Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-02 / 52. szám

10 RIPORT DÉLMAGYARORSZÁG HÉTFŐ, 1992. MÁRC. 2. Szűcs ÉDUA RAJZA Gyógyítók a ringben Felhördült a város a néhány héttel ezelőtti kli­nikai randalírozás miatt, amikor is ittas és erős ifjoncok próbálták fenyegetéssel gyorsabb mun­kára ösztökélni a haverjuk fejét „stoppoló" baleseti sebészt. S hogy az időt gyorsabban múlassák, ralliztek a betegszállító kocsikkal, falra kenték az ügyeletes vacsoráját, és mellesleg megverték az egyik klinikai rendészt. Az orvosok és asszisztensek elnéző mosollyal intézték el az újság címoldalára kívánkozott sztorit, mondván: az egészségügyben nem szen­záció az ilyen és ehhez hasonló eset. A hőbörgés mindennapos - Másnaponta adunk ügyeletet, ilyenkor mi fogadjuk a város valamennyi baleseti sérültjét ­mondja egy békésnek ígérkező vasárnapi ügye­letben a SZOTE baleseti sebészetén 10 eszten­deje szolgálatot teljesítő dr. Nacsai István ad­junktus. - A baj sohasem a súlyos sérültekkel van, hanem azokkal, akik éjnek évadján jönnek látleletet vetetni - mert helybenhagyta őket életük párja - , no meg azokkal a könnyű sérültekkel, akik képtelenek megérteni, hogy az ügyeletes team minedenekelőtt az életveszélyes sérültet menti, és csak azután a könnyebb eseteket. Sok az ittas sérült. Ok nagyon „erősek". Tőlük meg­szoktuk a tegezést, a b...megeket, a k...anyádat és hasonló „kedvességeket". Nemegyszer szo­rulunk a mentősök segítségére, hogy egyik­másik sérülthöz hozzáférhessünk. Az ügyeleti rendszeren kellene változtatni, és akkor jó néhány ütközés elkerülhető lenne. Budapesten központi baleseti ambulancia tart Ugyeletet. Odaszállítják a főváros valamennyi sérültjét, s ott a sérülésük alapján döntenek arról, kit, melyik intézménybe küldenek tovább. A könnyű sérülteket pedig azonnal ellátják a központi ü gyelcten. Nálunk - ezzel szemben - az ambulancián két ágy áll a rendelkezésünkre az egész város baleseti sérültjeinek fogadására. A békés vasárnapi ügyeletben hamarosan megtelt a két ágy, Nacsai doktornak munkához kellett látnia, így nem tudott emlékezetes, szaf­tos történettel szolgálni. Ajánlotta viszont kolle­gáját, aki a szakma egyik nagy sztorijának fő­szereplője volt, és kis híján áldozata lett. A rendőrség 40 perc múlva érkezett A doktor úr arra kért, noha több év eltelt már az emlékezetes eset óta, mégse írjam le a nevét. A történet szereplői élnek, és a bosszú az 6 köreikben nem ritkaság. - Azon az éjszakán nem mi voltunk a felvé­telesek. ezért is lepődtem meg, amikor a portás felszólt, menjek, de tüstént, mert sérültet hoztak. Négy férfi és egy nő fogadott. Miközben kirán­gattak a taxihoz, elmondtak mindennek, csak szépnek és jónak nem. A taxi hátsó ülésén ki­vérzett férfi feküdt, tapinthatatlan pulzussal. Fel­cipeltük a kezelőbe, ahová persze további szit­kokat szórva betódult a díszes kíséret. Együtt ordították, ha a haverjuk nem jön ki élve, akkor én is megdöglök. Ilyen asszisztencia mellett képtelen voltam bármit is csinálni, így hát mindent kockára téve azt mondtam nekik, amennyiben nem mennek ki, hozzá sem nyúlok a barátjukhoz. Ez hatott, s végre viszonylagos nyugalomban elkezdtük a nővérrel életre kelteni a sérültet. A rendőrség 40 perc múlva érkezett. Tőlük tudtam meg, hogy a szegedi alvilág krémje vendégeskedett nálunk, s állták volna szavukat, ha a barátjuk a kezem között hal meg. A sérült férfi egyébként fegyveres határátlépési kísérletért ült, előtte való nap