Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-11 / 87. szám

GYERMEKEKNEK DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. ÁPR. 11. „Beszédhez, a mit versnek mondanak. Minden esetre kellenek szavak. Te mindig ollyan szót válaszsz, csinálj, A mit ne értsen János, vagy Mihály; Legjobb, ha tenmagad sem érted azt; Igv legalább soha fel nem akadsz, Mert. a minek értelmét nem tudod, A szó mindenhová illeni fog." (Arany János) „Dózsa fejét itt adták át a földnek, Mikor megjárta már a zord bitót. De hallgat róla most a csöndes őskert. Magyar titok. De még beszélni fog!" (Juhász Gyula) BUDAI GYÖRGY METSZETEI „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon " (Csokonai V. Mihály) „ Ti penig szerzettem átkozott sok versek, Búmnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok, jót nem érdemletek." (Balassi Bálint) Keresgélő a költészet napjára Tisztelt Szerkesztőség! Igazán tiszta szívből tudtam volna nevetni múlt szombati vicceiken, ha közben •nem nyugtalanított volna állandóan, hogy az utóbbi időben nagyon komolytalanoknak tetszenek lenni. Biztosan most is megfeledkeznek a költészet napjáról. Pedig nagyon szeretjük az ilyesmit. Ilyenkor nem felelünk magyarból, helyette be szokott jönni egy költő bácsi, vagy ritkábban néni és Mária néni, a magyartanárnőnk tőle szokatlanul édes hangon megkérdezi tőlünk, hogy ugye ismerjük a vendég nevét. Persze, hogy ismerjük, ezt gyakoroltatta velünk az egész múlt órán. Legfeljebb az a baj, fogalmunk sincs, hogy miket írt eddig a kedves vendég ahhoz, hogy költő legyen. Ezt ugyanis Mária néni se tudta. Persze, ettől még pompásan lehet kérdezni. Ha ügyesen csináljuk, a költő is elmondja mindazt, amit a verseiből csak fáradságos munkával lehetne kiszedegetni. Csak taktikusan kell feladni a kérdéseket. Mondjuk így: - Mióta tetszik költőnek lenni? - Tetszett szeretni a magyart? - Melyik volt a legkedvesebb tantárgya, tanára, ki volt a példaképe...? Ha erre sem kezd el fintorogni, tovább lehet érdeklődni nála kedvenc focicsapatáról, családi állapotáról, gyermekei számáról, szabadidő-töltéseiről, egy szóval mindenről. Csak a verseiről nem ajánlatos, mert akkor még visszakérdez, hogy nekü nk melyik tetszik legjobban közülük, és az ciki. Be kell vallanom, mi nagyon lökötteket tudunk kérdezni. Pedig esküszöm rá, sokszor izgalmas dolgok is eszünkbe jutnak. Például én már annyiszor megkérdeztem volna, hogy miért költik a verset? Mert a regényeket ugyebár írják. Fáradságos munkával, savanyú képpel. Ez biztosan így lehet, mert még a népdal is azt állítja, hogy „savanyú volt. mint az író..." A verset nem egyszerűen írják, hanem költik. Valahogy úgy, mint egy másik népdalban :„káka tövén költ a ruca..." Vagy ahogy költik a pénzt. Ne tessék mondani, hogy ez nem igaz! Inkább tegyék a kezüket a szívükre ott a szerkesztőségben és vallják be őszintén, ha azt hallják, hogy olasz líra, biztos, hogy Petrarca jut rögtön az eszükbe?! Nem inkább egy szép ropogós százezer lírás? Hogy ezek olaszok? Na és? Hát a magyar költőknek nincs köze a pénzhez? Nézzük meg a magyar bankjegyeket, eddig hétfélét nyomattak belőlük. Mindegyiken van valaki. Háromra szabadságharcos került, kettőre költő jutott, a maradékon pedig egy államférfi és egy zenész osztozik. Több nincs. Se mérnök, se tudós, se király, se többi... Ebből nyilvánvaló, mi magyarok leginkább szabadságharcolni szeretünk, de ha erre nincs lehetőségünk, akkor költeni szoktunk. Nemcsak ezen a napon, hanem máskor is. Csak egy a baj, én legtöbbször nem értem a verseket. Amíg még csak hallom vagy olvasom őket, addig olykor megy a dolog, de ha megmagyarázzák,- akkor már semmit se értek belőle. Tetszik tudni, nekü nk mindig olyan bonyolultan magyarázzák azt is, ami különben olyan világos. Decemberben egészen elszomorodtam, amikor azt hallottam, hogy a Bóbitában nincs is Géza malac. Pedig én már annyira megszerettem. Az iskolában pedig rájöttem, hogy a Szózatot se értem igazán. Pedig úgy fújtam azt, hogy „Ezaföldmelyenannyiszor, apáinkvérefolyt, ezmelyhezmindenszentnevet..." Ekkor vágott közbe Mária néni, hogy értem-e? Én becsületes fiú vagyok és beismertem, hogy nem mindent. Erre a Mária néni csodálkozva megkérdezte, hogy mi van itt nem érteni való. Hát az, hogy mit nevetnek a szentek. De most már ezt