Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-30 / 76. szám

HÉTFŐ, 1992. MÁRC. 30. Csongrádi, szentesi, vásárhelyi és szegedi díjazottak Kohézióerősítő film- és videoszemle KULTÚRA 5 Ötven amatőr- és videofilmet vetítettek le Csongrádon a hét végén, a Galéria dísztermében. Ötvenhat amatőr alkotó munkáira nem csak a pályatársak voltak kíváncsiak, hanem e művészet iránt szép számmal a helybeli érdeklődők közül is. Az első vetítési napon a város polgármestere, Losonczi Zoltánná is gyarapította táborukat. Korábban is tartottak Csongrádon filmszemlét, de első alkalommal döntöttek úgy a rendezők, hogy a XII. dél-alföldi film- és videoszemlét az V. országos mosolygó kamera amatőrfilm- és videoszemlével együtt tartják meg. (Értesüléseink szerint: a kedvező tapasztalatok alapján a jövőben kétévenként, ugyanígy rendezik meg.) A rendezők (a csongrádi művelődési központ, a csongrádi amatőrfilm és videoklub, a Magyar Független Film- és Videoszövetség (Mafsz) és a megyei pedagógiai és közművelődési szolgáltató intézet) elégedettek voltak az érdeklődéssel. Kovács Lászlóné, aki megnyitotta a szemlét, ekképp fejezte ki ezt: a rendszerváltás nem érintette kedvezőtlenül ezt az amatőrmozgalmat, sőt a demokrácia kibontakozása serkentette az alkotókedvet. A filmszemlék zsűrielnöke, dr. Buglya Sándor érdeklődésünkre elmondotta: a társadalmi változások megerősítették az amatőrfilmesek, videósok táborát, tematikájuk gazdagodását lehet észlelni. Ez biztató számunkra, mivel a társadalmi kohéziót erősíti. Vasárnap délelőtt értékelték a film- és videoszemlét és a díjakat kiosztották. (A zsűri munkájában részt vett Bogdán Lajos, a megyei PKSZ1 munkatársa és Ganczer Sándor, Mafsz.) A dél-alföldi szemlén első díjat nem adtak ki. II. Randevú az ufonautákkal (ifj. Kutas Ferenc-dr. Kutas Ferenc, Szarvas) és a Passió (a szegedi PREVENT alkotócsoport). III. Letargia tánclépésekben (Varga Arpád^Nagy József, Vásárhely) és az Égy kiállítás képei (Balázs Erzsébet-Hajdú István László, Gyula). Különdíjas: Gyangyala (Osztás Attila, Szentes) és az Illem (dr. Tomcsányi Erno-Osváth József, Kecskemét). A mosolygó kamera-szemlén első díjat kapott: A királyasszony bugyogója (Csákovics Lajos-Szűcs János, Siófok). II. Csak az első fejezet (Kulcsár Tamás-Csorba Csaba, Miskolc). III. Recept 1-2. (Móczár István és Róka Ildikó, Siójut), a Csetapaté 2. (Csete MiklósWerovszky Sándor, Szolnok). Különdíjasok: Alkalmi munka (Thury Gábor-Kazár Mátyás, Békéscsaba); SO WAHR DIE SONNE SCHEINET (Haász András. Budapest); Nagymama lekvárja és A nyugodt Jenő (Kása László, Budapest); Mozi-Mozi-Mozi (dr. Dragon Károly - Vikor Mihály, Csongrád); „Ez": Az utcán. Ez az utcán (Tahó Polett-Jarmik EditLiska Tamás-Sinkovics Zoltán, Szarvas). BÁLINT GYULA GYÖRGY Ma este: Ruha István és a Weiner Kamarazenekar koncertje Zenét kell csinálni mindenből - mondja Ruha István S az a millió itt van - Szívesen jön Szegedre? - Nagyon. Hogy hányszor játszottam itt, azt pontosan nem tartom számon, de két-három évente eljöttem. Nem elégszer, persze. Mert szeretek ide járni, szeretem a közönséget és az itteni barátaimat, s úgy érzem, engem is kedvelnek, külön is tetszik, ami Szegeden. - Hasonlatos a kolozsvárihoz? - Szívügy inkább, a hálás és művelt közönség iránt, mindkét helyen. Mint hegedűs, aki bejártam a világot, azt mondom, Szegeden meg kell húznia a nadrágszíjat annak a zenésznek, aki