szabadult. Ezt az alkalmat ünnepelték a Jegesben, ott verték szét a fejét egy sörösüveggel. Tettlegességig ritkán fajul a helyzet Ha a klinikákon, kórházakban ily védtelen a gyógyító, akkor nem szükségeltetik nagy képze­lőerő ahhoz, hogy a bármikor és bárhová riaszt­ható mentősök a legkiszolgáltatottabbak. - A részegek és az öngyilkosok durvasága tesz próbára legtöbbször bennünket - mondja jó­néhány éves mentős tapasztalatából dr. Simon Mariann, Csongrád megye mentőfőorvosa. ­Pontosabban nem is az öngyilkosságot meg­kíséreltek, hanem hozzátartozóik támadnak, ha a helyszíni vizsgálaton kiderül, legfeljebb két al­tatót vett be az illető. Ilyenkor kezdődik az erő­szakoskodás, utasítgatás: márpedig vigyük kór­házba a „beteget". A fordítottja is előfordul, amikor a valóban sok gyógyszert bevett ember hadakozik kábultan azért, mert nem akar gyógy­intézménybe kerülni. Többnyire a részegek tá­madnak. Az ápolók nem ütnek vissza, de ha testi épségünk veszélybe kerül, lefogják az ütni szán­dékozót. Rendőrségi védelmet akkor kapunk, ha nyilvános helyen zajló verekedéshez hívnak bennünket, dc ha egy-egy sérüléssel végződő családi perpatvarhoz riasztanak, akkor többnyire csak mi szállunk a ringbe. A rettegett detoxikáló A mentősöktől azért félnek a részegek, mert a detoxikáló réme lebeg homályos tudatuk előtt. - Gondolom, nagy csaták zajlanak a kijózanító állomáson, amire kimossák a „pácienesek" gyomrát? - teszem fel a tájékozatlanságomról árulkodó kérdést dr. Dobranovics Ilonának, a kórház ideg-elmeosztálya vezetőjének. A fő­orvosnő ugyanis nem érti, miért beszélek én slagról, dulakodásról. - Valóban azt gondolja - kérdez vissza - , hogy a detoxikáló egyenlő a testi erőszakkal? - Ebben a hitben él az emberek zöme. - Hát akkor megnyugtathatom, hogy se erő­szak, se gyomormosás. Az ideg-elmeosztályon ­ahol helyet szorítottunk a detoxikálónak - a dolgozók valamennyien tudják, hogy nem bü ntetni, riogatni, megfélemlíteni kell az ittas embereket, hanem segíteni, hiszen a részegség toxikus tudatzavar, amikor az illetőnek nincs kellő önkontrollja, alacsony a kritikai szintje. Azt pedig a kritikus helyzetben nem mérlegeljük, kutatjuk, hogy önhibáján kívül vagy saját akaratából itta le magát. Nem népnevelünk, nem ítélkezünk felette, hanem gyógyítjuk. Az elfo­gadó, ráhagyó magatartással a részeg agressziója - ami általában jellemzi az érkezés pillanatában - leszerelhető. Legtöbbjüknél a gyógymód igen egyszerű: kialusszák magukat, és másnap béké­ben elmehetnek. A rettegett gyomormosásra csak akkor kényszerülünk, ha kiderül, hogy az alko­hol mellett, nagy adag gyógyszert vagy mérget vett be az illető, és a szer feltehetően még nem szívódott fel. Közjáték A SZOTE pszichiátriai osztályára éppen „jókor" érkeztem. Helyzet volt. Az ápolók, or­vosok a nővérpult védősáncai mögé kucorgott fiatalasszonyt próbálták becserkészni. Az „első felvonás" érkezésem idejére már bevégeztetett, így csak elbeszélésből értcsülök az előzményről: az asszony megunta a hatágyas szobát, kisebbre vágyott, ám kívánsága, szabad ágy hiányában nem teljesíttetett. Dühében előbb fenyegetőzött, hogy kiírtja az egész bandát, és felgyújtja ezt a kocerájt. Aztán agresszióját önmaga ellen fordí­totta, jókora tűt vett a szájába, „mondván": ha nem kap másik szobát, lenyeli a tűt. A zsarolás sikerrel járt. Elérte, amit akart, helyet cserélhe­tett egy áldozatkész betegtársával. A történet idején egyetlen ideges ember volt. Jelen sorok írója