad az értetlenségemből érveket kovácsolni. Martin csodálkozva nézett fel: - Azt hittem, hogy ezért hívattál. - Sajnos, az ügy sokkal bonyolultabb és kényesebb természetű. (Folytatjuk) Három első a megyei döntőn Amerika ötszáz éve Szombat délelőtt - a vásárhelyi Németh László Könyvtár Gyermekkönyvtárának szervezésében - rendezték meg Hódmezővásárhelyen a városháza dísztermében az Ötszáz éve fedezték fel Amerikát című műveltségi vetélkedő megyei döntőjét, amelyre nyolc iskola csapata jutott be. Kis Ibolya, a verseny fő szervezője és műsorvezetője természetesen egy Kolumbuszidézettel nyitotta meg a döntőt, majd bemutatta a zsűrit, és kezdetét vette a nemes versengés, melynek első felében a gyerekek eljátszották Kolumbuszt, amint támogatást kér a királyi pártól felfedező útjához, majd megrajzolták a Santa Maria zászlaját és korabeli, indián maszkokat készítettek. Az első helyen három csapat végzett azonos pontszámmal: Csongrád, Szentes és SzegedAlsóváros. Második lett: Hódmezővásárhely csapata, harmadik: Kistelek, negyedik: Makó, ötödik: Sándorfalva, hatodik helyen pedig Szeged-Makkosháza csapata végzett. Az első négy csapat jutalma egy egyhetes, júliusi, mártélyi indiántáborozás. A többiek könyvjutalomban és vásárlási utalványban részesültek. Sz. C. Sz. Péter László „Nagy vagy a kicsinyekben..." (5.) Tömörkény István születésének hetvenötödik évfordulójára Száradó ágak A dolgos embert az író, akár népe. megbecsülte. írásai az emberi munka apoteózisai. Ám a kapzsi, kupori emberfajtát, megint csak akár a népe, ő sem szerette. Többször említi az öreg Hódi esetét. Legrészletesebben a Tanyai asszonyok (1915) című elbeszélésében mondja el különös szokását. Napszámosokról szól a történet: egész nap kapálják a krumplit, s megpihenni sem érnek rá: „ - Úgy szunnyadunk csak délután - mondják -. mint az öreg Hódi szokott, míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel. Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszú alvás ellen. Mert mikor a fába fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat, és elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek mellett élt lehetősen hosszú életet, és akkora földeket ragasztott meg, hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük állok, még a szél se érhet tőlük." A zákányi Hosszú Hódit Tömörkény már 1901-ben emlegeti (Megállás közben). Utoljára még szintén 1915-ben, karácsonykor, már némi részvéttel, mert négy fiát is bekívánta a császár: egy elesett, kettő fogságba került Przemysl elestekor, egy még a fonton volt, felesége is elhalt. Az öreg Hódi magára maradt béresével meg unokáival: „a múlt héten ő is csak lement a homokba, és immár Istenét és kegyes teremtőjét onnan áldja örömmel". „A tanya padlásfaláról ugyan az istenszeme most is derűsen, sugáíkévésen tekint szét a Hódi-semlyék füvein, de a tanyafödél alatt már nem maradt más, csak az öregbéres meg a két kis unoka. Csak lassan, lassan, de mindig.„ Úgy van ez egészen, ahogy az öreg Hosszú Hódi mondta: lassan fogyunk, de mindig. A Hódi-földet sem szántja föl már a tavaszra senki. Az emberek, ha elmennek mellette, szomorúan legyintenek a kezükkel: - Puszta főd... Egy sovány kutya szótalanul néz utánuk a föld sarkából. (Száradó ágak.) Ez lett a Hódi-birodalomból. Érdemes volt az öngyötrő kuporgatás? János a földdel Tömörkény életének utolsó nagy témaköre a világháború. Posztumusz kötetének találó a címe: Népek az ország használatában. Á sok megrendítő, megható történet közül, amelyekre az írónak szeme és füle volt, s amelyeket ragyogó stílusművészettel megörökítve ránk hagyott, csak hármat tudok idézni. Egy részük „egyperces novella" - Örkény István előtt (játsszunk a szavakkal, azaz a nevekkel) ezt a műfajt Tömörkény István már föltalálta. Ilyen a János a földdel (1916) című. Ennek a Jánosnak megint nincs vezetékneve, akár a pályakezdő Tömörkény sok hősének. Egy a Szeged környéki tanyai parasztok közül. Valahol Galíciában tábori ásójával, k. u. k. nyelven a Linnemannjával, az ellenség tüze ellen gyorsan kis födözéket épít maga és parancsnoka elé. „János is ássa a földet, úgy félkézformán, ahogy a teljes lapulásban lehet. Ahogy ásná, a Linnemann lapátjáról egy darab hant a bal keze tenyerébe esik. János önkénytelenül morzsolgatni kezdi: feketés, de könnyű, nem heves fajta, van egy kis keménysége, de azért mégis omlós, ez a rozsbúzát igencsak bírná. János mellett fekszik a hadnagy, János a földet átnyújtja: - Hadnagy úr, ez jó főd." A magyar paraszt földszeretetét, földéhségét ennél ragyogóbban meg sem lehet írni. Tömörkény nem volt a fronton. László fia igen, de ezt a történetet mégsem tőle hallotta, hanem minden bizonnyal barátjától, Tonelli Sándortól. Honnan tudjuk? Mert maga Tonelli is hasonlóan írta meg, nem is egyszer, de háromszor, lényegében egyformán, ami hitelességét fokozza, s mint ami vele történt meg. Tonellitől vagy Tömörkénytől, de Móra is átvette Földhözragadt János története (1925) című elbeszélésébe. Ám ami még meglepőbb: szerepel ez a motívum Tamási Áron Siratnivaló székely című novellájában is. Az ő hőse a földet e szavakkal morzsolgatja: 7 Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének. Honnan vette Tamási? Alighanem ő is Tonellitől! Hiszen az író mint a 82. székely gyalogezred ifjú tisztje a háború során átkerült a 46. szegedi gyalogezredhez, s egy ideig itt szolgált a Mars téri laktanyában. Ismeretséget is kötött a szegedi tollforgatókkal, bizonyára Tonellival is. Ám az is lehet, hogy olvasta Tömörkény kis írását, s megragadt benne, öntudatlanul is átplántálta székely hősei közé. Az ilyen az irodalomban törvényes cselekedet.