ki akar állni. Nagyok az elvárások, és ezt szeretem. - Ma este Weninger Richárddal vezénylete mellett lép fel, aki egyéni felfogású, erős egyéniségű karmester. Jól egyeznek? - Kiválóan. Már korábban, az első tempók után megéreztük egymás zenei felfogását, s ha az ember megérzi a zenét, akkor nincs vita. A zenén keresztül azonnal megért mindent. És kell a zeneértésen kívül emberi jóság is, hiszen maga a zene is onnan fakad. Azt is megtaláltam benne. - Otthoni közönsége és elemzői körében az ösztönös, „istenadta" romantikus hegedűs képe él önről. így van a valóságban is? - Romantikus hegedűs? Igen ám, de ott van például Bergmann, akire a világ összkritikusai rányomták ugyanezt a bélyeget; ő miért játszott istenien Beethowen hegedűversenyeket és szonátákat, és miért oly remekül Bachot? Talán Bachnak nem volt szíve? Vagy Mozart nem szerette a nőket? Fiatalabb koromban perRuha Istvánról legendák szólnak. Otthonában, Kolozsvárott zsúfolt házat jelent minden fellépése, az erélyi városokban ünnep van, ha megérkezik, ha meg Bukarestbe megy, a publikum olyankor az Atheneaum kapuját ostromolja. Most Spanyolországból jött, áprilisban Olaszországban szerepel majd, májusban pedig kurzust és koncertet ad Bécsben. Ma Szegeden lép fel, Weninger Richárd vezénylete mellett, a Weiner Leó Kamarazenekar romantikus estjén, aztán a hét folyamán mesterkurzust tart a szegedi konzervatóriumban. sze én is csipkésen és elegánsan játszottam a Mozart szonátákat, amíg egyszer Dávid Ojsztrah, akihez jó barátság fűzött, rám nem kiáltott: „Hát hogy van ez?! Magvasabban! Férfiasan! Mozart férfi volt!" Ezt nem szabad elfelejtenünk. A zene az emberi egyéniségből és nem a játékstílusból fakad. Azt kell keresni. Ha van szíved hozzá, azt a Beethoven hegedűversenyt úgy oda kell tenned, hogy libabórözzenek a teremben. Hogy úgy érezd, mindjárt te magad is sírva fakadsz. Ez azt jelenti talán, hogy elnyálaztad a koncertet? Nem! És ha egy Mozart-szonátával felviszlek a mennyországba? Miért van ez? Csak mert lejátszom a hangjegyeket? Ugye nem? Zenét kell csinálni mindenbői. ízléssel, fejjel és szívvel. Mindent zenélni kell. Miért volt nagy Ojsztrah? Mert minden stílusban otthon volt. - De az előadói habitus mégis csak változik, s egy-egy szerző vagy mű közelebb kerül a hegedűshöz. - Én nem ezt vallom. Számorrya abban a műben rejtőzik az Isten, amit éppen akkor játszom. - A kolozsvári közönséget mégis megragadta valami, ami a romantikához áll a legközelebb. Tévedek? - Azt hiszem, a közönség tudat alatt a szívemet érezte meg. Azt hogy Ruhának mekkora szíve van. S ezt alakította át romantikussá. Ez a szívbéli emóció amit éreznek. Vannak persze kiváló hegedűsök, akiket, ha fellépésük kapcsán megkérdeztem, -Te izgulsz-e? - Azt válaszolták: aaHHaaaBBB - Ok soha... - Ön izgul? - Nagyon. Rettenetesen izgulok, csak nem látszik rajtam. De, hogy min megyek keresztül, azt csak én tudom. És ez nem azt jelenti, hogy félek kimenni a pódiumra. Nem. Én ugyanezt érzem, ha két embernek játszom, akkor is. De hát, ha a pódiumon nem vagy emóciós, akkor hogyan tudnál indulatot közvetíteni a közönség felé? Mert anélkül nem megy. A közönséget nem lehet félvállról venni. Nem lehet nagyképűen elzárkózni előle. A közönségnek adni kell... Hát ez a „romantikus" Ruha... - Szeged külön is köszönettel tartozik önnek, hiszen a Weiner Leó Kamarazenekar alakulásakor az első koncerten