Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-08 / 84. szám

SZERDA, 1992. APR. 8. VISSZHANG 11 A virágos lakótelepekért A Délmagyarország 1992. március 30-i számában megjelent „Egyedül nem megy" című cikk arra késztetett, hogy tollat ragadjak és megírjam tapasztalataimat. A cikkben szereplő kérést a családommal én már mintegy tíz éve teljesítettem, tudniillik, hogy a panelrengetegben ültettünk mintegy 13-13 fajta évelő virágot és 4-5 fajta fát. A gondozott kertet körbekerítettem sövénnyel, amely szép is és a kerítést is helyettesíti. Több éves tapasztalatom, hogy a „díszes kerítés" sem tartotta vissza a virágot úgy kedvelőket, hogy azt le ne tarolják. Évekre visszamenőleg tapasztalom, hogy az első virágokat rendre leszedi valaki vagy valakik, a házunk lakódnak megdöbbenésére is. Idei legfrisebb példánk: alig bújt ki néhány szál hóvirág, másnapra eltűnt. A földi orgona a legkorábban virágzó növények közé tartozik, mely rendre meg van ritkítva. Március 25-én világos nappal szedték le a nyílófélben lévő sárga nárciszt, másnap szintén visszatértek és a kinyílt nárciszokat leszedték. A tettes három, nem a környékbeli 10 év körüli kislány volt, és az ABC előtti piacon árulták. Nem múlt el még olyan év, hogy a tulipánt meg ne ritkította volna valaki. A fenti témához kapcsolódva szeretném leírni a városgazdálkodási vállalattal szembeni rossz tapasztalatomat is. Hozzájuk tartozik a mellettünk lévő könyvtár előtti kis kert, amit gondoznak is. A locsolóautó rendszeresen végzi munkáját, de amikor kétszer a nagyon nagy szárazság idején megpróbáltam megkérni a locsolást végző dolgozót, hogy a másik oldalon lévő kiskertet is öntözze meg, a válasz az volt, hogy arra nem kapott utasítást és vizet. A lakótelepeken kialakultak hosszú évek során a magángyalogutak, ezért a fű nem is tud kinőni. A járdatervezőknek az esztétika mellett az ésszerűséget sem ártott volna figyelembe venni. Ezért indítványoznám, hogy az így kialakított kihasználatlan járdákat még most sem lenne késő áttelepíteni. Végül visszakanyarodva a cikkhez: „virágot ültetünk és ha kitapossák újat és újat ültetünk". Reménykedünk! Papp János Szeged, Gáspár Z. u. 4/A. Győzzön a keresztényi szeretet! Nagyon kínosan hatott rám dr. Juhász Máriának a szakszervezeti nyugdíjasházzal kapcsolatosan a Délmagyarország április hó 1-jei számában megjelent cikke. Annál is inkább, mert rövidesen magam is egyedülálló nyugdíjas asszony leszek s én magam is szívesen jártam volna a nyugdíjasházba, hogy kellemesebben teljenek napjaim. Én sem tartom szerencsésnek, sokakkal együtt, - a katolikus egyház érdekében sem -, hogy egy ilyen népszerűtlen, mondhatom keresztényieden lépésre vállalkozik az egyház• Különösen, ha idősebb emberekről van szó. A mostani „buzgólkodást" különben azért sem értem, mert az egyházi vagyon egy része hajdani állami adomány, a nagyobbik része azonban a hívek adományaiból (egyházi adó stb.) jött össze. Minden további nélkül lehetne tehát az egyház egyik kicsit nagyvonalúbb, mert ugyanis mi történne, ha a hajdani adományokból egy kevéske részt visszaszolgáltatna a híveknek, az állam polgárainak? Például: épp a nyugdíjasház esetében. Miért legyen igaza annak a népi mondásnak, hogy „a papok zsákja mindig tele van Én bízom abban, hogy az illetékesek is elgondolkoznak a megjelent cikken és erősebb lesz az egyházi birtoklási vágynál a keresztényi szeretet. Nadányi