pánikolt. A „személyzet" rezzenéstelen arccal tette a dolgát. Tapasztalat­ból tudták, nem az a fajta, aki beváltja ígéretét, mégis engedtek az erőszaknak, és az agresszióra nem durvasággal válaszoltak. A „tébolydában" nem őrjöngenek Még manapság is akad orvostanhallgató, aki az elmeosztályra hivatalból először belépve azt kéri, mutassák meg neki a pincét is, ahol a tébo­lyultakat őrzik. Ezek után lehet-e csodálkozni azon, hogy a köznép a pszichiátriát még ma is bolondok házának nevezi, és úgy hiszi: a lelkileg, idegileg megrokkant emberek társaságában lényegesen több veszély fenyegeti az orvost, a nővért és az ápolót, mint a „normális" kórházi, klinikai osztályokon. A SZOTE férfipszichiátriai osztályának vezető betegápolóját. Kovács Tibort - aki 20 éve dolgozik e veszélyes részlegben - kérdeztem, így igaz-e? - A fenyegetettségünk valóban nagyobb, még­pedig azért, mert a pszichiátriai betegségek ag­resszivitással járhatnak, és azért, mert kezeit­jeink egy részének nincs betegségtudata. Követ­kezésképpen tiltakoznak az elmeosztályra kerü­lés ellen. A kritikus helyzetek ennek ellenére ko­rántsem oly gyakoriak, mint ahogyan azt a lai­kusok hiszik. -Azért elcsattanak - ha ritkán is - kemény ütések. - Előhívható néhány történet a betegnek pil­lanatra hátatfordító orvosról, akit a izgatott páciens leütött, vagy egy másik emlékezetes eset, amikor letört vízcsappal a kezében mért néhány csapást a vizitelő túlerőre a feldühödött beteg. A váratlan támadás benne van a pakliban, de a mi szakmánkban éppen az agressziót kell megfelelően kezelni, méghozzá emberenként kü lönbözó módszerekkel, bánásmóddal. Engem a húsz év alatt még nem ütött meg beteg, mint ahogyan én sem emeltem kezet senkire. Volt rá példa és lesz is, hogy le kell fogni beteget, nehogy kárt tegyen magában .vagy másokban. - Azt mondja, leszerelhető az agresszió meg­felelő bánásmóddal. Például? - Egyénenként változó, de mondok egy tipi­kus, jellemző helyzetet. Nem egyszer két rendőr és két mentős kíséretében, esetleg megbilin­cselve érkezik a beteg hozzánk. Ilyen kíséret ­no, meg az ijesztgetés - az egészséges embert is megrémíti, nemhogy az idegileg labilisat. Per­sze, hogy izgatott és agresszív lesz az erőszaktól. Aztán látja, hogy nem kényszerzubbonnyal, gu­miszobával fogadjuk, sehol egy markos legény, aki megregulázná, ezért hát perceken belül meg­nyugszik. - Ha valakin hirtelen kitör az őrület? - A támadó agresszió igencsak ritkán tör ki egyik percről a másikra. Előrelátható jelei van­nak, és a végkifejlet elkerülhető. Megelőzhető gyógyszerrel és pszichoterápiával. Az ideg­elme osztályokon a nap 24 órájában intenzíven figyelik a betegeket. Nem hatalmasodhat el raj­tuk oly mértékben a betegség, hogy önmaguk­ban vagy másban kárt tegyenek. De sajnos, megeshet a legjobb tudás és odafigyelés ellenére is. * Járhatnánk tovább, vég nélkül a gyógyítómű­helyeket. Keveset találnánk, ahol nem ajánlatos résen lennie a gyógyítónak. Az éjszakai fogorvo­si ügyeleten éppenúgy előfordult gáz spray-s fenyegetés, mint ahogyan borult már asztal a körzeti orvosi rendelőbén. Öntöttek már sósavval szemen doktort a saját otthonában, és még a leg­csendesebbnek hitt intenzív osztályon is elő­fordul atrocitás. Nem véletlen mondják: az egészségügy ve­szélyes üzem. Tegyük hozzá: betegnek, gyógyí­tónak egyaránt. KALOCSAI KATALIN F ölösleges ismét föltalálni a spanyolviaszt, ha máshol már fölfedezték. Az okos nem húzza az időt, és nem szórja ki az ablakon