szólistaként ingyen vállalta a fellépést. - Óh, hát ez nem olyan nagy dolog. Otthon gyakran megteszszük. Amikor a filharmóniák hol kaptak fizetést, hol nem, Marosvásárhelyről, meg máshonnan is, gyakran felhívtak, hogy koncert kellene, de nincs pénz. Hát elmentem. Acél Ervin, aki most Szegeden is dolgozik, elmondhatja, hányszor jártunk ki így koncertezni. - De Szegeddel ez talán másképp van, nem? - Lehet. Én mégis úgy éreztem magam, mint otthon. Bemutatták A nagy Romulust Császárság a tyúkudvarban Az impériumok egyformán pusztulnak. Ez a következtetés kívánkozik leginkább levonásra Dürrenmatt darabjából és a világtörténelemből. A római császárság összeomlott, hasonló sorsra jutott a fasiszta német birodalom, a Szovjetunió és az egész szocialista tábor is. Vagyis minden olyan politikai rendszer, amelyik „ismerte az igazságot, mégis az erőszakot választotta, tudta, mi az emberség, mégis a zsarnokságot választotta". És bár A nagy Romulus a Nyugat-római Birodalom végnapjait ábrázolja, sokan felfigyeltek a darab 1982-es magyarországi bemutatójakor is, mert néhány embernek eszébe jutott, hogy az utolsó római császárhoz hasonlóan Kádár János is tyúkokat tenyésztett. Hogy Dürrenmattot rendre igazolja a valóság és a történelem, nem véletelen. Abszurdnak tűnő ötletei és kegyetlen iróniája mögött szilárd erkölcsi értékrend van. Romulushoz hasonló következetességgel irtja, amit pusztulásra ítél és emeli magasba, amit oda valónak tart. Természetesen az esztétikát sem hanyagolja el; Dürrenmatt a „csomagolás" nagy mestere. Súlyos komédia, bár látszatra könnyű - mondja A nagy Romulusról. Remek jellem- és helyzetkomikumai, dramaturgiai mesterfogásai révén a közönség mindig nevet keserű igazságán, vonatkozzon az az emberi kapcsolatokra, mint a Játsszunk Strindberget esetében, vagy a politikai rendszerekre, mint A nagy Romulusban. Jót szórakozott a szegedi közönség is, mert a rendező pontosan érti a „dürrenmatti abszurd" lényegét. Amikor az előadás legelején a Hős nagy nehezen felkecmereg a színpadra, majd újra lemászik onnan, hogy lándzsáját felvegye, a közönség tudhatja, hogy itt bizony lehet nevetni is és felszisszenni is olykor. A darabot színre vivők legtöbbje ugyanis érzi, amit csinál, halálosan komolyan kell csinálnia, császárságot kell élnie a tyúkudvarban, mert csakis ekkor lesz groteszk, hogy „napjai üres pózzá alacsonyítják hősiességét". Az előadás „kezdőhangját" megadó, Spurius Titus Mammát alakító Bicskey Lukács végig olyan átéléssel formálja a római hős katonát, hogy valódi tragédiájának érezzük, hogy végül átalussza hazája bukását. A két komornyik, Somló Gábor és Hegedűs Zoltán pedig szinte azonosul az általuk képviselt polgári renddel. Finom, jól kitalált gesztusaikkal, gegjeikkel remek karakterfigurák, „viszik" az előadást. Janisch Éva a császár leányának szerepében élvezetesen váltogatja a naiv gyermeket, a szerelmest és a buzgó honleányt. Amikor kell, kellően visszafogott, és ettől hihető, hogy hite van. Ez a visszafogottság hiányzik időnként a császárfeleség Hőgye Zsuzsa alakításából. Pózai időnként nem hőskori, császárnéi pózok, hanem színpadiak. Feltehetően szándékosan erőtlen Mentes József, mint kelet-római császár, kamarásaival szórakoztató hármast alkotnak. Ragó Iván a hadügyminiszter szerepében vaskos ugyan, de nem túlzó. Pontos, biztos a játéka Kiss Lászlónak a belügyminiszter, Bobor Györgynek a műkereskedő