Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-04 / 54. szám

SZERDA, 1992. MÁRC. 4. VISSZHANG 11 Közgyűlés helyett... Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzatának Közgyűlése február 27-én tárgyalta a Szegedi Fonalfeldolgozó Vállalat célvizsgálatáról a vállalat Felügyelő Bizottsága által készített jelentést. Bár a jelentésből nekem nem küldtek példányt, és a közgyűlésre sem kaptam meghívást (utasítást sem a részvételre), részt vettem azon, mivel a vállalat életében - megítélésem szerint - meghatározó esemény, ha a felügyeleti szerv legmagasabb fóruma értékeli a vállalat tevékenységét. Szerettem volna röviden hozzászólni a jelentéshez, néhány kiegészítéssel jobban megvilágítani e teljesen speciális, feladataiban a többi gazdálkodó szervezettől alapvetően különböző vállalat eredményeit, problémáit és továbbfejlődési lehetőségeit. Kérni akartam, hogy a Tisztelt Közgyűlés határozatával az eddigieknél konkrétabban, Szeged város érdekeit jobban érvényesítve fogalmazza meg a vállalat feladatait. Miután a közgyűlésen nem kaptam szót, ezúton szeretnék néhány olyan gondolatot felvetni, melyek a vállalat értékelését, jövőjének megfogalmazását hasznosan kiegészíthetik: 1. Mivel a vállalat nem profitorientált termelő vállalat, hanem foglalkoztatási rehabilitációs és szociálpolitikai feladatokat ellátó szervezet, talán figyelemre méltó lehetett volna azon érdekvédelmi szövetségek véleménye, melyekkel vállalatunk szoros együttműködésben látja el feladatait. Nem lehet közömbös az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi Szövetségének véleménye, aníál is inkább, mert az értelmi fogyatékos dolgozóink részére létesített otthonaink egyedülálló példát jelentenek a célszervezetek körében, ezen dolgozóink számára pedig alapvető létbiztonságot. Ugyancsak fontos lehet a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének véleménye, ahol szintén nagyra értékelik vállalatunk kollektívájának segítőkészségét. Tekintettel arra, hogy a vállalati feladatok rendszerében a sérült emberek sorsának felvállalása élvez alapvető prioritást, megnyugtató lett volna, ha a Tisztelt Közgyűlés határozatában legalább megerősítette volna a vállalat vezetése által meghatározott célokat. 2. Vállalatunk alapvetően alkalmas arra, hogy a megváltozott munkaképességű dolgozók foglalkoztatása mellett egyéb feszítő foglalkoztatási problémák (munkanélküliség fokozódása) enyhítésében is szerepet vállaljon, s e célok érdekében az érdekelt önkormányzati szervekkel együttműködjön. A Tisztelt Közgyűlésnek egy erre irányuló határozata a vállalat feladatkörét e területre is kiterjeszthette volna. 3. Szerettem volna elmondani, hogy célszerű lenne megvizsgálni, milyen módon tudná az önkormányzat vállalatunkat munkafeladatokkal segíteni olyan közmunkák szervezésével, ahol dolgozóink hasznosan foglalkoztathatók és amelyekből városunk is profitálna. Igen sajnálatos, hogy a tisztelt képviselő-testület nem adott számomra két percet, hogy javaslataimat elmondhassam, melyekkel, úgy érzem, a közgyűlésen hozott határozat is kiegészíthető lett volna. A személyemet érintő elmarasztalásokhoz, a fegyelmi eljárás kezdeményezéséhez (melylyel egyébként a vállalat Felügyelő Bizottsága nem értett egyet) annyit szerettem volna hozzáfűzni, hogy én a döntéseimnél mindenkor a vállalat érdekét vettem figyelembe. Ezen érdek alatt a megváltozott munkaképességű dolgozók mindenáron való foglalkoztatását értem. Úgy érzem, itt nem érvényesülhet a piacgazdaság, e területre a munkanélküliség nem terjedhet ki, ezen emberek sorsáért az egész társadalom felelős. Vállalatunknál a foglalkoztatottak összlétszáma az elmúlt három évben, miközben a foglalkoztatottak száma szinte minden gazdálkodónál csökkent, mintegy 42 fővel növekedett, és a megváltozott munkaképességű dolgozók létszáma ugyanezen időszakban mintegy 165 fővel nőtt. A Belvedere Kft.