F. Istvánná Szeged Demokrácia - kontra Márton György „A törvény nem jó, vagy Márton György, azt csinál, amit akar?" - ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel a legutóbbi tápéi lakossági fórumon és annak kapcsán készült rádió riportban egyaránt. Ahol megszólalt a városrész képviselője, - aki mindeddig semmilyen felkérésre nem volt hajlandó ezt megtenni - a lemondott részönkormányzat tagjai, Szeged város alpolgármestere, valamint a jogi bizottság és a kisgazdapárt vezetője. A riportot hallgatva felmerült bennem, hogy van aki saját, belső késztetésre képes eldönteni, hogy a választott funkcióról mikor kell lemondani, van aki nem képes erre. Véleményem szerint akinek nincs meg a megfelelő önkontrollja ehhez, azt valamilyen formában fel kell szólítani a lemondásra. Örömmel vettük tudomásul, a riportot hallgatva, hogy képviselőnk szakdiplomában rendelkező .Jciművelt fő". Jó lenne, ha nemcsak nyilatkozataiban lenne érezhető, hanem a szakmai rátermettség, alaposság, a körültekintő döntéshozatalban is megmutatkozna, amelyei egy ilyen szakdiploma mögött sejteni lehet. Jó lenne, ha Márton György képviselő és részönkományzat vezető őszintén és nyílt sisakkal, - nem pedig sanda célzásokkal nevezné meg azt a „szűk kisebbséget" (esetleg „törpe minoritást") akikről nyilatkozataiban hallani lehet. Ha a képviselő rendelkezne a megfelelő önkontrollal, már korábban felállt volna abból a székből, amelyben a városi közgyűlések alkalmából igen keveset tartózkodik, ügyelve arra, hogy a Tápc ügyeit tárgyalja a közgyűlés, beteget jelentsen. Ugyanakkor szeretnénk hinni, hogy Márton Györgynek van még némi realitásérzéke és van még az általános iskolában megszerezhető számtani ismereteiből is. Belátja, hogy abból a székből, amelyikbe a „tősgyökeres állampolgárok" ültették, ma már ők is szeretnék felállítani.Ezt bizonyítja a decemberi népszavazás eredménye, amely Márton György logikája szerint a következő: „kisebbség" az 1210; „többség" az 209. Nem, tartom szerencsésnek a városrész képviselőjének azt a törekvését, miszerint igyekszik megosztani és szembeállítani az itt lakókat „tősgyökeresekre" és „bevándorlókra". Ezt súlyos hibának érzem, amely önmagában is elegendő lenne azonnali menesztésére, mert sérülékeny domokráciánkban, a- ilyen megnyilvánulások fasisztoid elemeket hordoznak, amely térnyerése igen veszélyes lehet az itt lakókra nézve. A leválást megelőző tájékoztatásról szólva, szeretném a képviselő urat emlékeztetni arra, hogy a választást megelőzően saját kézírásával ellátott röpcédulákat hordoztak szét a városrészben, amellyel igyekezett egyoldalúan régről megszokott módon - tájékoztatni a lakosságot. Ő egyszemélyben jogot formál a rádióriportban arra, hogy „hazugnak" minősítse a Közgazdasági Iroda, Egészségügyi Iroda, Oktatási Iroda, Rendőrség, Volán stb. által nyújtott pontos és korrekt tájékoztatást. Reméljük, eljön az az idő, amikor a képviselő saját tetteiért nyíltan vállalja a felelősséget és azt nem mások mögé bújva mossa magát tisztára. A riportban elhangzott Hatvani Zoltán kisgazda vezető nyilatkozata: „bizonyos bolsevista körök, nem tudnak belenyugodni, hogy kisgazda képviselő van Tápén, már a választások idején is támogattuk őt. " Miért csak most, a választások után hozták ezt nyilvánosságra? Véleményem szerint vagy nem igaz ez az állítása, vagy ez a támogatás régi bolsevik módon illegalitásban