a tanulópénzt, ha kész, máshol már bevált sémát is átvehet. Sokfelé hosszú múltra tekint vissza a társadalombiztosítás, az egészségügyi privatizáció gyakorlata - és a betegek több-keve­sebb megelégedésére működik is. Külföldet járt, ott huzamosabb időt eltöltött magyarok bizonyára számos példát említhetnének ottani tapasztalataikról. Jómagam hadd mondjam el, mit láttam a texasi Austinban. Ott, ha történetesen megfájdul az ember foga, kínjában el­megy a lakásához legközelebb eső fogász - természetesen ma­gán - rendelőjébe. Bejelentkezik, bemutatja biztosítási kártyáját. S míg a kellemes félhomályban, halogénlámpákkal megvilágított pálmák alatt üldögél a beteg, s igyekszik elernyedni a lágy szte­reozene hangjain, az orvos „előretolt" csinos szárnysegédje az üvegfal mögött diszkréten odatelefonál a nevezett biztosító­társasághoz. S miután kiderül, az adatok stimmelnek, nyilván, mert külföldiről van szó, az orvossal folytatott halk beszélgetés után közli: vállalja a kezelést, ám csak akkor, ha azonnal fizet a kedves beteg. Tartozzon neki a biztosító, hajtsa be ő a dol­lárokat, a lényeg, hogy a „dentist" a pénzénél legyen. Az óvatos külföldi ilyenkor szívja a fogát: ügyintézés 1-2 hónap, akkor ta­lán már repül is haza. és esetleg bottal ütheti a pénze nyomát. Fogja magát és nagy dirrel-durral távozik. Ott tényleg szabad a vásár: keres egy másik orvost. Messzebb rendel ugyan, kevésbé előkelő negyedben, de ott is van félhomály, pálmafa, sztereomuzsika, sőt játékszoba is a várakozó mamák gyerekeinek. És még van valami: bizalom. A kártya fölmutatása ellenében ellátja az orvos a beteget, s a szám­lát majd ő nyújtja be a biztosítónak. Ha állandó lakos lettem volna, ettől kezdve egész családom, rokonságom, ismeretségi köröm csakis őt látogatta volna minden fogászati panaszával. Nőgyógyászt általában nem úgy választ az ember, hogy fölüti a telefonkönyvet. Több éve ott élő magyar családok egymásnak adják a tanácsokat: hova szabad és hova nem szabad menni. A „favorit", a kedvenc várótermében nincs zsúfoltság, mert ki-ki előre megbeszélt időben érkezik. Az orvos magánrendelőjét ná­lunk bármelyik intézet megirigyelhetné: két vizsgáló, kis műtő, egy diszkrét beszélgetésre alkalmas orvosi szoba és jól fölszerelt laboratórium, asszisztensekkel. A rutin nőgyógyászati ellen­őrzésre érkező pácienst kézről kézre adják a hölgyek: kérdez­Orvosok, ha belevágnak... getik, méricskélik, szurkálják. Mire az orvos színe elé kerül, többoldalas dokumentációt adhat át le- és fölmenőinek betegségeiről, saját életének eddigi egészségügyi eseményeiről, ott megmért összes paramétereiről. Nincs az az alapos bel­gyógyászati vizsgálat, amely nálunk ennél jobban föltérképezné az ember pillanatnyi állapotát. S ami a meglepő: a nőgyógyász a néhány napot igénybe vevő vérvizsgálat laboreredménye isme­retében még egyszer „utána nyúl" betegének. Nem úgy, hogy visszarendeli, fárasztja és várakoztatja, hanem asszisztense telefonál oda a lakásra: „A triglicerid és a koleszterinszint kissé magasabb a vérben" - mondja és közli, máris borítékba tették az életmódra vonatkozó tanácsokat, az ajánlott és tiltott élel­miszerek listáját, valamint a leletet. És valóban, egy levél kíséretében mind megérkezik, az ottani hi­hetetlen sokrétű vérvizsgálat lepedónyi eredményével egyetemben. A biztosított fontossága teljes tudatában böngészi az adatokat, a tanácsokat, és úgy érzi, egy emberséges, „fair" üzlet ré­szese, amelynek ő is, orvosa