-vei való együttműködés vállalatunk számára kárt nem eredményezett, hanem egy új, piacképes profilt. A vitatott, egyébként jogszerű szerződés a kft. számára valóban árnyereséget hozott, pontosan annyit, mint a vállalat számára, és ha az a szerződés akkor nem köttetik meg, hanem egy későbbi időpontban, az a vállalat számára dokumentálhatóan minimum 5-6 millió Ft költségtöbbletet eredményezett volna. Bízom benne, hogy a későbbi eljárás során ez tisztázható lesz. Marosi László a Szegedi Fonalfeldolgozó Vállalat jelenlegi igazgatója Magánóvoda Szegeden Gondolatok egy cikk nyomán A Délmagyarország február 15-i számának „Kultúra" rovatában egy különös cikk jelent meg Szeged első magánóvodájáról. A fair play szelleme és két - állami óvodába járatott - fiam óvodai neveltetésének tapasztalatai arra késztettek, hogy a cikkel kapcsolatban felmerült gondolataimat én is megosszam az újság, illetve a hivatkozott cikk olvasóival. Már az indítás egy furcsa összehasonlítással kezdődik, hiszen egy konkrét óvodát. Szeged első magánóvodáját, és „egy" állami óvodát hasonlít össze a cikk írója nem akármilyen kritikai észrevétel nélkül. Megfoghatatlan és ellenőrizhetetlen ez az összehasonlítás, talán érdemes lett volna megnevezni, melyik állami óvodában tapasztalta a negatívumok ilyen halmozott sorát. A magánóvodát beindító vállalkozó szavai szerint „olyan körülményeket, feltételeket és légkört biztosítanak a gyerekeknek, amilyet az állami óvodák - az objektív és szubjektív okok miatt - nem képesek nyújtani". Objektív okok miatt az állami óvodák között is lényeges eltérések lehetnek, ezért elképzelhető, hogy a magán és a fiktív állami óvoda között színvonalkülönbség van. Tény, hogy ez ideig egy állami óvodában sem megoldott a mikrobuszos gyermekszállítás és a reformkonyha, de a költségek is messze a tízezer forint alatt vannak. Nyelvtanításra, kirándulásra és úszásoktatásra viszont az állami óvodákban is van lehetőség. Az viszont nem derül ki, hogy „az államinál magasabb színvonalú szolgáltatást" adó óvónők - „szubjektív okok" -, az ehhez szükséges képzettségbeli pluszt egy frissen szerzett, új szellemű főiskolai oktatás eredményeként szerezték, vagy netán néhány éves, állami óvodában eltöltött tapasztalatszerzés után. Mert ha ez utóbbi történt, akkor mégiscsak volt valami színvonal az állami óvodában is, amit örökségül magukkal hozhattak. És ha így volt, akkor ez még egy dologra figyelmeztet: a magánóvoda nem attól lesz jó, hogy magán, hanem attól, hogy a szubjektív feltételek adottak; az állami óvodák közt pedig nem azért találni alacsonyabb színvonalú szolgáltatást, mert állami, hanem azért, mert a szubjektív feltételek nem megfelelőek. A pszichológus által elmondottakhoz nincs mit hozzáfűzni, gondolom az óvónők többsége egyetért vele, és aszerint is tevékenykedik, annál is inkább, mivel az 1989-ben megjelent óvodai nevelési program és több, főiskolák által gyakorlatvezető óvónők közreműködésével összeállított program is hasonló elveket vall. A jövő útja