történt mindeddig. Hatvani úr nyilatkozatából kitűnik, hogy a közgyűlésben eltöltött egy és fél év nem volt elegednő arra, hogy eligazodjon a választójogi törvények sűrűjében. Ezt bizonyítja, amikor különféle törvénytelen alternatívákat ajánl a részönkormányzati tagok „pótlására". Az a tény, hogy a jogi bizottság dr. Szilvássy László vezetésével, semmi kivetnivalót nem talált a részönkormányzati tagok demonstratív lemondása mögött, a várakozásnak megfelelően eredményt hozott. Ugyanis Szilvásy ügyvéd úr emellett polgári perben is védőügyvédje Márton Györgynek. Etikus ez képviselő urak? A rendszerváltás megtörtént-e Tápén? Ha ezt, amely ebben az időben Tápén történik rendszerváltásnak lehet nevezni, - mégpedig, hogy az előző rendszerben hatalmat gyakorló személy jutott olyan hatalomhoz, amelyet ma gátlástalanul, minden kritikát lesöpörve, ugyanakkor gyáván, elvtelenül gyakorolhat és teheti mindezt a demokrácia falai mögé bújva akkor ebből nem kérünk. Reméljük, hogy Márton György önkritikát gyakorolva lemond, vagy megpróbál olyan aktivitással dolgozni a városi közgyűléseken, mint a többi városrész képviselője. A „kisebbség'' nevében. Szécsénviné Karai Rózsa Cseppben a tenger Tisztelt Bratinka képviselő úr! Elnézést kérek az önözésért, de most nem az egyetemi kollégának írok, hanem az MDF nemzeti liberális nézeteket valló jellegzetes személyiségének. Nem tudok elhallgatni két gondolatot az Ön „Nemzet és oroszlán?" című írásával kapcsolatban, mivel egyfelől annak alapállása, másfelől egyik részlete igen szemléletesen hozza felszínre a - meglehetősen pontatlanul konzervatívnak nevezett gondolkodásmód egy-egy vonását, amelyek véleményem szerint joggal aggasztják a magyar társadalom, elsősorban a magyar értelmiség cseppet sem jelentéktelen részét. Különös, hogy Ön, aki nyelvészettel, méghozzá francia nyelvvel foglalkozott, s így szoros köze van az irodalomhoz is, nem tartja nyilvánvalónak, hogy egy irodalmi szándékú írást lehet irodalmi szempontok alapján bírálni, lehet elemezni (ez szigorúan objektív művelet), lehet parodizálni - szóval lehet kü lönböző irodalmi eszközökkel közelíteni hozzá, de a huszadik században nem szokás politikai vagy egyéb kritériumok alapján támadni, „reagálni rá", vitatkozni vele. Különös azért is, mert ezt az Ön pártjának más jeles személyiségei tudni látszottak, amikor egyik tagtársuk politikai megnyilvánulásától azzal az ürügygyei nem voltak hajlandók elhatárolódni, hogy azt irodalmi munkássága részének nyilvánították. Vannak persze ellenpéldák, köztük olyan hírhedtek is, mint Salman Rushdie Sátáni verseinek, Déry Feletének, vagy Thomas Mann Mario és a varázslójának fogadtatása bizonyos körök részéről, de ezek olyan politikai, szellemi áramlatok voltak, melyek közé a liberalizmus semmiféle jelzővel kiegészítve sem illik. Remélem, nem gondolja, hogy az Ön vitacikke és az említett irányzatok ember- és kultúraellenes hecckampányai között bármiféle párhuzamot kívánnék vonni. A lényeg azonban az a közhely, hogy amint a szélsőséges rendszerek nem tűrhetik a hatalmi szférák szétválasztását, mindent a végrehajtó hatalomnak rendelvén alá, úgy az is elviselhetetlen számukra, hogy a polgári lét különböző területei: a gazdasági, művészeti, politikai, művelődési vagy magánélet függetlenek legyenek, ezért mindent politikai kontrollnak vetnek alá. Ha mármost egy nem szélsőséges politikai erő