És Jachinek Rudolfnak a nadrággyáros szerepében. A germán fogságból hazatérő Aemilianus szerepe talán a legnehezebb. Két lehetőség közül választhat az őt megformáló színész; vagy beáll a sorba a többiek közé és vak komolysággal játszik, vagy csatlakozik az egyetlen „látóhoz", Romulushoz, és a cinizmusra építi alakítását. Jakab Tamás nem döntötte el, melyik megoldást választja, játéka ezért hullámzó, következetlen. Egészen más játékstílust kell választania annak a két színésznek, akik Romulus és Odoaker szerepében lépnek színpadra, ők ugyanis értők és látók. Sinka Károly, mint Odoaker a színen töltött rövid idő alatt is meggyőz arról, tudja, mit csinál. Király Levente pedig csak akkor lehetne tökéletesebb Romulus szerepében, ha jobbad tudná a szöveget. Dürrenmatt a darab végén használati utasítást fűz ehhez a szerephez, azt mondja, eleinte gyalázatos császárnak kell mutatkoznia, cselekvésének indítékait csak később érthetjük meg. Király Levente ennél többet nyújt; kezdettől fogva finoman sejtteti, hogy abszurditásai mögött tudatosság van. Fokozatosan tárul fel játéka nyomán az az erkölcsi rendszer, amely érthetővé és jogossá teszi rombolását. De olyan egyszerűen, pátosztól mentesen mondja ki a végső ítéletet, hogy nemcsak a figura, hanem elvei is teljes mértékben hitelesek. A nagy Romulust színpadra állításakor azzal lehet igazán elrontani, ha jelentését aktualizálással, konkretizálással szűkítik. A direkt utalások - a Szálin-szobor, az amerikai hifidobozok — a szegedi előadás esetében sem hozzátesznek, inkább elvesznek a darabból. Szerencsére, kevés van belőlük, és az efféle aktuálelemeket remekül ellensúlyozzák Molnár Zsuzsa jelmezei, amelyek között a római katonacsizmától a polgári libérián át a farmernadrágig minden megtalálható. Hangsúlyozandó, hogy Dürrenmattnak egy történelmen át igaza van. KECZER GABRIELLA PANEK SÁNDOR FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Törékeny a szépség, ha beszélni kezd A lányokat „skubizó" fiúktól nem éppen idegen az a kifejezés, hogy ez vagy az a csaj megszólalásig jó. Ez kellőképpen kétértelmű, de arról van inkább szó, hogy az illető ne nagyon beszéljen, holott bájai ragyognak. Innen persze könynyen sodródhatnánk Ti felületes általánosítás felé. De éppen kapóra jött egy szerda esti tévéműsor, amely előkészítendő a szombati, békéscsabai Miss Universe Hungary, szépségkirálynő-választást, egyenként, pózról pózra, a lányok által elmondott szöveggel aláfestve bemutatta a döntőbe jutottakat. Ki-ki ízlése szerint fanyaloghatott vagy sem - a lányok megszólalásig jók voltak. Persze, mindig ez van: kedvenc hobbim, hogy tavasszal sétálok az utcán és nézem a rügy eket (szemet szúrnak azok a kis, érzéki ágacskák), érdeke! a kozmetika meg az ingatlanközvetítés (az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon), szeretek szórakozni és nevetni (ki nem?), ezen a versenyen megismerhetek más embereket (ez általában így „szok" lenni, lévén a versenyhez legalább két ember kell), és sorolhatnám tovább az agyduzzasztóan felszínes és ostoba önjellemzések pilléreit. A lányok megszólalásig jók. De arról már nem ők tehetnek, ha a szépségüket viszik vásárra/versenyre, hogy nem csak „formájukban " mutatkoztak be. Mert ez szinte lejáratás: az intelligenciának és a szépségnek efféle, előre sejthető szembeállítása. Igen, mert ilyen törékeny a szépség, ha beszélni kezd. P. Sz.