egyértelműen az, hogy a szülő választhat magán-, egyházi és állami óvoda között. A formai különbségek, az elhelyezés színvonala, a környezet ugyan felmérhető, de a gyermek számára legfontosabb tényező - az óvoda kiválasztásakor - mégiscsak ismeretlen marad. Az, hogy a gyermek testi, lelki és szellemi nevelését végző óvónő milyen kapcsolatot tud kialakítani kis óvodásaival, gyermekszeretete, tapasztalata és intelligenciája alapján, hogyan ismeri fel a nyíló értelemben rejlő egyéniségeket és hogyan próbálja meg abból a legtöbbet kihozni, továbbfejleszteni, szóval ez mind csak hónapok múltán derül ki. Pedig a lényeg épp itt rejlik, ebben a kapcsolatban, amely óvónő és gyermek közt jön létre. így volt ez mindig, s még inkább így kell hogy legyen a XX. század vége felé rohanó világban. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ez az óvónő állami, egyházi vagy magánóvodában tevékenykedik. Az óvoda típusa nem determináló sem negatív, sem pozitív értelemben. A vállalkozások korát éljük. Minden tiszteletem a vállalkozóké, de a konkrét esetben a vállalkozó szavai szerinti „erkölcsi nyereségről" csak akkor beszélhetünk, ha nem úgy próbál kiemelkedni, hogy körülötte mindent feketére fest, hanem ha elismeri a szakmabeliek pozitívumát, és mégis jobb tud annál lenni akár objektív, akár szubjektív vonalon. Végezetül soraimat a 15-i cikk befejező gondolatával párhuzamot vonva, de némi kiegészítéssel zárnám. Én azt remélem, sok olyan óvoda létezik és sok óvónő dolgozik e városban, akikhez a gyerekek reggelente úgy érkeznek, mintha haza mennének. Legyen ilyen Szeged első magánóvodája is. Katona Zsolt két - állami óvodában nevelt - gyermek édesapja Társadalombarát tanárképzést Az oktatásügy, és azon belül a felsőoktatás, kulcságazata a jövő Magyarországának, hiszen a felsőoktatás strukturális és tartalmi megújítása nélkül nem tudunk méltó választ adni az európai kihívásokra. Azok pedig komolyak: 1. Emelni kell, és ahol indokolt, megőrizni a felsőoktatás színvonalát, hozzáigazítva a képzés rendszerét a fokozatosan kialakuló európai normákhoz. 2. Növelni kell a felsőoktatásban részesülők korosztályon belüli arányát, csökkentve a nyugat-európai átlaghoz viszonyított lemaradásunkat. 3. Alkalmassá kell tenni az egyetemeket a tudományos továbbképzésre és a tudományos fokozatok odaítélésére. Közhely, hogy a társadalmunk átalakítása folytán előttünk álló feladatok sikeres megoldásához nélkülözhetetlen a pedagógusképzés színvonalának és hatékonyságának emelése. Ebben a helyzetben az egységes, egyetemi szintű tanárképzés megvalósítása nem várathat magára. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium az elmúlt év tavaszán tanácskozás-sorozaton vette számba a tanárképzés fejlesztési lehetőségeit és feladatait. A tanácskozás mottója: „Az egész oktatási rendszert meghatározó pedagógusképzés minőségi fejlesztési feladatait középpontba kell állítani." E közhelyszerű igazsággal bizonyára vita nélkül egyetért a tanárképzés folyamatának valamennyi résztvevője: a képzők és maguk a tanárjelöltek, az őket befogadó iskolák pedagógusai és diákjai, valamint azok szülei, egyszóval az egész társadalom. Vitathatatlan azonban, hogy szenvedélyes, nem egyszer éles és elkeseredett viták támadnak azonnal, mihelyt a fönti mottó tartalmát elemezni kezdjük. Kiderül, hogy az érintettek nemcsak más-más, de egymásnak ellentmondó, sőt egymást kizáró értékeket értenek minőségi fejlesztésen. Tudnunk