értem. El is határoz-. tam, hogy majd irodalomtudós leszek. Nem tanár, mert azért a gyerekeket sajnálom. És tessék elképzelni, van már egy felfedezésem. A múltkor a könyvtárban Nagy Költő verseskötetét nézegettem és hirtelen kiesett belőle egy papírlap. Azon is egy vers volt: Hinta-palinta! Régi Duna, Kiskatona, Ugorj a Dunába! Hát képzelhetik, hogy megörültem. Ezt csak ő írhatta. De hogy biztos legyek benne, megkerestem sok fontos embert, segítsenek nekem eldönteni, jól gondolom-e a dolgot. Leveleimre először a Nagy Költő testvére válaszolt: „Persze, hogy ismerem ezt a verset, fiacskám. Még gyerekek voltunk, amikor Költőké ezt kitalálta. Én írtam le. Ez volt a mondókánk. Istenem, de szeretett volna kiskatona lenni. Katonásdit játszottunk a Duna-parton is. Egyszer majdnem belelökött a vízbe. De azért nagyon szeretett. A többi testvérét kifejezetten utálta. Nekik ne is írjál fiam, mert csak mindenféle dolgot összebeszélnek... " írtam persze a nagy-nagy irodalomtörténeti professzornak. O is válaszolt. Nem sokat értek belőle, de hátha a Tisztelt Szerkesztőségnek jobban megy a dolog: ,fz a vers Nagy Költő második dadaista korszakának terméke. Ebben már túlsúlyba kerültek az iá-magánhangzók. Az elsőben az oá volt a jellemző. A vers játékossága mutatja, hogy Nagy Költő tudat alatt mindig visszavágyott gyermekkorába. A vers utolsó sora pedig sajnos előrevetíti öngyilkossági kísérleteit. " Ettől kissé megijedtem, de aztán megkaptam a történész professzor válaszát is. „Nagy Költőnél senki sem bírálta élesebben a háborúba sodort ország élén hintapolitikát folytató kormányt. Am a vészhelyzet közepette is nyugodt mederben folyik tovább a történelmi folytonosságot jelképező régi Duna. És te, katonamundérba bújtatott magyar parasztproletár fiú, ne menj idegen érdekekért a vágóhídra, inkább ugorj a Dunába. Már majdnem emellett maradtam, amikor legnagyobb megdöbbenésemre a költő egykori szerelme is felhívott. Telefonon hívott fel és valami olyasmit magyarázott, hogy ezt a verset is neki írta Nagy Költő, de van benne egy elírás, a régi Duna helyett régi Dunna a helyes szöveg. Valamit arról is magyarázott, hogy a kiskatona mit jelképez, de azt nem értettem pontosan. Már éppen le akartam zárni az ügyet, amikor a történész professzor keresett meg személyesen, visszakérte a levelét, mert szerinte az egy régi szöveg, amit tévedésből küldött nekem, a befejezés helyesen úgy szól: „Te kiskatona, igazi hű magyar honvéd, ne add át földed egyetlen darabját sem az ellenségnek, inkább ugorj a Dunába!" Úgy döntöttem, hogy a professzornak hiszek, aki alapos ember, folyton javítgatja saját véleményét, nemrégiben azonban egy gyerekmondókakönyv került a kezembe és abban is ott volt ez a vers. Tessék mondani, most kinek higgyek?! Tisztelettel: Fejes Sebestyén általános iskolai tanuló. Kedves Sebestyén! Szólíthatnálak ugyan Sebi babának, de leveledből arra következtetek, hogy átmenetileg kinőttél a Micimackóból. Mindenekelőtt kérdésedre válaszolnék. Természetesen nekünk higgyél. Akkor is, ha éppen nem állítunk semmit. Ilyenkor a legritkább esetben tévedünk. Örömmel tudatjuk veled, hogy megtartjuk a költészet napját. Ehhez személy szerint is ragaszkodom, hiszen én már akkor is ünnepeltem a költészet ürügyén, amikor még nem is volt napja neki, magyartanárnőd, Mária néni pedig nem a katedránál ült, hanem valahol a padokban. Bennünket bekísértek bennünket az osztályba, bemutattak úgy ahogy ezt már leírtad, mi pedig feleltünk a sok okos kérdésre és igyekeztünk minél több versü nket felolvasni, mert biztos, ami biz tos. Egyébként nagyon büszkék voltunk arra, hogy költők vagyunk. Ezt versben is megírtam: Tegnap nagy örömöt kevert Sprsom levesébe a végzet! Egy kritikus hátulról fejbe vert. Valószínű, költőnek nézettj De nemcsak én voltam így ezzel, azóta többszörösen babérkoszorús barátom, Veress Miklós például így írt erről akkoron: A költő szólt kevélyen: Szobrom majd ott áll a téren! S a kritikusok másnap A térre egy gödröt ástak. Akkoriban, mint igazi költők, roppant haragudtunk a kritikusokra. Főleg azért, mert még szidni sem voltak hajlandók bennünket. Ma már jobban megértjük őket, hiszen tudjuk, hogy a kritikus is költő volt valaha, csak kritikus állapotba került és úgy maradt. József Attila például, aki