polgárjogot ad annak a gondolkodásmódnak, hogy az egyik terület szempontjai érvényesíthetők a másikon, akkor akarata ellenére előkészíti a közgondolkodást a szélsőségek elfogadására. Ezért tartom az Ön írását egy többé-kevésbé az egész magyar politikára, leginkább mégis a nemzeti centrumra jellemző köz- és önveszélyes magatartás jellegzetes példájának. Ha pedig Ón vagy más azt mondaná, a bolhából csinálok elefántot, annak azt válaszolom: amelyik ország lakói megtanulták, hogy a politika az politika, az irodalom irodalom, a gazdaság az gazdaság, a magánélet pedig magánélet, azoknak nem lehet a munkahelyükön hozzá nem értő komisszárokat a nyakára ültetni, mert körülröhögik és egyetlen utasítását sem hajtják végre, azokat nem lehet olyan elvakulttá vadítani, hogy ideológiai szempontok szerint osztályozzák szomszé daikat, ügyfeleiket, munkatársaikat, azok mindig tudni fogják, hogy a politikus irodalomban éppoly keveset számít a politika, mint az irodalompolitikában az irodalom. Ahol viszont a szellemi beállítottság ezzel ellentétes, ott nincs mit szembeszegezni a diktatórikus gondolkodásmóddal, és az ország népe szellemileg olyan kiszolgáltatottá válik, mint Cipolla áldozatai. A másik aggályos pont Önnek egy mondata. Véleményem szerint igaza van, amikor azt írja, hogy a nemzeti létkérdések „érthető és értékelhető megválaszolásához szükségeltetik egy bizonyos komolyság". Itt nem kívánok kitérni arra, hogy megválaszolni nehéz kérdéseket és foglalkozni velük nem ugyanaz - az utóbbit, amint azt Darvasi László mondja válaszában, lehet, sőt az eredményes válaszadás előkészítésére szükséges is sokféleképpen tenni, nem csak komolyan. Ezek közé az előkészítő módozatok közé sorolom az Ön által kívánt „olyanféle (komolyságot), amilyet keresztelőn, temetéskor vagy esküvőn szoktunk érezni". Ez a lelkiállapot ugyanis nem alkalmas értékelhető válaszok kidolgozására: az utóbbihoz nélkülözhetetlen a kritikus józanság, a realitások figyelembe vétele, tárgyilagosság, más vélemények mérlegelése és még sok minden egyéb csupa olyasmi, aminek legkevésbé sem kedvez a más körülmények közt helyénvaló és szükséges áhítatos, elérzékenyült vagy lelkes hangulat, mivel abban az érzések vannak előtérben a higgadt értelem helyett. Ezek hozzásegíthetnek ahhoz az elhatározáshoz, hogy a nemzet sorskérdéseivel fogunk foglalkozni, de alkalmatlanok a megoldásukra, sőt még annak eldöntésére is, hogy mik ezek a kérdések. Az utóbbi ugyanis korántsem olyan nyilvánvaló és egyértelmű, ahogyan ezt a jobboldal és a neki túl gyakran behódoló centrum beállítani igyekszik, többnyire anélkül, hogy a konkrét kérdéseket valóban megfogalmazná. Éppen elég keserű tapasztalatunk van arról, hogy mire vezet, ha a súlyos nemzeti kérdésekre mint pl. a Trianon utáni Magyarország problémája - a választ emelkedett érzelmeink vezérletével keressük. Ha Önnek, Bratinka úr, veszélyhelyzetben egyik ember azt tanácsolná: „Hallgass a szívedre!", a másik meg: „Hallgass az eszedre!" - melyiket tartaná jobb barátjának? Bocsásson meg, hogy egy apró kérdésben kifejtett véleményét ilyen általános következtetések megfogalmazására használtam alkalomnak, de úgy éreztem, ott a cseppben a tenger - vagy legalábbis a Tisza, jelen áttetsző állapotában. Tisztelettel és üdvözlettel: Pollák György Még egyszer az oroszlánról Nem szoktam válaszolni válaszcikkeim válaszaira. Most viszont - miután