kell azt is, hogy ezek a szenvedélyes viták nem újkeletűek, nem újabb változásokba lendült korunk specifikus termékei, hanem évszázadunknál öregebbek, a 19. sz. második feléig nyúlnak vissza. Tény azonban az is, hogy az évszázadnál hosszabb vita tartalmi összetevői, iránykeresései korszakonként mutatnak közös jegyeket a fejlődés új útjait kereső társadalom feladathelyzetének jellegétől függően. Átalakuló társadalmunk jelenlegi helyzete a lényeges különbségek ellenére sok tekintetben rokon az 1945-ös korszakváltás feladathelyzetével. Igaz ez az állítás témánk, a tanárképzés társadalmi feladatainak tekintetében is. Ennek alátámasztására vessünk egy tekintetet a szegedi egyetem történetéhez szorosan kötődő két kiemelkedő személyiség, Szent-Györgyi Albert és Bibó István közel fél évszázaddal ezelőtti polémiájára, amelyről érdekes tájékoztatást közölt a Magyar Felsőoktatás című folyóirat 1991. évi 5. száma. Bibó és Szent-Györgyi vitája a tudományos intézményrendszer válságáról szólt 1945 decemberében, amikor már folyamatban volt az akadémia átszervezésének előkészítése. SzentGyörgyi vitaindító előadása az egyetem, az akadémia és a tudomány válságával foglalkozott. Az előadás lényege a következő. Az egyetem a 13. sz. táján keletkezett, s eredetileg nem volt más, mint tudós emberek társadalmi kötelezettség nélküli társasága, amely köré gyűltek azok, akik a tudományból meríteni kívántak. A válságot az egyetem életében az a hirtelen fejlődés okozta, amely a múlt század második felében mind a tudomány (a nagy pénz- és eszközigényű természettudományok előretörése), mind a társadalom életében bekövetkezett. „Az egyetemet az ifjak ezrei keresik fel, többen nem azért, hogy a tudományból merítsenek, hanem hogy a hasznos közéleti pályához a szükséges szaktudást elsajátítsák. Az egyetem pedig vállalja a kötelezettséget, ő lesz a közéleti tömegtalpaló, az állami diplomabankóprés", miközben a kutatás összeroppan a tankötelezettség terhe alatt. Az egyetem többé nem otthona, hanem temetője a tudománynak. Ha az egyetem a kötelezettséget vállalta, érvel Szent-Györgyi, azt becsülettel be is kell hogy töltse, a diáknak pedig, aki az egyetemre jött, joga, hogy neki azt tanítsák, amire szüksége van, ne pedig „tudományt". Az egyetem válságát tehát Szent-Györgyi a tudományművelés és a diplomagyártás ellentmondásában látta. A vitaindítóra reagálva, azzal vitába szállva, Bibó István figyelemreméltó, nagy ívű koncepciót vázolt fel az egyetem és a tudomány viszonyáról. Elismerve, hogy a tudományművelés és a diplomagyártás dilemmája valóban nehéz kérdése az egyetemnek, tagadja a fenti vagy-vagy kizárólagosságát. „A tudományművelő egyetem és a mesterségre képesítő főiskola alternatívája túlságosan leegyszerűsített kezelése a kérdésnek" - mondja Bibó. Szerinte a tudományművelés központi jelentőségű intézménye a jövőben is csak az egyetem lehet, mivel a tudomány továbbplántálásának nincs más módja, mint a tudomány tanítása. Ami az egyetemet leginkább akadályozza a tudomány tanításában, valóban az, hogy az egyetem egyúttal meghatározott mesterségekre oktató és képesítő intézmény is, és a kétféle funkciót valóban el kell választani egymástól. Az elválasztás azonban a funkciók számbavételét és tudatos megkülönböztetését jelenti, semmiképpen sem azt, hogy az egyik funkciónak szükségszerűen ki kell szorulnia az egyetemről. Itt Bibó mint követendő példára utalt a tanárképzés akkori bölcsészkari szervezeti