is nyertese - ki-ki a maga módján. Megemlítem még: nem mindenki keresheti föl ezeket a ma­gánrendelőket, hiszen vannak elesettek, szegények, akiknek nincs biztosítási kártyájuk. Van azonban a városban egy több­emeletes épület, tetején helikopter-leszállóval: ez az állami gyógyintézet. Austini ismerőseink röviden így minősítették: „ott szörnyű az ellátás". H ogy miért tartom fontosnak mindezt elmondani? Mert a napokban olyan orvosokkal volt alkalmam itthon be­szélgetni, akik a társadalombiztosítási törvény tervezete miatt igencsak lógatják az orrukat. Azt mondják: van ebben az ország­ban egy kiváló, külföldi tapasztalatokat szerzett, vállalkozásra kész, rizikót is vállaló szakembergárda, amely rendelőket, fekvő­beteg-intézményeket hozhatna létre. Példát is említettek: az egyik nyugati egészségügyi hálózat egy láncszemét tudnák itt fölépíteni. A tárgyalásokon túlvannak, adnák a terveket, adnák a pénzt, itthon pedig ugrásra készen áll jó néhány nagy tapasz­talatú orvos, aki külföldi keresetét, szakmai kapcsolatait értékes műszerek beszerzésére fordította, ám úgy érzik, kezük-lábuk meg van kötve, nem mernek lépni. Merthogy a törvénytervezet nem szól arról: a társadalombiztosítás fizetne a magánellátásban dolgozó orvosoknak is. Elbizonytalanítja őket az is, hogy a beteg megválaszthatja ugyan a befizetett tb-járulék ellenében a házi orvosát, de nem mehet a maga kiszemelte szakorvoshoz. Úgy tűnik, azt is majd a családi orvos dönti el, kinek címezi a be­utalót. Föltehetően, még ha akarná se küldhetné betegét magán­rendelésre, hiszen - úgy tudják - az ottani kezelésért az egyetlen, versenyhelyzetbe se hozott biztosító nem fog fizetni. Még akkor sem, ha a beteg úgy érzi: bizalmat, kellemesebb ellátást, ember­séges bánásmódot ott kapna. Ha tetszik, ha nem: a befizetett járulékért kénytelen lesz a hámló vakolatú, gyöngén fölszerelt, zsúfolt rendelőket és kórházi szobákat elfogadni. Ha csak nem történik valami csoda, és a helyi egészségügy annyi, de annyi pénzt nem kap az önkormányzatoktól, hogy in­tézményhálózatuk mind megannyi csodálatosan fölszerelt, ké­nyelmes, modern, kacsalábon forgó, embermentő palotává nem változik. Úgy tűnik azonban, erre az állami csodára egyelőre várnunk kell. Miként arra is, hogy az alapellátás teljesítmányarányos finanszírozása után, majd a második lépcsőben kidolgozzák a szakrendelések, később pedig a fekvőbeteg-intézmények hasonló működésének feltételeit. Azaz azt az üzleti világra jellemző rendszert, amelyben majd mindennek ára lesz. S hogy a biz­tosítónak üzletfele lesz-e egy magánklinika orvosa, akihez bekopoghat minden járulékfizető? Ez a jövő zenéje. Tájékozott biztosítási szakember mondta: az elképzelhető, hogy a kötelező biztosítás mellett kötött kiegészítő biztosítás fejében akár ma­gánklinikán is kezeltethetjük magunkat. Kísérleti jelleggel ugyanis máris fölvették a kapcsolatot néhány egészségügyi vállalkozással, azt vizsgálandó, milyen mértékben tudna együ ttműködni velük a társadalombiztosítás. M i, betegek és leendő betegek vajon mit kívánhatunk? Mindenekelőtt jó egészséget önmagunknak, aztán pedig némi vakmerőséget a vállalkozó kedvű egészségügyieknek. Azt, hogy legyen bátorságuk, erejük és vágjanak bele, a kedvünkért is. Mert ha már így is, úgy is üzletté lesz az egészségügy, hátha így tisztább üzlet lesz. Olyan, amelyben - miként a nagy ta­pasztalatú Nyugaton - az üzletfelek mindegyike jól jár. CHIKÁN ÁGNES

Next

/
Oldalképek
Tartalom