DARVAS! László ilyen, bőségesen elhalmozott újabb, politikumtól sem mentes képfolyondáraival (DM. április 1.) - kénytelen vagyok kivételt tenni, fgérem viszont, hogy öncsonkító módon rövid leszek. Tisztelt Darvasi László, az ön cikkét („Az oroszlán és a kicsi nemzet" DM március 23.) nem módszeresen, ugyanakkor - most már látom - nem is véletlenül választottam ki. Hétfőn hajnalban vonatoztam a főváros felé, és városi lapunkat olvasva egyszerűen késztetést éreztem, hogy feltegyek Önnek néhány kérdést. Utólag, tudván, hogy írása országos nyilvánosságot is kapott, külön örülök, hogy gondolataim, akkor mégsem süppedtek el az álmosító zakatolásban. Ami a műfajokat illeti, én nem írtam és nem is írhatom elő, milyen eseményhez milyen hangvétel illik. Csupán véleményt mondtam és kérdeztem. Arról sem én tehetek, hogy Ön élénken (görcsösen) emlékszik, miként írták elő nem is olyan régi elvtársak, telefonon vagy berendeléssel miről, milyen formában kell (célszerű) tudósítani. (Mellesleg: én nem használtam címeket, és szándékosan mellőztem a fejléces levélpapírt is). Furcsa volna viszont, ha a politikus - azért mert politikus - nem nyilváníthatna véleményt a szabad sajtó szabadon írott cikkeiről, és ha a „nemzet ügyeiről való szólás módozataiban", mint Darvasi gondolja, kizárólag „differenciáltabban" gondolkodó újságírók leiytének illetékesek. Másfelől, ha Kőszeg Ferenc, Orbán Viktor vagy Pető Iván nyilatkozhat a magyar nemzet kérdéseiről, miért ne tehetném meg én is szegedi képviselőként, városom lapjának írására válaszolva? (Szintén zárójelben írom, hogy én sem politikusnak tanultam, s hogy magyar-francia szakommal talán lehet némi közöm az Ön mesterségéhez meg a műfajok kérdéséhez is.) Tisztelt Újságíró Úr, a dolog nem úgy áll, hogy „Én sem ülök az Ön helyére a Parlamentben " - maga meg hagyja békén az újságírást. A nagybetűs, a történelmi NEMZET, valamint a róla való szólás ugyanis valamennyiünk közös ügye, beleértve azokat is, akik szoktak levelezni ebben az újságban. Ön mindenesetre - ha nem is a gondolati absztrakció szintjén - kifejezésre juttatta véleményét: biztosított, hogy az általam felsorolt nevek - Széchenyi, Kossuth. Kodály, Németh László és Illyés Gyula - „üres halmazok" mert az én „kontextusomban" (?) „gyakorlatilag semmit sem jelentenek". Ez a tiszta beszéd, és tovább nincs is miről vitáznunk! Az Ön szaladgáló kisnyulai mellé Artúr király és Lancelot lovag igaz történetét is ajánlva kíván további írói sikereket: Bratinka József A meghívás fennáll Bizony nehéz ügyek ezek Bratinka úr, s őszintén szólva nem hinném, hogy itt és ilyenformán szükség lenne a folytatásra, ezért aztán a helyzethez illően szűkszavú leszek. De nem öncsonka. Többek között azt sem hiszem, hogy kibeszélhetnénk azt a problémát, ami az én oroszlánomat s az Ön vadászát kicsalogatta a zsurnalisztika nyílt mezejére. Csak annyit mondanék, hogy a nemzeti kérdések iránti elkötelezettség ügyeit jóval elegánsabban, szabadabban, szellemesebben, több egészséges kedvvelj főleg színvonalasabban szükségeltetne kezelni, mint ahogyan az most irányadó. Most emlegessem én is a görcsöt? Nem teszem. Ellenben, ha egyszer alkalom adódik, egy kockás abrosz, s két szőke testű, fehér frizurás korsó fölött elbeszélgethetnénk arról, mi a képfolyondár, milyen a ritka írás, egyáltalán, milyen az élet. Jókívánságát megköszönve s viszonozva üdvözli: Darvasi László