rendszerére, amely szerint az, aki tiszta tudományt akar tanulni, doktorátusra készül a bölcsészkaron, aki pedig tanári diplomát akar szerezni, az beiratkozik a bölcsészkar keretein belül, de attól mégis elválasztva működő tanárképző intézetbe. Mit jelent ma a színvonalemelés a tanárképzésben? Erre csak az eredményes pályavitelhez elengedhetetlen kettős követelmény-teljesítés alapján válaszolhatunk: a.) az adott műveltségterület tanításához szükséges magasszintű szaktudományos képzettség és b.) ezzel egyenrangú követelményként a pedagógusi tevékenység végzéséhez nélkülözhetetlen pszichológiai, pedagógiai szaktudás és képzettség, azaz tudomány és pedagógiai professzió a képzés legmagasabb szintjén, egyetemi szinten. A pedagógusképző intézmények részéről egyetértéssel találkozik az az oktatási kormányzati szándék, hogy az óvó- és tanítóképzést továbbra is főiskolai szintűnek kell tekinteni, míg a tanárképzést távlatilag egyetemi szintűvé kell fejleszteni. A mindennapi pedagógiai gyakorlat ismeretében bizonyosan állíthatjuk, hogy a „felhasználók", az iskola és társadalmi környezete részéről csak abban az esetben kísérheti egyetértés és erre épülő együttműködés e kormányzati szándékot, ha a társadalmi szükségleteknek megfelelően végbemegy a tanárképzés pedagógiai, pszichológiai tartalmának és módszerének olyan átalakítása, amely a tanári képességek, a kommunikáció, a hatni tudás kifejlesztését célozza képesség-, ill. személyiségfejlesztő képzési formák bevezetésével, megerősítésével, valamint a tényleges iskolai gyakorlat szerepének növelésével. Komoly fejlődést kell elérnünk a tanárjelöltek önismereti, önértékelési és motivációs szintjének emelésében. Jelentősen meg kell újítani a szakmódszertani és oktatás-technológiai képzés rendszerét, azaz a speciális tanári szakmai képzés és szaktudás szintjét a szaktudományi képzés szintjére kell felemelni. Mindezen fejlesztő munkálatok hatékony vezetése célirányosan, szakszerűen és gazdaságosan szervezett, stabil intézményi keretet kíván meg, amelynek megtervezésében és létrehozásában nélkülözhetetlen a tanárképzésben résztvevők egyetértése, közös akarata, önkorlátozásra is kész alkotó együttműködése, annak józan belátása, hogy számos út vezet Rómába. Közülük csupán két lehetségest mutatunk meg, amelynek körvonalai már most kirajzolódnak: a.) tanárképző intézetek felállítása a tudományegyetemeken belül, esetleg universitas-szinten; b.) a főiskolai szintű tanárképzés integrálása pedagógiai fakultás, tanárképző kar formájában. Mik lehetnek (a teljesség igénye nélkül) egy ilyen tanárképző intézet/kar funkciói? 1. Összehangolja, szervezi, vezeti a tanárképzés tartalmi megújításának folyamatát, beleértve a képzők képzését (továbbképzés) is; 2. Tervezi, szervezi a tanárképzés elméleti oktatását kiegészítő, elmélyítő gyakorlatrendszert, biztosítja az elméleti és gyakorlati képzés összhangját; 3. Gondoskodik a tanári képesítés kiadásáról; 4. Igény szerint biztosítja a szaktanácsadást és továbbképzést a régió pedagógusai számára. Röviden; olyan integráló-szervezőfunkciót tölt be, amellyel képes a tanári felkészítés valamennyi feladatának szakszerű ellátására, illetve a tanárképzési és továbbképzési rendszer fejlesztésére. Az egységes tanárképzés megvalósítása vitathatatlanul időszerű feladat, a tanárképzés ugyanis nem lehet a közoktatásban végbemenő változások puszta regisztrálója, hanem azoknak az élén kell járnia. Szalaniin Edit