születésnapját ajándékozta a magyar költészetnek, hogy ünnepeljék őt is akkor, nagyon sokszor írt költőkről, a költészetről. Sajnos többnyire lehangoló, dolgokat. Szerinte a költőfél, hasztalan vonyít, neve, ha van csak áruvédjegy... de nem is érdemel mást, mert költő szerelme szalmaláng... Egyszóval egyáltalán nincs valami különösen jó véleménnyel sem a pályáról sem a művelőiről. És nemcsak ő van így vele. Három költőóriásunk képét közöljük ezen az oldalon, mindegyik alá valamely művének egy kis részletét tettük. Kedves Sebestyén, és kedves többiek, akik idáig elolvastátok válaszomat, kérlek, próbáljátok meg kitalálni kit ábrázolnak a képek, ki készítette ezeket és milyen művekből idéztünk. A helyes megfejtések beküldőit, szokásainkhoz híven, jutalmazzuk. De ennél sokkal fontosabb, hogy a költészet napján gondolkodjatok el azon, milyen dolog lehet költőnek lenni. Nem a halhatatlanság szobortalapzatain állva, hanem a hétköznapok útvesztőiben botorkálva. És így olvassátok el költészetnapi összeállításunkat is. Kedves Sebestyén, kedves többiek, kellemes költészet napját kíván: a szerkesztő. A halhatatlan fűzfapoéta Azt nehéz lenne már kideríteni, miért pont a fűzfával hozta kapcsolatba a rossz költőket a magyar nyelvhagyomány. Talán arra cél® az elnevezés, hogy a rossz költő nem érdemli meg homlokára a babért, az olajfaágat, elég neki az olcsó fűzfavessző is. De lehet, hogy egészen más magyarázata van, amit én nem ismerek. De a legnevesebb magyar fűzfaköltőt nagyon sokan ismerik. Legalábbis a nevét. Bernáth Gáspárnak, a múlt század jeles magyar írójának, humoristájának volt amolyan háziszolgája Vojtina Mátyás szlovák diák, aki tanulni jött Pestre és így tartotta fenn magát. Mindezért csak dicsérni lehetne, Vojtina úr azonban elkövetett egy súlyos illetlenséget is, tudniillik írni kezdett. Többnyire verseket, de mást is, ami csak tolla hegyére akadt. És Vojtina Mátyás olyan termékeny író volt, amilyen tehetségtelen és ez a két erény együtt nem túl szerencsés. O azonban szerencsés volt. Művei már olyan rosszak voltak, hogy abban volt valami jó is. A gazdájához, a népszerű Gazsihoz látogató írókollégák hamarosan megbarátkoztak Vojtinával, aki felolvasta nekik műveit, sőt tanácsokat is adott az írókollégáknak miként írjanak. Amikor 1850-ben a vérbe fojtott magyar szabadságharcot követő nagy csendben elkezdett újra éledni az irodalom, hirtelen nagyon sok költő, író jelentkezett. Az igazi nagyok meghaltak, elbujdostak, hallgattak, az eddig sikertelen fűzfapoéták úgy érezték, eljött az ő idejük. Az akkor élő egyik legnagyobb magyar költő ekkor Vojtina Mátyás nevében írta meg gúnyos üzenetét az igazi irodalom helyére tolakodó tehetségtelenek hadának. Később mások is intéztekVojtina ürügyén üzeneteket a feltörekvő tehetségtelenekhez, vagyis inkább az olvasókhoz, vegyék észre, nem minden Arany, ami vagy aki fénylik vagy fényleni szeretne. Mai oldalunkon két Vojtina-versből idézünk, ezeknek címét és igazi szerzőjét is kérjük beküldeni. Az első hasznos tanács lesz, hogyan legyünk magunk is a legkevesebb fáradsággal költők. A második pedig egy minden helyzetben felhasználható életelvet fogalmaz meg számunkra. Ez éppúgy érvényes az iskolában, mint később a közéletben. Persze ne tessék félreérteni, múlt századi szerzője senkit sem ismert azok közül, akik netán magukra vennék szavait. „Nem éppen tisztes, de derék szabály, Versembe jól fér, s a mellett - talál. Azaz - magyarra téve a szavak: „Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak"; Mert van egy példa, hogy: sánta eb... A sánta költő még keservesebb. Hazudni rút. Ez ellen a morál, A társas illem egykint perorál: De költőnek, bár lénye isteni, Nemcsak szabad: - szükség fillenteni. Avagy felettünk nem hazud az ég. Bolttá simulva, melynek színe kék? A támadó nap burka nem hazud? S fejünk felett, min jár, nem ál az ut? A csillagok hullása nem csaló? Távol hegy, erdő kék színe való? Szivárvány hídja nemcsak tettetés? A lát kör széle nem csúf rászedés? A délibáb, midőn vizet csinál, Melyben torony fa kettészelve áll, Lebegve orma, tótágast az alja: Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?... Minden hazugság, földön a mi szép: Csontváz, ijesztő a valódi kép; Azt vérrel, hússal ékesíteni Jer, jer költő! ...hazudva isteni!"